A Kerbal Space Program egy olyan számítógépes játék, amelyben nagyfejű rajzfilmfigurák – a kerbálok – szerepelnek. Elsőre csak annyi látszik belőlük, hogy cukik és zöldek. Aztán hamarosan kiderül, hogy életük az űrkutatás. A Naprendszerre sokban hasonlító, de kisebb és békésebb világukban majdnem ugyanúgy működik a newtoni fizika, mint nálunk. Márpedig a newtoni fizika komoly dolog. Például semmi köze ahhoz, ahogy más játékokban és filmekben repkednek az űrhajók.

Az űrhajózás a huszadik század nagy bűvölete volt, Farkas Berci máig nemzeti hős, Gagarin és Armstrong nevét mindenki ismeri. De ma is globális élményt okoznak a Mars-felvételek vagy a Plútó-kutatás képei.  A KSP azt tanítja meg, hogy ez az egész hogyan is történik. És hányféleképpen lehet kudarcot vallani.

Nem annyira triviális ugyanis a kívánt pályára állítani egy műholdat. Egyáltalán elérni az orbitális sebességet, az sem egyszerű, a rakéta felborul röptében, kifogy az üzemanyagból, vagy nincs elég napelem rajta. Ennél is bonyolultabb az, amit negyvenöt éve megcsináltunk: leszállni a Holdra, visszadokkolni Hold körüli pályán, és hazajönni élve. Ehhez már alaposan meg kell érteni, miképpen is alakul egy űrhajó pályája – hogyan is történt az a csoda akkor, amikor még nem volt se PC, se internet, se Kerbal Space Program. A bolygóközi küldetések megtervezése még egy léptékkel bonyolultabb: hirtelen ráébredünk, mennyi bizonytalanság és kockázatvállalás van már egy odaútban is, amikor nem kell visszahozni élő embert (vagy kerbált). Érdeklődni kezdünk, és olvassuk, mennyit szerencsétlenkedtek a szovjetek a Vénusz-szondákkal, mire sikerült egyáltalán egyben leszállni, vagy letenni egy jókora holdjárót. Nekik nem adatott meg a mentett játék visszatöltése. És megértjük, miért nem jártunk még a Marson személyesen.

A KSP két fő részből áll: az űrhajók irányítása csak az egyik. Legalább ilyen örömteli a rakéták és űrrepülők összelegózása több száz alkatrészből: hajtóművekből, tartályokból, szárnyakból és műszerekből. Hamar kirajzolódik az űrkutatás átokpiramisa, a hasznos teher alá építendő elefántkóros rakéták, amiket kínszenvedés fellőni.

Eljutni egy másik égitestre, vagy visszatérni onnan, az csak a végcél. A bolygóközi utazáshoz kelleni fog űrállomás, ahol tankolhatnak a nagy nehezen – viszont üresen – felküldött hosszú távú űrjárművek, amelyek sok száz tonnájukkal csak azért vannak, hogy egy személyautó méretű rovert letegyenek odaát. Az űrállomást össze kell rakni, oda be kell dokkolni, és máris azt tanulmányozzuk, hogyan is csatlakozik egymáshoz két, óránként sokezer kilométeres sebességgel haladó jármű. Mert ezt is megtették az elmaradott régiek, amerikaiak és oroszok egyaránt, olyan eszközökkel, amelyek nem érték el a mi telefonjaink képességeit. És lassan ébredezni kezd a tisztelet: hogy ha ez ennyire nehéz még egy bohó játékban is, adott elemekből összepattintható hajókkal, akkor mekkora királyság már, hogy ezt megcsinálták réges-régen, kovbojkalapos, tök gáz zenéket hallgató amcsik és usánkás, kommunista ruszkik?

Ez a hagyomány szigorúan int felénk. Azok az emberek, akik az Apollo 13-ban átélték a tűzvészt, és akik lehozták őket, megérdemlik, hogy megértsük, mit vittek ők véghez.

Ebben segít a KSP nyolc-tíz éves gyerekeknek és apukájuknak, és természetesen az igazi Tyereskovára emlékező anyukáknak is. Mivel az átlagszülő sem tud eleget az űrhajózás fizikájáról és technológiájáról, a játék közös tanulást ígér, már amennyiben a kezdeti, a kezdet utáni és az azután állandósuló nehézségek nem szegik kedvünket, illetve a szükséges angoltudás rendelkezésünkre áll – mert magyarul a játék még nem, csak a hozzá tartozó wiki használható.

A játéknak kivételesen lelkes rajongótábora van, akik társadalmi munkában készítik a kiegészítők (modok) tömegét. Mivel a Kerbal Space Program fejlesztése még javában folyik, és sűrűn követik egymást a frissítések, ezek egy része időnként bekerül a hivatalos verzióba. Van köztük merőben esztétikai jellegű, új alkatrészeket hozzáadó, és a fizikát tovább valószerűsítő cucc, valamint műholdas térképezés, realisztikus rádiókommunikáció, de megoldható az is, hogy űrhajósaink ételt, italt és oxigént igényeljenek az életben maradáshoz. Ezek néha alapjában változtatják meg a játékmenetet, fokozva a kihívást, vagy éppen robotpilótával megkönnyítve azok dolgát, akik nem pilótának, hanem űrügyi miniszternek szeretnék érezni magukat. De az alapjáték is felkínálja a lehetőséget, hogy akarunk-e egyáltalán az anyagiakkal foglalkozni – mert ha igen, akkor hamar rájövünk, miért épített a NASA űrrepülőgépet, és miért dolgoznak ma is a legnagyobb koponyák a minél olcsóbb fellövésen.

A NASA egyébként elszánt támogatója a játék fejlesztésének, és ebben nem nehéz felfedezni az önérdeket. A mai KSP-játékosok között ott vannak a jövő rakétamérnökei meg űrhajósai, és másik százezrek, akik drukkolni fognak nekik, és érteni fogják a hőstetteiket. Mindkét társaság elitklub. Érdemes belépni minél előbb - sosem volt ilyen egyszerű.