A társulatalapítót egykor maga a színjátszás is vonzza: "Jelentkeztem a főiskolára, de amikor elsőre kirúgtak, azt mondtam, ha nem látják meg bennem a »fantasztikus« tehetséget, ide többé nem jövök." A műfajjal mégsem szakít, mivel "a diákszínjátszó táborban megpróbáltam irányítgatni a körülöttem lévőket, hogy úgy játsszanak, ahogy nekem tetszik, amire a tábort vezető Ascher Tamás felfigyelt, és bátorított. Így hát ebbe az irányba mozdultam tovább. Rendezni kezdtem, és a főiskolára már egyből felvettek." Ezzel a váci püspökségnél kertészkedő-sofőrködő apa és az idős apácákat gondozó mama mellett egykeként nevelkedett fiú életében némileg mozgalmasabb korszak veszi kezdetét. Ám az indulás nem zökkenőmentes: "Osztályfőnököm, Székely Gábor egyik vizsgarendezésemet akként értékelte, hogy bár ő ilyet nem szokott mondani, de ez bizony szar. Emiatt abba is akartam hagyni az iskolát, szerencsére még időben rájöttem, ha elmegyek, a kutyának sem fogok hiányozni, viszont sosem tudom meg, mit is akar nekem mondani a Tanár Úr." Később viszonya az említettel és Zsámbéki Gáborral mégis oly mértékben javul, hogy dolgozhat a Katona József Színházban, miközben az általa életre hívott Krétakört is vezeti. 2001-től külföldön is rendez: Milánóba, Berlinbe, Bécsbe hívják, de energiájából a filmezésre is futja. A hangos közönségsiker és a csőstül érkező fesztiváldíjak ellenére társulatának máig nincs állandó játszóhelye, így produkcióival felbukkant már olyan, egzotikusnak mondható helyeken, mint a Fővárosi Nagycirkusz, a Fészek Művészklub, illetve a Budavári Sziklakórház.

"Hobbim semmi. Nem vagyok családos" - tájékoztat egy húrra hangoltságáról a pesti VII. kerületben egyedül élő színházcsináló.

- Társulatát játszóhelyről játszóhelyre követő rajongótábora, nemzetközi híre mind tekintélyesebb, mégis gyakran nyilatkozik keserűen - miként a meg nem értett talentumok szoktak. Mi jelentene az ön számára olyan sikert, aminek akár örülni is tudna?

- A szakmájában senki nem lehet elégedett önmagával, ha mégis ezt tenné, akkor vége. Valódi boldogság a magánéletben érheti az embert. Persze álszent lennék, ha letagadnám, hogy örülök, ha kapunk egy újabb díjat. De korántsem ez hajt előre.

- Ezért vagy ennek ellenére, hamar észrevette a szakma és a publikum is. Manapság hovatovább olyan divatos jelensége lett a színházi életnek, hogy hamarosan önre nézve is igaz lehet a hatvanas-hetvenes évek divatos rendezőjével kapcsolatos pesti bonmot. E szerint a közönség sokszor azt sem tudta, ki volt a megnézett darab szerzője, kik voltak a főszereplők, hol volt az előadás, csak azt, hogy "a Kazimir rendezte". Ismerte?

- Hogyne, ő rúgott ki az első fordulóban, mint színészt, a Színművészetiről. És ha arra céloztak, hogy én is rátelepedek-e a színházamra, azt kell mondanom, hogy persze, előfordul. De hiszen ezért hoztam létre... Volt és van is arról elképzelésem, merre tovább, ezt el kell fogadnia mindenkinek, aki a társulat tagja.

- Közben pedig még önálló játszóhelyük sincs. Lehet, hogy éppen ezt a lét-nemlét határán egyensúlyozó bizonytalanságot tartja az egyik fontos összetartó erőnek?

- Épp hogy mi álltunk elő ötletekkel, hogyan lehetne ebben a városban bizonyos épületeknek kulturális funkciót adni. Hogy a rengeteg lepusztult vagy félig kész gyárból, moziból valami hasznos legyen. De a döntéshozók körében sajnos kevés az érdeklődés. Egy kivétellel: Görgey Gábor még miniszter korában érdeklődött az Elmű Dózsa György úti épületegyüttesében kialakítható kultúrközpont terve iránt. Végül hiába csináltattunk egy tervet a saját pénzünkön profi építésszel, az ügy megrekedt a minisztériumban, Görgey pedig már nem miniszter, és a probléma sem probléma...

- Nem froclizni akarnánk, de mennyire számít tipikusan világ- vagy akár csak európai jelenségnek, hogy egy frissen alakuló, tehetségesnek és akár mégoly sikeresnek mutatkozó társulat évtizednyi működés után színházat és hozzá pénzt, paripát, fegyvert is kap?

- Most jöttünk Vilniusból, van ott egy hozzám hasonló korú rendező, Oskaras Korsunovas. Ugyanúgy a semmiből indult, ugyanazokon a fesztiválokon járt, azokban a külföldi színházakban rendezett, mint én. Jövőre már ő lesz az ottani Nemzeti direktora, de tavaly óta a legnagyobb litván nemzetközi színházi fesztivál igazgatója is. Talán ez is a különbség egy dinamikusan fejlődő balti ország és a mi kis hazánk között. Hiányzik a bátorság.

- Eltekintve attól, hogy mit mondana, ha holnap megkeresnék, elvállalná-e a Nemzeti igazgatását, kíváncsiak lennénk, mire menne, hiszen már korábban magára haragította a ma hatalomban lévő színházcsinálókat, amikor egy tanulmányában a magyarországi színházi struktúra felrobbantását javasolta. Vagy titkon abban reménykedett, hogy majd mindenki jól a fejéhez kap, mondván: a nemjóját, mennyire igaza van?

- Már régóta látni lehet, hogy a színházak is ugyanazokkal a gondokkal fognak szembenézni, mint az egészségügy vagy bármelyik ágazat. Sajnos az idősebb kollégáim nem gondolkodtak ezen eleget, ezért nincsenek is meggyőző javaslataik sem. Legfeljebb abban bíznak: vannak még annyira elismertek, hogy ha majd pénzért kuncsorognak, kapnak is.

- És hát hol ennyit, hol annyit szoktak is kapni...

- A mi nemzedékünk pedig már tudja, nincs több pénz.

- Ezeken túl is tudja, hogy mi történik a hétköznapokban? Politizál?

- A telefonomra naponta kapom a híreket, de olvasok újságokat, és tévét is nézek. Ez szerintem elengedhetetlen. Emberekhez szólok, nem lehetek apolitikus. Van egyfajta politikai meggyőződésem is, de ez független a pártpolitizálástól.

- És mi lenne, ha megkínálnák egy szép állami kitüntetéssel? Egy lovagkeresztet - ha jól tudjuk - nem vett át. Változott már az álláspontja?

- Amióta bármelyik pojáca kaphat Kossuth-díjat, baráti alapon, azóta számomra teljesen egyértelmű, hogy nem a szakma által javasolt kitüntetést tilos elfogadni. Aki ilyet átvesz, nem tudja, hol él, vagy egyszerűen csak megalkuvó karrierista. A szakmai díj, az más. Megmutathatom édesanyámnak, hadd örüljön.

- Szinte előttünk a kép: "a kisszobába toppanék, röpült felém anyám..." De ha már érzelmek: mit tenne, ha külföldre vagy akár itthonra kapna egy teljes lekötöttséget igénylő megbízást - de csak a társulat nélkül?

- Nekem nincs túl sok barátom, de ebben a társulatban vannak néhányan, akiket annak tekintek, és mellettük ki kell tartanom. Ha elveszíteném őket, nem volna miért színházat csinálnom. Kicsit nagyképűen hangozhat, mégis úgy érzem, Európában nem nagyon van olyan társulat, amelyik jobb a Krétakörnél. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs mit tanulni.

LINDNER ANDRÁS - HORVÁTH ZOLTÁN