Ezekben a napokban, hetekben, hónapokban élet-halál a kérdése, hogy az idősek maradjanak otthon, biztonságban, és aki marad, annak jár a jóindulat, aki azonban a rubrikáját elhagyja, kiesik a jóindulatból. És mivel a helyzet, a világjárványtól való félelem magas frusztrációjú, ezért az idősek gyakran brutális kiosztást kapnak.

Nyilvánvalóan a sztereotípia nem differenciál, tehát nem nézi, hogy az illető milyen kontextusban „nem maradt a helyén”. Munkába sietett, mert valahol épp munkaerő hiányában létfontosságú feladatot tölt be, vagy egy még nála is idősebb másiknak siet segítségére, vagy teljesen magára maradt, nincs az adott lakóhelyen segítője, és vagy éhen hal vagy kiszolgálja magát, vagy egyszerűen csak a magánytól retteg, vagy egészségügyi sétát tart, vagy a probléma nem volt teljesen világosan kommunikálva, vagy tényleg renitenciából ignorálja a társadalom kérését.

Nem tudjuk persze, hanem az adott feszültség azonnal robban a célcsoportra, ami mivel ambivalens mechanizmus, a jóindulatú féltéstől a kioktatáson át a teljességgel méltatlan és megalázó kirekesztésig minden formája előfordul. Nem az üzenettel van ez esetben gond, hanem annak formájával: a nénizés, bácsizás infantilizál, a többi formula olykor egyenesen gyűlöletbeszédet idéz, ami elfogadhatatlan, és emberek tömegeinek önbecsülésébe gázol.

Ez a bánásmód csak erősíti a fennálló előítéleteket, és kiélezi a meglévő feszültségeket, ami persze ezáltal kontraproduktív lehet, és ellenállást szül. A társadalom, amely eddig végletesen félretette az idős embert, most hirtelen úgy tesz a felszínen, mintha aggódna érte, valójában ingerült, és bűnbakká teszi. Máris nem a megoldáson dolgozunk közösen, hanem egy egymást blokkoló viszály közepében találjuk magunkat.

Önmagában a tartalom valid: orvosvélemények szerint 65 év fölött nem lenne szabad kilépni az utcára, ez gyakorlatilag életveszélyes lehet, azonban a megbetegedés esélyét szignifikánsan növeli az a tény is, a puszta életkor mellett, hogy van-e az egyénnek valamilyen alapbetegsége vagy nincsen, és igencsak variál az is, hogy ki miként reagál a fertőzésre. Így valójában nincs biztonságban senki sem, ez hamis illúzió: egyszerűen nincs más választásunk, mint otthon maradni, mindannyiunk védelmében. De erről tisztán, transzparensen, érthetően és hitelesen kellene direkt módon kommunikálni, és főleg az emberi méltóság jegyében: mindenkire nézve.

Az idős embernek itt és most nem a társadalom előítéletessége miatt kell otthon maradnia, hanem önmaga és szerettei védelme érdekében. Az életben maradásért. Persze, miután a saját élete értékét súlyosan devalváltuk előtte: ezért kevésbé fog otthon maradni. De talán a gyermekeiért megteszi. Tisztán megviláglik: békeidőben is az idősek voltak a legnyomorultabb pozícióban, és most, ebben a háborúban is ők a legveszélyeztetettebbek.

Ha itt és most nem fogunk össze közös erőként a védelmükben, akkor kivérzünk, mint társadalom. Ők mi vagyunk, és mi ők leszünk egy napon, ha megérjük azt a napot. Most pont annak ellenkezőjét kell csinálni, amit eddig hirdettünk az élet nevében: minden személyes kontaktust redukálni. De ez nem jelentheti azt, és ezt rendkívül fontos kiemelni, hosszú hónapokon át és tartósan, hogy ne lehetne sétálni, levegőzni, a távolságtartás szabályait betartva a szabadban, mert ennek a tiltása sajnos teljesen szétszedi az immunrendszert és a mentális egészséget, ami éppen kontraproduktív lehet. Nem kérdés, hogy otthon kell maradni, de nem lincselhetünk egy napi sétáért, mert így össztársadalmi őrületbe csúszhatunk, nem beszélve az önkényrendelkezések elharapózásáról, ami egy adott ponton túl a vírusnál is veszélyesebb következményeket hozhat.

Tudnunk kell, hogy a félelem nagyon erősen megmutatja a valódi arcunkat, tehát határszituációban nem valaki mássá válunk, hanem pont ugyanazok leszünk, akik mélyen vagyunk, csak lehull a lepel, és így sokkal erőteljesebben jelenítődik meg. A társadalom nem most lett ageista, hanem eleve az, és a helyzet bizonytalansága ezt felfokozza: az egyén megküzdési szintje és meglévő előítéletessége válogatja, hogy mi módon fog megnyilvánulni, és ez a kettő rendszerint összefüggésben áll egymással.

Minél jobban fél, annál inkább megnyugvást hoz számára, ha a felelősséget vagy a veszélyt teljes mértékben egy külső csoportra húzza, jelen esetben az idősekre, mert ebből azt a pszichológiai előnyt nyeri, hogy ő maga védettségben van, ami persze nagymértékben illuzórikus kontrollt ad a számára. A valós válasz sokkal félelmetesebb és nagyobb felelősséget is igényel: mindannyian veszélyben vagyunk, és teljes mértékben közös ügyünk a helyzet orvoslása. Ahogyan felelősségünk a társadalmi szolidaritás vállalása, az idősekről való gondoskodás, törődésünk napi szintű kifejezése a lehetőségekhez mérten.

A magyar társadalomban az idős generáció igencsak marginalizált helyzetben van, ezért a társadalmi távolság nagy, és mivel a frusztráció magas, a lélektani távolság is nagyra nő a domináns csoport tagadása és énvédelme miatt. Ez természetesen borzasztóan kikezdi az érintettek identitását, a csoport konformabb tagjaiban internalizálódik az öngyűlölet, a szégyen, a riadtság és bűntudat, az individualistábbak viszont igyekeznek maguk is távolságot tartani a saját csoportjuktól és a hozzá társított elvárásoktól, hogy elkerüljék a dehumanizáló sztereotípiákat.

Természetesen nem láthatjuk pontosan előre, hogy mi fog történni, de minden krízis megküzdési, és ezáltal fejlődési lehetőség is egyben, amit követően esély adódik egy magasabb minőségű, emberhez méltóbb létforma kialakítására: legfontosabb kincsünk, az emberi kapcsolataink igazabb ápolására. A krízis mindig megmutatja, mi az, ami nem működik, ami igazságtalan és elfogadhatatlan, ezért bízhatunk abban, hogy ha túléljük, az ebből a szempontból a javunkat szolgálhatja majd.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti nyomtatott formában vagy most ekönyvként is.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezménnyel.