Lehet találgatni, hogy itt volna-e az ideje már a jegybanki kamatcsökkentésnek, avagy ez még korai, ám egy hónapja már nem ez az igazi kérdés. Hanem az, hogy átvette-e a Magyar Nemzeti Bank feletti irányítást a kormány, strómanjai révén, avagy sem.

Kedd óta tudjuk: átvette.

A támadás a jegybank vezetői ellen több mint két éve tart. Volt benne minden: megszégyenítés, tetemrehívás, felügyelőbizottsági és parlamenti vizsgálat, áskálódás, törvénymódosítás, az ügyészség mozgósítása, kétharmados erejű kísérlet az elnök kiiktatására. A kormány a hatalomátvétel érdekében nekiment az Európai Uniónak, az Európai Központi Banknak, majd lepattant róluk, emiatt az Országgyűlésnek bő fél év alatt vissza kellett állítania a jegybanki függetlenséget garantáló törvényi passzusokat. Okkal tart attól, hogy rövidesen a jegybanki politikát semlegesítő tranzakciós illeték is elvérzik a nemzetközi szervezetekkel való harc során.

Nem maradt más hátra, mint a monetáris tanácsba delegált alvó sejt működésbe léptetése.

Mert kedden voltaképpen a következő történt. Egy: a jegybank szakmai vezetését félreállították. Kettő: feladták az inflációs célt. Három: megszegték a jegybanktörvényt, amely elsődleges célnak az árstabilitást tekinti. Négy: extra adót vetettek ki a lakosságra a már így is felpörgetett inflációval, amit főleg a kormány adóemelései szítanak. Öt: beteljesítették Matolcsy György, Rogán Antal és Varga Mihály kívánalmát, hogy szálljon be a jegybank a gazdaság élénkítésébe. Hat: mivel a hatalomátvételt már álcázni sem lehet, hiteltelenné tették azt a kormányzati ígéretet, amellyel az Európai Uniót, a Nemzetközi Valutaalapot és az Európai Központi Bankot kábították, hogy óvják, garantálják a jegybanki függetlenséget. A kormány ismét átverte azokat, akiktől állítólag támogatást várnak. Mert ezt nem tudja a monetáris tanácsba delegált híveire kenni.

Azt most nem taglalnám, hogy a négy külső tag milyen kockázatokat vállalt magára s az országra nézvést ezzel a döntéssel. Leragadnék annál, miért épp ezt várták el tőlük kormányzati körökben. Az egyszerűség kedvéért ezt szintén pontokba szedném. Egy: a költségvetési politika becsődölt, a magán-nyugdíjpénztárak kifosztása után a gazdaságba pumpált ezermilliárd csak átmeneti növekedési pluszt hozott (tavaly a költségvetés pénzforgalmi hiánya 687 milliárd helyett több mint 1700 milliárd forint lett, ez már-már Medgyessy és Gyurcsány 2002-es, illetve 2006-os kudarcát súrolja). Kettő: az adócsökkentés hatása egyszerűen elpárolgott. Három: a jövő évi költségvetésben alsó hangon 400 milliárdos lyuk van, ami, ha a recesszió folytatódik, a duplája is lehet. Négy: ezt, vagy ennek nagy részét IMF-EU-megállapodás reményében be kell foltozni, annak hiányában még inkább. Öt: már alig van olyan bank, multi, bármilyen közellenség, ahonnan pénz lehet elvenni. Hat: akár tetszik, akár nem, a jövő évi költségvetés restriktív – magyarán: megszorító jellegű – lesz. Hét: a választások előtti évben valamit fel kell mutatni. Nyolc: az államadósság elleni harcban – amit, mint megtudtuk, naponta folytatni kell – szintén jól jön az infláció. Ami így is a legnagyobb egész Európában.

Summa summárum, a gazdaságpolitikai kudarcok után ki kellett játszani az utolsó kártyát is: a monetáris élénkítést. Pontosabban annak kísérletét. Ezzel ismét a legrosszabb mix jön össze: egymásnak ellentmondó monetáris és fiskális politika, inflációval, a szegények adójával súlyosbítva. A közszféra bérstopja, a szociális juttatások befagyasztása viszont 2014-ig érvényben van.

Most már csak arra lennék kívácsi: a precizitásra ügyelő Varga Mihály főtárgyaló-miniszter vajon tett-e erről említést az IMF-nek elküldött levelében. Ami persze szigorúan titkos…