Freud unokájával

„Óh, hol van már anyámnak régi mécse?/ És hintajával hol a bécsi bácsi?/ És hol van már, óh mondd, a bácsi Bécse?” – idézte fel egy versében Sigmund Freud alakját és működésének színterét a költő, Tóth Árpád veje, Hollós Korvin Lajos. „A bácsi Bécse”, a még békés századforduló polgári, kozmopolita, szabadelvű szellemi központja, amelyben a pszichoanalízis megszületett – akkori formájában – nincs már meg. A 150 éve, 1856. május 6-án született bácsi nézetei azonban ma is megvannak, érvényesek, és – elég az elemzésre váró tudattalan megnyilvánulások nagy tömegére gondolni – nagy jövő előtt állnak.

A freudi lélekelemző elmélet, illetve módszer állításai nemcsak a huszadik század első évtizedeinek bécsi, budapesti, zürichi, londoni és New York-i, egymással oly sok mindenben analógiát mutató társadalmaiban mutatkoztak érvényesnek, hanem olyan, a miénktől különböző civilizációkban is, mint India, Japán vagy Kína. A pszichoanalízis módszere – Freud, illetve tanítványai és követői kezében – olyan esetekben is alkalmasnak bizonyult a tudattalan lelki erők megismerésére, ha – a különféle neurózisokban, fóbiákban és más kórképekben megjelenő – öntudatlan reakciókat okozó eredeti lelki traumát racionálisan gondolkodó városi polgárok fojtották el magukban, de akkor is, ha ellenkezőleg: önmagukat racionálisan kifejezni képtelenek – például csecsemők vagy éppen „primitív népek” – manifesztálták azokat viselkedésükben, illetve rítusaikban. A pszichoanalitikusnak persze minden esetben képesnek kell lennie pácienseinek a „szavai között olvasni”.

A forradalmár Sigmund Freud volt – noha „már a régi görögök is”. Platón – leghitelesebbnek tekintett – hetedik levelében azt írta: „a jó ember csak álmában követi el azt, amit a rossz a valóságban”. Végeredményben hasonló belátással kezdődött el a Freud-alkotta tudomány és világszemlélet, a pszichoanalízis diadalútja is: annak megállapításával tudniillik, hogy a neurózisok mélyén erkölcsi tabukba ütköző gyermekkori vágyak, szexuális eredetű gyermekkori traumák húzódnak meg, olyan élmények, amelyeket az azokat átélő személy egykor „rossznak” élt meg, s ezért a tudattalanjába fojtotta. A neurózis tünetei nem is szűnhetnek meg addig, amíg ezekre az elfojtásokra a lélekelemzés során nem derül fény.

1900-ban az Álomfejtés (Traumdeutung) című könyvében, melyet sokan a pszichoanalízis első klasszikus művének tartanak, Freud megállapította, hogy az álmokban a tudattalanba elfojtott vágyak nyilvánulnak meg, s azóta az álmok elemzése az egyik leghatékonyabb eszköze lett a pszichoanalízisnek. A mindennapi élet pszichopatológiájában pedig Freud kimutatta: a különféle elvétésekben, felejtésekben és („freudi”) elszólásokban is a tudattalan nyilvánul meg – s e „freudizmusok” szintén segítségére lehetnek a díványon fekvő és szabadon asszociáló páciensnek, illetve orvosának.

Hogy mikor született a pszichoanalízis, nehéz megmondani. A ma korszakhatárnak tekintett Álomfejtés évekig komolyabb visszhang nélkül porosodott a könyvesboltokban. Az Encyclopedia Britannica máig legjobbnak tartott 1911-es 11. kiadásában a „pszichoanalízis” (psychoanalysis) szót még hiába keresnénk. A szó az 1922-es 12. kiadásban, a „behaviorizmus” és a „pszichoterápia” címszavakban lett említve először, önálló címszóként azonban csak az 1926-os tizenharmadik kiadásban szerepel – igaz, azt a szócikket már maga Sigmund Freud írta (olyankor, amikor önmagáról írt, harmadik személyben).

Ehhez képest Freud már 1914-ben kiadta A pszichoanalitikai mozgalom története című írását, amelyben egyrészt már mint erős tudományos és szellemi mozgalomról számol be a lélekelemzésről, másrészt nyomban el is ítéli az ortodoxiától addigra már elhajló analitikusokat. Köztük az individuálpszichológia alapítójának tekintett osztrák Alfred Adler a szexuális traumák helyett a Minderwertigkeitsgefühl-t, vagyis a kisebbértékűségi érzést állította vizsgálódásainak középpontjába – némileg leegyszerűsítve azt mondva ki, hogy a diktátorok azért akartak olyan nagyok lenni, mert alacsonynak születtek, s ezért gyermekkorukban kisebbrendűnek érezték magukat. A pszichológiai mellett vallási érdeklődésű svájci Carl Gustav Jungot éppen ellenkezőleg: a kollektív tudattalan felfedezőjeként tartják számon, aki az egyes vallások és kultúrák közös archetipikus jelképeit kereste, illetve elemezte.

A ortodox freudi pszichoanalízisben a páciens tudattalanja szimptómákban nyilvánul meg. Jung számára a kollektív tudattalan a szimbólumok nyelvén beszél, míg a sorsanalízis – magát Freud tanítványának tekintő – alapítójának, Szondi Lipótnak a „családi tudattalanja” a pár-, pálya-, betegség, sőt halálnem-választásokban manifesztálódik.

A lélekelmezés újabb irányzatai nagyobb léptékkel dolgoznak. A tömegpszichológia és a pszichohistória az arctalanná váló tömeg nyájösztönét vizsgálja, illetve a történelmet s annak egyes, lélektanilag fontos eseményeit fekteti a virtuális díványra. Ezek az irányzatok nagy jövő előtt állnak – a világ jelenlegi állapotát tekintve jó esély van arra, hogy az analitikusok bőségesen el legyenek látva munícióval: kérdésekkel. Wilhelm Reich ugyan már 1933-ban kiadta A fasizmus tömegpszichológiája című művét, Auschwitz traumájának kibeszélése azonban egyelőre túlnyomórészt még csak a túlélők és leszármazottainak személyes analízisében valósul meg.

Ha Freud, ma, a globalizált Bécsben élne, valószínűleg azt tanácsolná mai követőinek, de rajtuk kívül a közvetítőknek, a médiumoknak (médiának) is: segítsenek kibeszélni a világ felhalmozódott közös traumáit – az emberáldozatoktól és a kannibalizmustól kezdve, a (vallás)háborúkon, a holokauszton és a Gulágon át a definitív népirtásokig és a vallási alapú terrorizmusig. A jövő lélekelemzésének – hiába mondjuk: sajnos – foglalkoznia kell majd terroristák analizálásával éppúgy, mint valláspszichológiával („metapszichológiával”, ahogy Freud maga nevezte). A bécsi bácsi ma akár azt is tanácsolhatná nekünk: fektessük a díványra végre az emberiséget, és folytassuk le minél gyorsabban és hatékonyabban a terápiát!

Gerlóczy Ferenc