A. S.: Két perspektívából közelíthetjük meg a dolgot. Ha messziről tekintünk Európára, nagy vonalakban kirajzolódik egy modell, amely néhány közös értéken nyugszik. Ezek legfontosabbika a szolidaritás. Európában jellemzően nagyobb a szolidaritás, mint Európán kívül, ami nem azt jelenti, hogy a szolidaritás kizárólag a mi földrészünk sajátossága volna. Aztán minél közelebbről vizsgáljuk Európát, minél inkább belemegyünk a részletekbe, annál inkább szembeötlenek - és annál jelentősebbnek tűnnek - az egyes EU-tagállamok közötti eltérések.

HVG: Ön a pénzügyminiszteri tanács szeptemberi ülésére készített vitaindítójában négy alapmodellt különböztetett meg, s kimutatta, hogy az EU összesített GDP-jének kétharmadát, illetve az euróövezet GDP-jének 90 százalékát olyan országok adják, amelyek szociális rendszere nem hatékony, és így hosszú távon nem is tartható fenn.

A. S.: A kontinentális (német, francia, belga, luxemburgi), illetve a mediterrán (olasz, spanyol, görög) modellben a jogszabályok szigorúan védik a munkahelyeket. Az északi (svéd, finn, dán, holland, osztrák) és az angolszász modellben - ez utóbbihoz nemcsak Nagy-Britannia és Írország tartozik, hanem Portugália is - a munkajogi rendelkezések kevésbé szigorúak: könynyebb valakit elbocsátani, de a társadalom nem hagyja magára azt, aki állás nélkül marad. Az északi és az angolszász modell rugalmasabb, mint a kontinentális és a mediterrán. Ezekben könnyebb belépni a munkaerőpiacra, de könnyebb onnan kikerülni is. Ez persze nagyobb hatékonyságot is jelent, ami szépen le is mérhető a foglalkoztatási rátán. A másik dimenzió a szolidaritás. Ez az északi és a kontinentális modellben inkább jelen van. Ráadásul ezekben a szolidaritás nem csupán a munkanélküliségre, hanem a nyugdíjakra és az oktatásra is vonatkozik, azaz klasszikus jóléti modellekről van szó. Az erősen individualista angolszász modellben viszont a szolidaritás nem pénzügyi transzfereken keresztül nyilvánul meg, hanem abban, hogy a társadalom osztozik a piac nyújtotta lehetőségeken. A hagyományosabb mediterrán modellben a családi szolidaritás dominál.

© HVG

A. S.: Magyarország szociális rendszere kifejezetten kontinentális: nem hatékony, hiszen még az új tagállamok átlagához képest is alacsony a foglalkoztatottság, viszont igen szolidáris. A lengyel és a szlovák modell sem nem elég hatékony, sem nem elég igazságos, azaz inkább mediterrán jegyeket mutat. A három balti állam az angolszász csoportba sorolható, Csehország és Szlovénia pedig az északiba.

HVG: A szociális rendszerek betegeskedése az egész gazdaságot fékezi - jól látható ez a kontinentális és a mediterrán Európa olyan államaiban, mint Német-, Francia- vagy Olaszország. Nekik mit és hogyan kellene megreformálniuk?

A. S.: Az irány az előbbiekből következik: rugalmasabbá kell tenniük munkaerőpiacukat. Ez különösen fontos a Monetáris Unió működőképessége szempontjából, hiszen az eurózóna országai elveszítették az árfolyam-politika eszközét, s ezt csak növekvő alkalmazkodóképességgel kompenzálhatják. Ha úgy tetszik, az északi és az angolszász modell felé kellene elmozdulniuk. Míg az északi csoport magas, az angolszász alacsony adóterhelés mellett ér el hasonlóan jó hatékonyságot. Vagyis az északi modellben a nagyobb fokú szolidaritás nem zárja ki a rugalmasságot.

HVG: Egyre nagyobb a szakadék a gazdasági szükségszerűség és a politikai lehetőségek között: míg a globalizáció viharos gyorsasággal alakítja át a világot, a választók elutasítanak minden változást. Mit tudnak ezzel kezdeni a politikusok?

A. S.: Valóban, a szorongás és a félelem az úr, pedig a változás elkerülhetetlen, és a status quo fenntartása egyre drágább. A kontinentális és a mediterrán szociális modellt követő tagállamok átlagos államadóssága jóval magasabb, mint a másik két csoportban. Ne feledjük, olyan társadalmakban kell reformokat végrehajtani, amelyeknek évtizedekig elég jól működő szociális modelljük volt. Ráadásul a népesség öregszik, a régi tagállamokban a választásra jogosultak átlagéletkora megközelíti az 50 évet, márpedig ebben az életkorban az ember már inkább a megszerzett előnyök megtartására, az elért életszínvonal megőrzésére törekszik, mintsem a változtatásra.

© HVG

A. S.: Sokan azt állítják: a változáshoz válság kell, az emberek csak akkor mozdulnak, ha érzik, hogy falhoz vannak szorítva. A politikusokban nincs elég bátorság, mert a reformok árát rövid távon kell megfizetni, míg azok csak később fejtik ki áldásos hatásukat, amikor már nem ők lesznek hatalmon. Számos EU-tagállam, köztük Nagy-Britannia, Írország, Finnország vagy Svédország példája igazolja, hogy csak akkor indultak be a reformok, amikor már igen nagy volt a baj. Németország és Franciaország még nem tart itt. Ám a változtatásnak van más útja is: az, amikor a politika mégis vállalja a reformok kockázatát. Erre is van példa, ez történik most Belgiumban. A kormány népszerűtlen döntéseket visz keresztül, hogy elébe menjen a nyugdíjrendszert tíz-húsz év múlva fenyegető problémáknak. Nem forradalmi intézkedések ezek, de jó irányba mutatnak. Az új tagállamokban is az volt a kérdés a keleti blokk szétesésekor: sokkterápia vagy fokozatos reformok? Lehet kis lépésekkel is haladni, csak tudni kell, hány kis lépést kell megtenni - és nem szabad megállni.

HVG: Milyen szerepet játszhat az unió ebben a reformfolyamatban? A politikusok előszeretettel hivatkoznak a lisszaboni programra, amely legalábbis a közép- és a kelet-európai közvéleményt a kommunista pártok retorikai mutatványaira emlékezteti: miközben szépen formált lózungok repkednek, nem történik semmi.

A. S.: Egyes reformálandó dolgok nemzeti, mások uniós hatáskörbe tartoznak. Az áruk, a szolgáltatások és a tőke mozgását a közösségi jog szabályozza, a munkaerőpiacokat viszont a tagállamok saját nemzeti joga. A lisszaboni program fő üzenete, hogy minden piacon egyszerre kell reformokat végrehajtani. Hiába liberalizálják ugyanis az árupiacokat, ha a munkaerőpiac rugalmatlansága egy sor tagállamban akadályozza az erőforrások újraeloszlását. Ugyanakkor a munkaerő-piaci reformnak csak akkor lesz sikere, ha párhuzamosan liberalizálják a szolgáltatásokat is, ez ugyanis új munkahelyeket teremt. A lisszaboni program erőssége a koncepció, a gyengéje a megvalósítás. Nevetséges, ha valaki azt hiszi, hogy innen, Brüsszelből meg lehet reformálni a nemzeti munkaerőpiacokat.

HVG: Mit gondol, mi lesz az úgynevezett szociális minimum sorsa, aminek a szükségességéről annyi szó esik, főleg a keleti bővítés kapcsán? Értelmezhető ez egyáltalán közgazdaságilag, vagy ez is csak egy újabb retorikai fordulat, ami a szorongó lakosság megnyugtatását szolgálja?

A. S.: Nincs új a nap alatt. Az 50-es években, még az Európai Közösség létrehozása előtt lezajlott egy hasonló vita arról, vajon lehet-e liberalizálni a belső piacot anélkül, hogy előzőleg ne harmonizálnák a szociális rendszereket. Végül az az álláspont kerekedett felül, hogy a belső piac működése a jövedelmek közeledését eredményezi, ami aztán maga után vonja a konvergenciát a szociális szférában is. Mivel a római szerződést aláíró államok között nem voltak nagyok a jövedelemkülönbségek, ez a probléma csak akkor vált komollyá, amikor 1981-ben Görögország, majd 1986-ban Spanyolország és Portugália csatlakozott. Akkor viszont már az is felvetődött: működőképes maradhat-e egyáltalán az EU ilyen hatalmas szociális egyenlőtlenségek közepette? Az akkori gazdasági helyzet is emlékeztet a mostanira: viszonylag magas volt a munkanélküliség, és alig növekedtek a bérek. Az akkori viták nyomán született meg végül 1992-ben az Európai Szociális Charta, és a közösségi szabályozást korlátozott mértékben néhány szociális területre is kiterjesztették. Most a tíz új tagállam csatlakozásával még inkább megnőttek az unión belüli jövedelemkülönbségek. Mégsem gondolom, hogy az EU bővítése további szociális harmonizációt tenne szükségessé. Az a kérdés, hogyan működjön a belső piac a korábbinál heterogénebb környezetben. Erre egyelőre nincs ésszerű válasz. Populista annál inkább.

VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL