Amikor gyermek érkezik a családba, a párnak újra kell definiálnia az identitását. A „mi” eddig két embert jelentett, ezután hárman lesznek a „mi”, és a párkapcsolati szerep kiegészül a szülői szereppel. A változás az anya számára a legnagyobb, hiszen egy időre kiszakad a munkából, az élettere beszűkül, és az első időszakban folyamatosan testi-lelki fáradtsággal kell megküzdenie.

A szükségletek hierarchiája is átalakul. A csecsemő szinte folyamatos jelenlétet igényel az anyától, ami azzal jár együtt, hogy az adott mennyiségű figyelem most nem egy, hanem két ember között oszlik meg.

Az ebben a szakaszban lévő, párterápiába jelentkező párok tagjai sokszor arról számolnak be, hogy elégedetlenek. Az anya több megértést és támogatást vár az egyre fokozódó megterhelések miatt, az apa elhanyagoltnak érzi magát, és ezért frusztrált lesz, esetleg a munkájába temetkezik, ami újabb problémát generál.

Ha ezekről a gondokról nem veszünk tudomást, ha a változás szükségességét letagadjuk, vagy ellenkezőleg, túldramatizáljuk a figyelmeztető jeleket, olyan negatív spirál indul be, amit nehéz megfordítani.

Mindennél fontosabb, és nem lehet elégszer elmondani, hogy a pár tudatosítsa: a problémák időszakosak, minden gyermeket vállaló pár átesik ezeken a nehézségeken, és a túljutás a krízisen erősebbé teszi a köztük lévő kötődést. Ezeknek tudatában nem olyan vészterhesek az átvirrasztott éjszakák, a kimerültség generálta viták, a szexuális élet döccenői.

A stressz koordinátái

A család folyamatosan fejlődő egység – állította a 2007-ben elhunyt Jay Haley, az amerikai családterápiás iskola egyik alapítója. Szerinte a családok változási folyamata két irányból ered: a rendszerre ható külső tényezőkből, illetve a belülről eredő változásból.

Más elméletalkotók horizontális és vertikális stresszorokról beszélnek, amelyek hatnak a családi rendszerre, és krízisekhez, majd jó esetben változáshoz vezethetnek. Mindkét megközelítés központi eleme az olyan intenzív hatás, amely a rendszer, jelen esetben a család átalakításáért kiált.

Az extra, hétköznapokból kiemelkedő életesemények fakadhatnak a normál fejlődési életciklus-változásokból, például, amikor baba születik, amikor kamaszodni kezd a gyerek, vagy olyan előre nem látható eseményekből, mint a váratlan haláleset, súlyos betegség vagy a munka elvesztése. Mindegyikre jellemző, hogy nem folyamatosan hat a rendszerre, hanem valamilyen konkrét eseményhez, történéshez köthető – ezeket nevezzük horizontális stresszoroknak.

A vertikális stresszorok abban különböznek az extra eseményekből fakadó horizontálisoktól, hogy állandóan jelen vannak az életünkben, és a családtagok úgy cipelik magukkal, mint egy nagy batyut. Ide tartoznak például a tudattalanul működő családi mintázatok vagy a titkok.

A családi rendszer akkor billen ki leginkább az egyensúlyából, ha az aktuális krízis (horizontális stresszor) beindít bizonyos „öröklött” negatív mintákat (vertikális stresszor), amelyekkel már a szülők vagy a nagyszülők sem voltak képesek megbirkózni annak idején.

A legsúlyosabbak közé tartoznak a holokauszttúlélők transzgenerációs traumái, de a kevésbé traumatizáló, viszont kitartóan fennálló negatív családi mintázatok is (például a generációról generációra felbukkanó szenvedélybetegség).

Olvassa tovább Megyeri Zsuzsanna pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra most 20% kedvezménnyel, vagy válassza A titokzatos én című könyvet.