Kanyó András Horthy és a magyar tragédia című, 2008 végén megjelent könyve zavarba ejtő munka. Nem világos, mi a műfaja, mi a tárgya, melyek az elemzés, illetve az értékelés szempontjai, illetve mi indokolta a megjelenését. Elemző kritika mindeddig nem jelent meg a Horthyról, ami azt jelzi, hogy a kritikusok és a történész szakma nem tud mit kezdeni vele. Érdemes felidézni a könyv keletkezésének történetét, bár ettől sem leszünk sokkal okosabbak.

A kötet előszavából megtudhatjuk, hogy Kanyó András Gosztonyi Péterrel, az azóta meghalt, Svájcban élő történésszel közösen a kilencvenes évek elején interjúsorozatot készített Horthy Istvánnéval, az egykori kormányzó menyével. Ezután elhatározták, hogy az anyagot könyvvé bővítik és megjelentetik. „A kiadó azonban visszakozott. Próbálkozhattunk volna más kiadóval, bár a rendszerváltást követő évek belpolitikai konstellációja aligha kedvezett olyan kötet megjelenésének, amely a Horthy-korszak egyes vonatkozásait és a kormányzó tetteit veszi górcső alá. Sajnálatos, hogy amikorra az önként vállalt szilencium lejárt, Gosztonyi Péter már nem élt. Ereje teljében, 1999-ben végzett vele egy vírusos megbetegedés”. Az állítások kétértelműek, és nehezen igazolhatóak. Úgy tűnik ki belőlük, hogy „belpolitikai konstellációk” miatt nem jelent meg a könyv az Antall-kormány idején, 1994 tavaszáig, ami egyrészt nehezen igazolható, másrészt a későbbiekben (mondjuk a Horn-kormány alatt) Kanyó kiadhatta volna. Akkor is, ma is vannak, mégpedig nem is kevesen, akik a hajdani kormányzót nagyra becsülik, újjászületett kultuszát ápolják. Még többen vannak azok, akik kifejezetten ellenszenvvel tekintenek rá, felelőssé téve a kollektív tragédiasorozatért, amelyet Magyarország a második világháború idején elszenvedett. Kanyó vitathatatlanul az utóbbiak közé tartozik, amit el lehet fogadni, amennyiben árnyalja, új ismeretekkel és forrásokkal egészíti ki a Horthyról kialakult, alapjában véve inkább negatív, mint pozitív képet. Azzal azonban nehéz mit kezdeni, ha egy ekkora terjedelmű, újonnan megjelent munkában a szerző pusztán helyeslően elismétli más történészek véleményét, és az általa rajzolt, sematikus, és helyenként tendenciózusnak is nevezhető képet aktuálpolitikai összefüggésbe helyezi. Mintha bizony a „Horthy-fasizmusnak” napjainkban komoly tábora lenne Magyarországon, és az „igazság felmutatása” valamiféle bátorság lenne, valóságos politikai tett.

Kanyónak a legnagyobb gondot az okozza, hogy időközben, 2003-ban, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Horthy Istvánné, Gyulai-Edelsheim Ilona visszaemlékezése, a Becsület és kötelesség. Mivel a szerző igen sokat szerepelt a hazai médiában, a vele készült interjúsorozat, amely feltűnést keltett 1990 után, már nem ment újdonságszámba. Kanyó a „kis kormányzónétől” megtudott, jórészt személyes jellegű érdekességeket igyekezett kiegészíteni a korszak elemzésével, eseményeinek értékelésével. Csakhogy így a munka profilja zavarossá vált, mert nem világos, hogy a Horthy-családról vagy a „magyar tragédiáról” ír-e. Előbbiről nem sok újat tud mondani, azon kívül, hogy Horthy Istvánnak volt egy francia szeretője is, akivel házasságkötése után, egészen a tragikus oroszországi repülőgép-katasztrófáig tartotta a kapcsolatot, sőt, 1942. június 6-án kelt végrendeletében nemcsak nevesítette, de a felesége elé helyezte. Erről Horthyné érthetően nem tett említést, bizonyára utólag is féltékeny volt Yvonne Yolka Lettelier Henriquet asszonyra. Ettől eltekintve sok új nem derül ki a Horthy családról, ahhoz képest, amit eddig megtudtunk Horthy Istvánnénak a magánéletükre koncentráló, de profilját tekintve sokkal tisztább emlékirataiból. Így Kanyó még azt a szerény kíváncsiságot sem képes kielégíteni, amit így foglalhatnánk össze: mi újság Horthyéknál?

Leszámítva a Magyarország című hetilapban megjelent interjúsorozatot, Kanyó kötetének többi (vagyis a nagyobbik) része a máig hiányzó profi Horthy-életrajzot igyekszik pótolni, kevés sikerrel. Nincsenek új megállapításai a korszakról, sem hadtörténeti, sem pedig társadalomtörténeti szempontból, és a kormányzó jellemzése is meglehetősen elnagyolt. Elég, ha egyetlen részletet idézünk, melynek alapján nehéz megítélni, pontosan mit is keresett egy 19. század végén szocializálódott magas rangú katona a magyar politikában, és hogy a rendszere miért mondott végül csődöt. „A Monarchia szolgálatában nem csak fegyelmet tanult. A haditengerészetnél, a parancsnoksága alá rendelt, folyton növekvő egységek irányításához szükséges tudást és tapasztalatot is megszerezte. Közvetlen környezete, neveltetése hatására középkori lovaggá vált. A döntő pillanatban, hazája és nemzete érdekeit figyelmen kívül hagyva, a lovagiasság szabályai szerint cselekedett. Felfedte kártyáit az ellenfél előtt, s ezzel nem csupán hatalmától hagyta magát megfosztani, országát is veszejtette. Ehhez nem volt joga. A végkifejlethez vezető úton nagyban befolyásolta cselekedeteit a mérhetetlen, már-már vallásos hithez hasonlító szovjetellenesség. Az ismeretlen forrásból táplálkozó gyűlölet a hatalmas szomszéd, ahogy gyakran fogalmazott, a bolsevizmus ellen. Ugyancsak meghatározó volt a hatalomra jutása óta minden tevékenységében irányadó, méltányolható törekvés is: a trianoni békediktátummal elvesztett területek visszaszerzése. E cél eléréséhez a támogatót – balszerencsénkre – az egyre erősödő Németországban, s annak világbirodalmi törekvéseket tápláló vezérében, Adolf Hitlerben vélte megtalálni.”

Feltételezem, hogy ehhez a szöveghez Gosztonyi Péternek már nem volt köze, ő ilyen ellentmondó állításokhoz nem adta volna a nevét. Az 1944. október 15-ei kiugrás sok ok miatt nem sikerült, de elsősorban azért, mert magyar hadsereg a legfelső hadúr akaratával dacolva is tovább akart harcolni, és ő maga sem a lovagiasságnak tett eleget, hanem eleve szimbolikus gesztusnak szánta a proklamációját. A bolsevizmus elleni gyűlölet forrása az 1919-es kommün volt, ez is közhelynek számít. És miért lett volna méltányolható a „trianoni békediktátummal elvesztett területek” eleve irreális visszaszerzése, különös tekintettel arra, hogy az ország megcsonkításáért a zsidóságot tették felelőssé?

Említettük, hogy Horthyról nincs korszerű, szintézisre törekvő, szakszerű életrajz, hiszen Thomas Sakmyster angol szerző Admirális fehér lovon (Helikon, 2001) című magyarra fordított műve nem tekinthető annak. Ezen kívül csak hosszabb vagy rövidebb szakcikkek vannak. És most Kanyó munkája, amely a szóbeli történelemre, az oral historyra épül. Csakhogy ez az eljárás már Rákosi Mátyás esetében sem hozta meg a kívánt eredményt, pedig az ő közvetlen munkatársait, környezetének tagjait nagy számban meg lehetett szólaltatni. Pünkösti Árpád háromkötetes munkája sem volt képes pótolni egy korrekt monográfiát. Kanyó sokat ígér könyve címében, de szinte semmit sem törleszt a magyar történetírás Horthyval kapcsolatos adósságából.

Pelle János

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Lázár: Vásárhelyen lezárult egy korszak

Lázár: Vásárhelyen lezárult egy korszak

Mibe szólhat bele Karácsony? Megnéztük, mi tartozik hozzá, és mi a kormányhoz Budapesten

Mibe szólhat bele Karácsony? Megnéztük, mi tartozik hozzá, és mi a kormányhoz Budapesten

Országszerte megrohanták a rendőrök a Kreml fő ellenségének számító Navalnij irodáit

Országszerte megrohanták a rendőrök a Kreml fő ellenségének számító Navalnij irodáit

Megbírságolták a Coca-Colát a meleg párokat szerepeltető reklámja miatt

Megbírságolták a Coca-Colát a meleg párokat szerepeltető reklámja miatt

Marad a napos, száraz idő

Marad a napos, száraz idő

Önnek egy rakás új értesítése érkezett

Önnek egy rakás új értesítése érkezett