Mielőtt még túlságosan belebonyolódnánk a történelem első múzeumainak taglalásába, érdemes felvillantanunk, honnan származik maga a szó. Nos, az antik görögök muszeionnak hívtak minden olyan nyitott vagy zárt helyet, ahol a múzsákat, vagyis a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennőit tisztelték. Így aztán muszeionnak hívták például Platón Kr. e. IV. századi Akadémiáját vagy tanítványa, Arisztotelész Lükeionját is. Az antik világ legjelentősebb muszeionja azonban kétségkívül az az intézmény lett, amelyet mintegy 2300 évvel ezelőtt a Nagy Sándor hadvezérségéből utóbb a királyságig emelkedő I. Ptolemaiosz ötlött ki. Ő azzal a céllal hozta létre a Muszeiont, hogy begyűjtse az akkor ismert világ minden fellelhető írását – és tudását. Úgy tudni, az elképzelést aktuális feladat szülte. Ptolemaiosz ugyanis az idő tájt tervezte megépíteni a Föld akkori legmagasabb épületét, az utóbb az antik világ hét csodájának egyikeként emlegetett világítótornyot. Csakhogy kiderült, az ehhez szükséges statikai és építészeti ismeretek komoly tudományos felkészültséget igényelnek.

Múzeum vagy Akadémia?

A Muszeiont, a világ első kvázi tudományos akadémiáját minden korabeli luxussal ellátták. Gyönyörű park övezte, vadaspark, növénykert és csillagvizsgáló is helyet kapott a komplexumban, amit aztán nem csak matematikusok használtak, hanem számos más tudományág képviselői is. Természetesen nem juthatott be ide mindenki – még a tudósok közül sem. Az akkoriban (is) állandó szponzorációra éhes tudóstársadalmat meg is osztotta az időnkénti különbségtétel. Az uralkodó kiválasztottjainak biztosított aranyélet számos kevésbé szerencsés kutatót gerjesztett haragra. A „gyűjteményből” kihagyott szkeptikus bölcselkedő, Phleiuszi Timón például ekképpen nyilatkozott a Muszeionról: „Legelészik a soknépű Egyiptomban számos, könyvekben jártas, világtól elzárkózott, tömérdek sokat vitázó (tudós) a Múzsák kalitkájában” (egy más fordítás szerint: „Sok papirusz-firkász zabál a népes Egyiptomban, folyton-folyvást veszekedve a Múzsák kalitkájában”).

Az intézmény élén a király által kinevezett, úgynevezett „múzsák papja” állt. Ő felügyelte a teljes adómentességet élvező, kiemelt tudósokat, akik ráadásul a király költségén étkezhettek. Ám a kegy nem csupán a test táplálására szorítkozott: szabadon használhatták a hamarosan igencsak tekintélyes állománnyal büszkélkedő alexandriai könyvtárat. Az alapító fia, II. Ptolemaiosz nem messze a főintézménytől, a Szerápisz-templom oldalában azért volt kénytelen egy kisebb fiókkönyvtárat nyitni, mert szép lassan 700 ezer tekercs elhelyezéséről kellett gondoskodnia. A szakértők véleménye ma megoszlik a tekintetben, vajon a korabeli írástudó polgárok csak ebbe a mindössze 42 ezer tekercset tartalmazó, utóbb épített „közlerakatba” lehettek-e bejáratosak, vagy – miként Rudolf Pfeiffer német származású történész vélekedik a History of Classical Scholarship című munkájában – a nagy könyvtár is nyitott volt mindenki számára.

A vég kezdete

Kakergetésznek (Gonosztevő) csúfolták azt a VIII. Ptolemaioszt, aki a Kr. e. II. században elkergette a Muszeion tudósainak krémjét, az intézmény élére pedig egy katonatisztet ültetett. Igaz, néhány korabeli leírás szerint e tettével óriási tudásrobbanást idézett elő, mert a száműzött filozófusok, matematikusok, zenészek és orvosok szétspricceltek, és számtalan tanítványt képeztek, ily módon, írja egy krónikás, „az alexandriaiak minden hellén és barbár nevelői lettek”. A hanyatlásnak indult ókori tudásközpontot aztán feltehetőleg Iulius Ceasar véletlenül borította lángba, amikor az Alexandria kikötőjében lévő flottát akarta megsemmisíteni, mások úgy tudják, túlbuzgó keresztények gyújtották fel, megint mások szerint a VII. században Omár kalifa pusztította el.

A középkorban nem volt jellemző, hogy tömegek lettek volna kíváncsiak gyűjteményekre, erre az igény a polgárosodással született meg. Igaz, a mai múzeumok elődjének tekinthetők azok a gyűjtemények, amelyeket többnyire gazdag utazók, művészetpártolók állítottak össze. Ezeket a kincseket aztán általában otthonuk egy-egy szobájában, kastélyuk egy-egy termében állították ki, ahová természetesen csakis azok léphettek be, akiket erre a tulajdonos méltónak talált.

Ősmúzeumok

A legrégebbi, mindenki számára látogatható „ősmúzeumot” a reneszánsz idején nyitották meg Rómában. A Musei Capitolini története egészen 1471-ig nyúlik vissza, a műpártoló IV. Sixtus pápa ugyanis ekkor adományozott számos antik kincset Róma népének, amelyeket a Capitoliumon helyeztek el. (A reneszánsz pápa művészet iránti szenvedélyének egyébként ékes bizonyíték a róla elnevezett Sixtus-kápolna). A pápa által elkezdett gyűjtemény az évszázadok során egyre csak szaporodott, mára már három épületben csodálhatók meg a kiállított alkotások. Ezek között rengeteg ókori római szobor, felirat, középkori műremek, ékszerek és pénzérmék találhatók.

Nem kell messzire menni sem időben, sem térben ahhoz, hogy a második legrégebbi, mai értelemben vett múzeumot megleljük. A manapság évi 3-4 millió turistát fogadó Vatikáni Múzeumot II. Gyula pápa alapította a XVI. század elején. Méghozzá elég kalandosan. Történt ugyanis, hogy 1506. január 14.-én a Santa Maria Maggiore bazilika melletti szőlőben megtalálták a híres Laokoón-csoportot ábrázoló szobrot. A trójai papot és két fiát megjelenítő míves márványtömbről értesült a pápa, aki Michelangelo tanácsára azonnal megvásárolta azt, majd egy hónappal felfedezése után nyilvánosan kiállította a Vatikánban. A szerény kezdetek óta a félévezredes múzeum ma már megszámlálhatatlanul sok műkincset rejt, ezeket egyébként ingyen is meg lehet tekinteni, már ha van valakinek türelme kivárni a sok órás várakozást a hónap utolsó vasárnapján.

Csak a legnagyobbak…

Graham&Sheila via flickr

Firenzét is meglegyinthette a kor szelleme, ott ugyanis már 1560-ban lerakták az Uffizi alapjait. A toszkán nagyherceg, I. Cosimo de’ Medici eredetileg a firenzei magisztrátus számára építette a csodálatos palotát (innen származik a neve is, ami hivatalt jelent). Az építkezés aztán 1581-ig elhúzódott, végül nemcsak a jegyzők kaptak benne helyet a földszinten, hanem galériák is, amelyek az emeleteken találtak otthonra. Megnyitásakor leszögezték, hogy „ebben a válogatott, értékes gyűjteményben (…) csak a legnagyobbaknak és a legnevezetesebbeknek van helyük.” Így is lett, a Medici-gyűjteményre épülő anyag lassacskán a legkiválóbb szobrokat, majd festményeket vonultatta fel. Az épületben pedig helyet kapott egy színház is, így az Uffizi hamarosan a társasági élet központja lett. Mindazonáltal a műkincseket a 16. században csak külön kérésre lehetett megtekinteni, a szélesebb nyilvánosság csak 1765 után nyerhetett bebocsátást a kultúra firenzei szentélyébe.

Persze, nem csak Itáliában lehetett ilyen kezdeményezésekkel találkozni. A Bázelben alkotó reneszánsz mester, a német ifj. Hans Holbein műveit gyűjtötte egybe egy tehetős polgár, bizonyos Amerbach, a 16. század végén. A kollekcióban más festmények, műtárgyak és könyvek is helyet kaptak. Ezt azonban 1661-ben Amszterdamba kívánták szállítani a tulajdonosok, ezért Bázel városa, Johannes Rudolf Wettstein polgármester vezetésével megvásárolta a gyűjteményt. Így esett, hogy 1671-ben megnyílt a világ első olyan képtára és múzeuma, amelyet gyakorlatilag egy önkormányzat birtokolt és tartott fenn.

A francia kapcsolat

Ian Muttoo via flickr

Ezt követően aztán már nem volt megállás: sorra nyíltak meg a szélesebb publikum előtt a közgyűjtemények. 1660-ban lett látogatható a londoni Tower fegyvergyűjteménye (igaz, egyes feljegyzések szerint már 1545-ben beengedtek oda jó pénzért érdeklődőt). 34 évvel később, 1694-ben a franciák is csatlakoztak a „mozgalomhoz”. Érdekes módon nem Párizsban, hanem Besançonban történt meg az áttörés. Bizonyos Baptiste Boisot apát személyes gyűjteményét felajánlotta a helyi bencéseknek, ám azzal a feltétellel, ha hetente legalább két napon bárki megtekintheti. Így született meg a Szépművészeti és Régészeti Múzeum a kelet-franciaországi városban. A British Museum 1759-ben nyitotta meg kapuit, ám sokáig nem volt egyszerű belépőjegyet szerezni oda. Előre, és írásban kellett jelentkezni, és legfeljebb két órát volt szabad eltölteni a műkincsek társaságában. Bécsben 1781-ben lett látogatható mindenki számára egy műgyűjtemény.
A párizsi Louvre 1793. augusztus 10.-én nyílt meg – éppen egy évvel a XVI. Lajos detronizálásához vezető augusztus 10.-ei megmozdulások után. Akkor mindössze 537 képet és 184 műtárgyat lehetett megtekinteni, ezeket a királytól vagy az egyháztól kobozták el.

Akkoriban havi kilenc nap tartott nyitva a Louvre (a forradalmi naptár szerint minden tíznapos dekád alatt három nap), viszont forradalmi módon valóban ingyenes, és mindenki számára bejárható volt. Mindazonáltal nem sokáig hódolhatott a múzeumlátogatás szenvedélyének Párizs népe, a rossz állapotban lévő palotát ugyanis 1796-ban bezárták. 1801-ben nyílt meg újra, ekkor viszont átkeresztelték Musée Napoléonra. Mindenesetre gyűjteménye egyre bővült, ma már a világ egyik legnagyobb és leggazdagabb műkincskollekciójával dicsekedhet. Nem mellesleg a francia felvilágosodás idején, a szabadkőművesek párizsi páholyában működött a Kilenc Nővér nevű csoport. Voltaire és Danton is tagja volt ennek, és úgy tudni, ők használták először a museion szót a ma is használatos múzeumi értelemben, úgy is, mint ami a közkinccsé tett tudás házát jelenti.