B. D.: Épp Elizabeth Davis Életkör című könyvét olvasom a női élet szakaszairól. Már csak azért is érdekes, mert a hagyományosnak tekintett tizenkét ciklus közé ő beilleszt egy tizenharmadikat is, az Átváltoztatót. Ez maga a légüres tér, a korlátlan lehetőségek archetípusa. Az Átváltoztatóban lenni talán a legjobb a világon, szerintem legalábbis. Igaz, lehet félelmetes is, mert nincs semmi kapaszkodó, de az az izgalom, hogy bármi lehet, semmihez sem fogható.

András, te már beszéltél arról, hogy az ember a birtokában lévő információk alapján térképet alkot magának a világról, aminek a segítségével eligazodik a dolgaiban. Ám aztán idővel, a kor előrehaladtával, sok új élmény és információ összezavarja a térképet, használhatatlanná teszi. Ezt az időszakot lehet krízisnek is tekinteni, de lehet úgy is nézni, ahogy Davis ír róla: az élet forrásaként, ahol a kezdet és a vég találkozik. Ez esetleg túl költőien hangzik így, de talán érhető, mit akarok mondani.

F. A.: Érthető, persze. A gyerekeknél jól meg lehet figyelni ezt a térképalkotó tevékenységet, ahogy azt is, amikor összezavarodik a térkép. A dackorszak vagy a kamaszkor tipikusan ilyen összezavarodás jele, vagyis újabb térképalkotási periódus. Bár szerintem pontosan ugyanezt csináljuk egész életünkben.

Rendelje meg online!

Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselméletében nagyon alaposan végiggondolta az élet különböző szakaszait, és összesen nyolc krízisre osztotta fel az emberi életet. Mindegyik szakaszban eldől valami nagyon lényeges, eldől, hogy az ember melyik irányban megy tovább. Bizalom vagy bizalmatlanság, autonómia vagy szégyen, kezdeményezés vagy bűntudat, teljesítmény vagy kisebbrendűség, identitás vagy szerepzavar, intimitás vagy izoláció, generativitás vagy stagnálás, és énidentitás vagy kétségbeesés – ezek az eriksoni fejlődési krízisek.

Amennyiben az adott helyzetet sikeresen kezeli az ember, tehát például a bizalom vagy bizalmatlanság krízisében sikerül a bizalom felé mozdulnia, akkor a nyereség a remény. Mindig van valamiféle énerőnyereség. A gyermekkor szakaszaiban persze főként a környezet határozza meg a dolgokat, míg a felnőttkor szakaszaiban már önmagunkra kell számítanunk.

B. D.: Azért ez mégsem ilyen egyszerű. Tudom, hogy van szabad akaratunk, de ha valaki csecsemőként nem kapta meg azt, ami járt volna neki, az első kríziséből bizalmatlanul és reménytelenül kerül ki. Vagy ha az identitás vagy szerepkonfúzió konfliktusából a családja, a környezete nyomására a szerepek felé mozdult el, akkor az egész fejlődés megbicsaklik. Kisiklik a vonat, de legalábbis rosszul áll a váltó, és egész más vágányra kerülünk. Lehet pótolni azt, ami elveszett?

F. A.: A probléma Erikson szerint az, hogy ha egy korábbi krízisben a jobb irányban megy az ember, akkor egyenletesen halad a pszichoszociális fejlődésben, de ha a rosszabbik felé fordul, akkor kisiklik, és attól kezdve minden rossz lesz. A terápiában tehát vissza kell menni a legkorábbi dolgokig. Ezt nagyon komolyan kell venni, de lehet, hogy nem igaz.

Az biztos, hogy a legtöbben, akik nagyon rosszul érzik magukat, tényleg szenvednek a bizalmatlanságtól, a szégyentől, a kisebbrendűségtől, tehát valahogy egyetlen kupacban tornyosul az egész. Amikor először olvastam Eriksont, sötét reménytelenséget éreztem. Egyszer kisiklik az élet, és vége. Attól kezdve mindig a rosszabb verzió felé megyünk. Borzalom!

De én azt tapasztalom, hogy jó pszichoterápiában át lehet váltani a krízisekből. Mondom, egy jó pszichoterápiában! Nem úgy, hogy valaki rád parancsol, vagy elmagyarázza neked, mi a helyes, hanem egy jó kapcsolatban rájössz például arra, hogy meg lehet bízni a másikban. Terápiában helyre lehet tenni a kapcsolókat. Nem könnyű, de lehetséges. 

Olvassa tovább Feldmár András és Büky Dorottya beszélgetését a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti. A koronavírus-járvány miatt e-könyvként is választhatja.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.