Mivel nem vagyok szakember, csak házi készítésű definícióim vannak nagyjából mindenre. Számomra az empátia az, amikor belemegyek a másik őrületébe, fájdalmába, adott lelki állapotába, és úgy időzöm benne, hogy nem ítélkezem, nem tanácsolok, nem minősítek, csak megpróbálom a saját kis üzememben feldolgozni azt, ami az illetőben zajlik, majd úgy visszaadni neki, mintha ketten dolgoztunk volna rajta.

Hát így, nagyjából ez.

Nem tartom empátiának, ha valaki elsírja magát a kávéreklámokon, meghatódik a romantikus filmeken, vagy úgy akar segíteni kéretlenül mindenkin, hogy közben ő maga nincs rendben. Nem empátia, hogy félig meghallgatok valakit, de a szavába vágok, hogy „jaj, ne is mondd, ti három év után mentetek szét, na, velem az volt a Józsival, képzeld el…” Az sem empátia, hogy a másik fájdalma csak olyan sztori, amit üveges szemmel hallgatok, miközben a bevásárláson jár az eszem.

Az igazi empátia az, ami terápián zajlik – jó esetben. Osztatlan figyelem, valódi átérzés, kérdések feltevése, érzelmi támogatás és közös belső munka. Na? Ki az, aki még mindig empatikus?

Van-e a férfiaknak ilyen üzemük?

Nagyrészt nőkről tudok beszámolni, mert az utóbbi két évben velük dolgoztam többet a kurzuson. Persze nagy öröm mindenki számára, ha férfiak is jönnek. Nyilván nem lehet általánosítani, én azt tapasztaltam, hogy bőven voltak empatikus és figyelmes férfiak, csak nem tudtak róla, hogy azok. Mentegetőztek, hogy hát bocs, ők mérnökök, vagy pénzügyi szakemberek, nem olyan finom lelkűek, mint a nők, aztán a kétnapos kurzus során kiderült, hogy bizony van ott szív és érzelmi intelligencia gazdagon!

Sajnos az az alapvető tévhit, hogy minden nő empatikus és minden férfi érzéketlen. Ez óriási baromság! Való igaz, hogy sok férfit neveltek úgy, hogy az érzéseit ne mutassa ki, ne sírjon, inkább a teljesítményre fókuszáljon, de láttam már nőben is olyat, akinek nem volt hozzáférése a saját lelki világához.

Biztos benne van ebben az evolúció keze is, hogy amikor egy nőnek gyermeke születik, ezerszer jobban rá kell hangolódnia, ki kell nyílnia, meg kell éreznie, mit akar a kicsi, aki még nem tud verbalizálni. A férfiakban nem fut ilyen erős szoftver, ami nem jelenti azt, hogy ha egy apuka, mondjuk, otthon marad a gyerekével, nem lesz empatikus.

Saját történet

Hogy mit jelent ez az egész empátia dolog számomra, elmesélek egy kis friss, saját élményt, ami csak pár napja történt velem.

Négy hónapja élek párkapcsolatban, és aki ismer, tudja, hogy nekem ez az első – amúgy 41 éves vagyok. A kapcsolat elején általában minden szép és jó, aztán úgy a harmadik hónap vége felé kezd lecsúszni a rózsaszín szemüveg, és előjönnek a problémák. Nálunk, mondhatni, nem történt semmi különös.

Viszont egy szép napon arra ébredtem, hogy milyen fura lett a világ! Mintha súlytalanul lebegnék, nem érzek semmit, kisimultam. Aztán másnap is ezt éreztem, harmadnap is, és derengeni kezdett, hogy valami nem stimmel. Én alapvetően nem vagyok ilyen. Mármint ez az ürességérzés, ez a lebegés, ez a sehol sem lét abszolút nem jellemző rám, inkább szorongok, agyalok és tervezgetek, nem pedig a felhők fölött úszkálok.

Mikor ezt elmondtam terápiában, akkor kezdett kicsit kivilágosodni a dolog, hogy ennek köze lehet a páromhoz. Elemeztem, osztottam, szoroztam, és elhatároztam, hogy leülök beszélni vele, mert nagyon zavar, hogy hetek óta nem tudok vele dumálni, nincs jelen a kapcsolatunkban, nem reagál arra, amit mondok, én meg mintha csak kívülről moziznám az egészet. Mikor leültünk, és rázúdítottam, hogy üres vagyok, nincsenek érzéseim, érzelmileg valamiféle váróterembe kerültem stb., csak mosolygott, és annyit mondott: „Viki, ezek az én érzéseim, nem pedig a tieid!”

Érzelmi váróterem

És ott fényt kaptam!

G. előrántott egy papírt és tollat, majd lerajzolta, mit (nem) érez hetek óta, és hogy ez neki mennyire hiányzik. Elmesélte, hogyan zuhant bele egy érzelmi váróterembe, hogyan nem történik ott semmi, és hogyan távolodtunk el ezáltal egymástól. A röpke kétórás beszélgetés végére megértettem, hogy amit ő érez, az csont nélkül átfolyt belém, és én átvettem azt, amiben ő volt, mindezt úgy, hogy abszolút nem tudatosan csináltam.

Megértettem, hogy ez állati menő! Mármint az, hogy észlelni tudtam olyan érzetet, ami nem az enyém, és hogy olyan választ kaptam rá, ami teljesen igaz. Nem nézett hülyének a párom, nem azt felelte, hogy hisztis vagy, hülye vagy, kit érdekel, mit érzel, hanem beleállt, hogy igen, ez az érzés az övé, és a régebbi barátnőibe is belefolyt ez, csak akkor még nem tudta, hogy ez így működik, és nem tudtak erről beszélni.

Boldog voltam, hogy kidumáltuk a dolgot, és büszkeséget éreztem. Másnap felkeltem, és megint én voltam, aztán este átjött G., és újra a régi volt. Döbbenet, milyen dolgok zajlanak két ember között!

Bihari Viktória író, blogger írása teljes terjedelmében a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg, mely érzelmeinkkel, az érzelmi intelligenciával foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, megajándékozzuk a Pszichológia Plusz párkapcsolati különszámmal. Aktuális számunkat meg is rendelheti.

Bihari Viktória legújabb könyvéről itt talál infókat.