Milyen például az autokratikus vezető mint szülő? Többnyire egyedül dönt, és nem szereti, ha más beleszól a döntéseibe. Szeret parancsolgatni, sőt félelmet kelteni. Ezzel ellentétben, a demokratikus vezető szülőként is szereti a konszenzusos megállapodásokat, a döntésbe bevonja a gyermekét. Az ilyen típusú vezető szülőként is sok tanácsot ad, módszereket tanít meg, de azokat nem kényszeríti ki. Kurt Lewin amerikai pszichológus és munkatársai a második világháború után kísérletet végeztek e vezetői módszerek hatékonyságának kipróbálására. Tízéves gyerekekből öt-öt tagú szakköri csoportot alakítottak ki, s mindegyik élére egy-egy pszichológus került. A csoportok 3-5 hónapig működtek együtt, időről időre cserélve a vezetőt, ami a vezetői stílus megváltoztatását is jelentette. Ha a csoportok teljesítményét számszerűen mérjük, vagyis, hogy mennyi időt fordítottak feladatmegoldásra, akkor a legjobb teljesítményt az autokratikus vezető engedelmes csoportja hozta, 74 százalékkal. Igaz, csak akkor, ha a vezető a teremben tartózkodott, mert amint magára hagyta a csapatot, a teljesítmény a harmadára csökkent. A demokratikus, úgynevezett belátásos csoport teljesítménye 50-52 százalékos volt, ez azonban akkor sem változott, amikor a vezető távozott, és a gyerekeknek önállóan kellett dolgozniuk. A teljesítmény mellett fontos tapasztalat volt, miként működtek együtt a gyerekek, és milyen viszonyuk volt egymással. A vasfegyelmet kívánó csoportban, amelyben a vezető önkényességére renitenciával reagáltak, harmincszor annyi ellenségeskedés fordult elő, mint a belátásos csoportban.

A valódi tekintély

Kérdés, hogy melyiket akarjuk? Jól teljesítő, bólogató gyereket, aki nem működik közösségben? Vagy olyat, akit tanácsokkal nevelünk, mindig elmagyarázva, mi miért történik, sokat dicsérjük, elismerjük az értékeit, sőt akár még a szükséges büntetést is közösen találjuk ki? Legyen munkahely, vagy család a helyszín, mindenhol igaz tehát, hogy attól szeretünk tanulni, azzal szeretünk együttműködni, azt tekintjük példaképnek, akinek tekintélye van előttünk. Tekintélyt lehet szerezni ellentmondást nem tűrő parancsokkal, ahol csak a főnöknek, illetve apának-anyának lehet igaza. Ahol félelemre építjük a mindennapokat, és a gyereknek bocsánatot kell kérnie a legapróbb hibáért is, a szülő viszont képtelen kimondani: ne haragudj, neked volt igazad! A valódi tekintélyt azonban szeretetteljes odafigyeléssel, támogatással, egyértelmű kommunikációval, következetes és konstruktív számonkéréssel lehet felépíteni. Alison Mackonochie, az Egyesült Királyságban élő gyermekpszichológus és szakíró a könyveiben figyelmeztet: ahogyan gyermekkorunkban bánnak velünk, befolyásolja, milyen módon éljük az életünket a mindennapokban. Az autokratikus irányítású családban nevelkedett gyermek például később is olyan helyzeteket keres majd, ahol szintén „megmondó emberek” veszik körül. Lehet, hogy belül puffog és dühöng, de hangosan nem vitatkozik a főnökével, nem kér jogos fizetésemelést, sőt könnyen befolyásolható, hiszen akit erősebbnek érez, mint ő maga, annak engedelmeskedni fog. Az értelme hiába súgja, hogy ez nem helyes – az érzelmeitől, a már kialakult játszmáitól vezérelve alkalmazkodik az autokratikus irányításhoz. Ahogy a munkatársaink, a gyermekeink is értékelik, ha partnerként bánunk velük. Meglehet, hogy a beosztottak a fizetésük miatt, az állásuk védelmében eltűrik a parancsokat, de gyermekünk reakciójából egyértelműen megláthatjuk, hol szükséges változtatnunk, fejlődnünk.

Márton-Koczó Ildikó cikke a HVG Extra Pszichológia 2014/3. számában jelent meg. Hasonló témájú írásokat aktuális számunkban is olvashat. Kapható az újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető a kiadónál.