2009-ben, az egyik vasárnap reggel az istentisztelet után megállt két törékeny nő a templom bejáratánál. „Engem kerestek, hogy csatlakozzak hozzájuk" – emlékszik vissza N. László (munkájának érzékenysége miatt nevezzük így), hozzátéve, hogy fiatal lelkészként azt sem tudta, mit válaszoljon.

A nők prostituáltmentéssel foglalkoztak. „Tőlük halottam először, hogy igenis lehet valami jót tenni ezekkel a lányokkal. Elképzeltem ezt a két törékeny nőt az éjszakában, és megjelent bennem a féltés, majd a kíváncsiság is. Gyorsan rájöttem, hogy itt nekem is dolgom van.”

Olyannyira lett vele dolga, hogy 2012-ben bejegyezték a szexuális kihasználás, prostitúció és emberkereskedelem áldozatainak rehabilitációjával, reintegrációjával foglalkozó Névtelen Utak Alapítványt, amelynek az egyik alapítója lett. Addig csak utcai munkát végeztek, beszélgettek a lányokkal, higiéniai termékeket, forró kávét, teát vittek nekik.

„Az egyik nő, akit ismertünk az utcáról, ki akart szállni, de nem tudott. Mi is tanácstalanok voltunk, hová menekíthetnénk ki. Ekkor született meg a döntés, hogy kell egy alapítvány, ahol elindíthatunk egy olyan rehabilitációs programot – védett házzal –, amit a speciálisan a prostituáltakra szabunk” – meséli a lelkész.

A három fázis

Három fázisa van az alapítvány programjának – amit egy kanadai szervezettől vettek át, ahogy az anonimitást is –, és ezt évek alatt lehet teljesíteni. Az első fázis a rehabilitációról szól, és körülbelül egy évet vesz igénybe, de természetesen vannak egyéni eltérések. Amíg a nők nagyjából nem dolgozták fel azt, ami velük történt, addig lehetetlen elkezdeni normális életet élni. „Maguknak és másoknak is meg kell bocsátaniuk” – osztja meg N. László. Ezenkívül ebben a szakaszban kell végigvenni a készségfejlesztő órákat, például főzőtanfolyamokat, művészetterápiás foglalkozásokat, nyelvtanulást, ismerkedést az asszertív kommunikációval.

A második fázis a reintegráció, két-három év az átlag. Itt a nők többek között álláskereséssel kapcsolatos tantárgyakban teljesítenek, megtanulják, hogyan írjanak jó önéletrajzot, illetve állásinterjú-szimulációkban vesznek részt. „Az első jele annak, hogy valaki a vége felé tart, hogy már vannak hosszú távú tervei. Ilyenkor megnézzük, végzettsége szerint hogyan tudunk neki segíteni abban, hogy mielőbb munkát találjon” – mondja az alapítványi vezető.

A harmadik és egyben utolsó lépés a kiléptetési fázis. Ez lenne a hetedik év, és ilyenkor már csak havi egy alkalommal, egy órára találkoznak a mentettekkel. Kiderül, hogyan érzi magát a mentorált, tudja-e fizetni a számláit, nem környékezték-e meg gyanús férfiak, nem került-e bele újabb bántalmazó kapcsolatba – mert sajnos ez utóbbira is volt már példa.

Van, aki úgy kerül hozzájuk, hogy előző este még kint volt az utcán. „Nagyon hálásak a munkánkért, és amikor kiderül számukra, hogy zömében önkéntesek dolgoznak velük, teljesen megnyílnak. Lefegyverezi őket, hogy valaki önzetlenül fordul feléjük, eddig ilyennel nem találkoztak: valaki adni akar nekik, nem elvenni” – árulja el N. László, hozzáfűzve: évente nyolc-tíz nőnek tudnak segíteni, de többeket is meg tudnának menteni. Tervezik egy újabb védett ház megnyitását, mert „minden megmentett élet számít”.

Érdekli a többi portré? Olvassa tovább Kulcsár Hajnal cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a hála, a bizalom és a remény érzéseivel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja ajándékba.