MTI / Illyés Tibor

Risztov Éva ma elindul haza az anyukájával, és feltételezhető, hogy legkésőbb holnap délig leül az asztalhoz elfogyasztani azt a húslevest és rántott húst, amire vágyik. Mert ezt mondta, hogy erre vágyik, és az én szememben ez rendkívül megható nyilatkozat, úgy ítélem meg, hogy én sem mondanék mást hasonló helyzetben, engem sem érdekelne egyéb, csak az anyám és az anyám mustáros marhája.

Nincs annál nagyobb öröm, ha olyanok örülnek az embernek istentelenül, akiknek ő örül hasonlóképpen, így aztán gyanítható, hogy az a sertés, akinek húsából Éva enni fog, már magától megindult a vágóhíd felé, ott szuszog és várja, hogy agyonszúrják, hogy félbehasítsák a gerincét némi karaj kinyerésének reményében.

A hentes alig tudja majd lehunyni a szemét ma este, véres kötényét forró vízbe áztatja, és addig sikálja a körömkefével, míg a legutolsó vérfoltot is eltávolítja, hajnalban kivasalja ezt a munkaruhát, és izgatottan, kalapáló szívvel esik neki a karaj óvatos szeletelésének. Aztán várja Risztov Éva édesanyját.

Amíg készül az ebéd, Risztov Éva levelekre válaszol és telefonál és videókat nézeget, aztán megérzi a sistergő olajból felcsapó rántott hús illatát és összecsapja a tenyerét. Segít megteríteni, majd leül és várja a levest, amire az úszás közben gondolt, kanalazni kezdi a levest, fel sem néz, csak fújja és szürcsöli és akkor az édesanyja hirtelen rászól. 
– Kislányom, az Isten szerelmére, figyelj már oda, belelóg az aranyérmed a levesbe.