Sztárok, akik már akkor sztárok voltak, amikor még nem is voltak sztárok

Már az ókorban is kitermelte az élsport a maga csillagait, elég csak a legendás olimpiai bajnok birkózó, a krotóni Milón életét megvizsgálni. Az újkori olimpiák is kitermelték a hősöket, de a sztárkultusz a huszas években kezdődött csak. Nyilván a rádió elterjedése, és a hétköznapi kommunikáció felgyorsulása előtt nem volt könnyű elérni, hogy a világ tudjon egy sportolóról, akármekkora kvalitású legyen is. Azt már tudta a világ, hogy kicsoda Sonja Hennie, vagy Paavo Nurmi, és Johnny Weismüller is rajongott sztár volt már tarzansága előtt. De mi volt régebben? Amikor még turistaként lehetett olimpiát nyerni, mondjuk teniszben (1896), de volt két meccsből álló futballtorna is az olimpián (1900).
All-round sportemberek nyerhettek aranyérmet teljesen különböző sportágakban, a mi kiváló Hajós Alfrédünk a legjobb volt úszásban, de azért birkózott is olimpián. Egy-két világsztármegjelent "idő-előtt" a színen, akik teljesítményéről már akkor sejtette mindenki, hogy jóval túl van az átlagon, és az amatőrizmuson. Következzék három kivételes sportember, koruk nagyságai mind.

A gumiember

Ray Ewry meseszerű történet főszereplőjeként lett sportoló - azok után, hogy öt éves korától tolókocsiba kényszerült, gyermekbénulás miatt. Évekig mozgáskorlátozottként élt, gyógyítani nem tudták akkoriban a betegségét. Egy orvos tanácsára azonban kitartóan erősített évekig, és egyszer csak javulni kezdett az állapota, húsz éves korában pedig újra járni tudott. Belépett a New York Atlétikai  Klub tagjai közé, és nekiállt helyből ugrani. Futásra nem is gondolt, a testalkata is kicsi volt, inas, izmos, de nem elég erős.
A gyakorlatokat nem hagyta el, amelyeket az egykori gyerekorvos tanácsaira végzett,lába pedig sokkal erősebb lett, mint bárki másnak a Földön. Legalábbis a sporteredmények ezt sugallják. Ray Ewry először Párizsban nyert három aranyérmet egy napon, helyből magasugrásban, helyből távolugrásban, és helyből hármasugrásban volt a legjobb. Nyilván UFO-nak nézték a többiek, lévén nagyobbat ugrott magasugrásban helyből, mint az a győztes, aki a nekifutásból magasugrást nyerte. Négy év múlva St. Louis -ban is a legjobb volt, igaz ekkor már a helyből hármas ugrás nem szerepelt a műsorban, így két további aranyérmet nyert a meglévő három mellé. Aztán 1908 -ban Londonban megismételte ugyanezt a teljesítményt, így nyolcszoros olimpiai bajnok volt harmincöt éves korára. Ha hozzávesszük az 1906-ban rendezett "nem hivatalos olimpia" két további aranyát, akkor Ray Ewry az amerikai atlétika történetének legeredményesebb játékosa. Ahhoz képest, hogy 1897 -ben, véletlenül hallott az olimpiai játékok létezéséről, elég rendes fejezetet írt az egyetemes sport nagy krónikáskönyvébe. Mellesleg világcsúcs tartó volt a helyből hátraugrásban is, az azonban soha nem került az olimpiák hivatalos programjába. Végül is mindennek van határa, még a Gumiembernek is.

Az indián

Jim Thorpe vitathatatlan sztárja volt az 1912 -es stockholmi olimpiának. Az oklahomai indián őstehetség nevét senki sem ismerte Európában, nem voltak rekordok a neve mellett, korabeli beszámolókban a csapattársak sem tudnak beszámolni semmi furcsaságról vele kapcsolatban, még edzeni sem szeretett, sőt, flegma volt, mintha nem venné komolyan az egész versenyzést. Ötpróbában és tízpróbában állt rajthoz, és nyerte meg mindkét versenyszámot hihetetlenül nagy fölénnyel. Univerzális sportoló volt, gyors, mint a gazella, de diszkoszvetésben és súlylökésben is verte a mezőnyt, ha kellett, csakúgy, mint távol- vagy magasugrásban. És emellett még jó arc is volt, egyik ellenfele, a német Halt nyilatkozta a tízpróba versenyek kapcsán: "Szemmel láthatóan a harmadik napra minden versenyző fáradt és feszült volt, amúgy is ez volt az olimpia utolsó napja, minden résztvevő sóvárogta a játékok végét. Ha az indián Jim Thorpe nem szórakoztat minket jól sikerült mókáival, úgy hiszem, igencsak kedélytelenül töltöttük volna napjainkat." Sztár lett az amerikai atlétából, a közönség és a sporttársak körében egyaránt. Sőt, még a király is smúzolt vele, a tízpróba után személyesen adta át az aranyérmet, s közben ezt mondta Thorpe -nak: "Sir, you are the greatest athlete in the world". A krónikák szerint Thorpe laza volt, mint biciklilánc, mert csak ennyit válaszolt az ünnepélyes hangulatban elérzékenyült V.Gusztáv uralkodónak:
"Thanks, King!". Erre mondják, ha nem igaz, is szép. Egy esztendő múlva hazája sportvezetése megvonja tőle az amatőr státuszt, mert állítólag fiatalon egyszer kapott hatvan dollárt
egy baseball-meccsen való részvételért. Műbalhé volt a javából, de Thorpe karrierje ketté tört, megfosztották aranyérmétől is - Coubertin legnagyobb sajnálatára. Jelzi a hangulatot, hogy a győztessé előlépett svéd Hugo Wieslander át sem vette Thorpe érmét. Indiánnak lenni nem volt könnyű Amerikában akkor, vonjunk le ennyit tanulságként a valaha volt egyik legnagyobb győztes életéből.

Hannes, a finnek első csodafutója

Nagyságáról mindent elmond, hogy a cím egy becenév, így ismerte a világ Johan Petteri Kolehmainent, bár az is igaz, hogy rendes nevét leírni sem könnyű, nem hogy megjegyezni. Kicsi ember volt, nem egy kolosszus, és olyan görbe lábakkal rendelkezett, akárcsak a mi Schlosser Imrénk, de ő focista volt, ott ez előny. Hannes Stockholmban futott be, szó szerint is, mert megnyerte a tízezer métert, az ötezer métert, és a nyolcezer méteres terepfutást is. Utóbbit úgy, hogy a toronymagas esélyes francia Jean Boin el sem indult ellene, annyira megviselte az előtte két nappal rendezett öt kilométeres verseny. Kohlemainen legnagyobb tragédiája a hárorú, illetve az amiatt elmaradt 1916 -os olimpia, akkor, huszonhét évesen lehetett volna  a csúcson. Illetve ott volt, csak tehetségét olimpia helyett Amerika futópályáin csillogtatta ekkor. Az 192 -as antwerpeni olimpián maraton futásban indult az aranyért, és elképesztően izgalmas versenyben, végül tizenhárom másodperc az észt Jurij Lossmann előtt ér célba. Ideje négy perccel jobb, mint az előző olimpián futott idő, ez még akkor is óriási javulás, hogy kimaradt egy olimpia a sorból. Hazájában óriási tisztelet övezi Kolehmainen emlékét, természetesen bélyegen is szerepel,
mint a legnagyobbak. A nemzetközi sportvilág viszont Paavo Nurmit tartja a legnagyobbnak, aki már ott volt Antwerpenben is, ki is kiáltották az új csillagnak, de történelem csak négy esztendő múlva lett belőle. Hannes előbb lett csodafutó, ezért emlékezünk rá kevésbé, de attól még tényleg csoda volt.