Elizabeth Hargrave nevét sokan aranybetűkkel írták be a személyes társasjáték-történelmükbe. Az ő gyönyörű és mesteri Fesztáv című játéka – amelyben a játékosok madármegfigyelőkként próbálnak a kertjükbe csábítani minél különlegesebb madarakat – indította be azt a trendet, amely mára meg is hódította a társasjátékpiacot: hogy a természet és az első hallásra akár unalmasnak tűnő témák is megjelenjenek a táblás játékokban. És épp ez volt a célja: a még a 21. században is szinte kizárólag férfiak által alakított társasjátékos világba akart behozni egy olyan témát, amiben az ég adta világon nincs semmi „macsós”, nincs benne háború, nem kell semmit meghódítani, nem tör semmi az életünkre, nincsenek fegyverek, varázslatok. Csak csupa olyasmi, ami tényleg körülvesz bennünket. Azóta pedig, mivel kiderült, hogy nagyon is van kereslet az ilyesmire, sokak nagy örömére elárasztották a játékpiacot a fákról, növényekről, az ökoszisztémáról vagy akár a tudományról szóló játékok. (Mi is ajánlottunk közülük párat, például A Földet, a Cascadia vadvilágát, az ugyancsak gombákról szóló Myceliát vagy minden idők egyik legjobb társasjátékát, az állatkertekről szóló Ark Novát.)
Az emberek ezreit megrögzött madárrajongóvá tévő Fesztáv után Hargrave készített már játékot virágokról (Tussie Mussie) és rókákról (A rókák tudománya), és feldolgozta a természet egyik nagy rejtélyét is a Mariposasban: hogyan térhetnek vissza pontosan ugyanoda a nagyon rövid életű pompás királylepkék a vándorlásuk során, ahonnan több generációval előttük elindultak a felmenőik? (Erről a játékról itt írtunk, Elizabeth Hargrave-vel is beszélgettünk hozzá.)
Ezt a vonalat vitte tovább Hargrave – alkotótársával, Matt Woottonnal – Az erdő mélyén című legutóbbi játékával. Ennek megint csak egy sokat kutatott természettudományos érdekesség az alapja (amitől nem kell megijednie annak sem, aki akár kettes volt biológiából, de erről majd később): a fák és a gombák rejtett szimbiózisa, vagy tudományosabban mondva a mikorrhizás szimbiózis. Hiszen „a gombák sokkal izgalmasabbak annál, mint hogy féljünk tőlük, azon merengjünk velük kapcsolatban, hogy paprikásnak készítsük el vagy kirántsuk őket” – írtuk legutóbb, amikor a Myceliát ajánlottuk.
A fák gyökerei ugyanis akármilyen távolra is el tudnak nyúlni a törzstől, és akármilyen hajszálvékonnyá is válnak, ahogy nő a távolság, még így sem képesek a talajban mindenhová beférkőzni. Legalábbis egyedül, segítség nélkül nem: és itt jönnek a gombák. Amelyek saját gombafonalaikkal (hifáikkal) kapcsolódnak a fák gyökereihez némi csereüzlet során. A fák ugyanis így olyan tápanyagokhoz is hozzájuthatnak, amikhez a gombák nélkül nem tudnának (sőt a kutatások szerint ennek érdekében még „magukhoz is hívják” a gombákat, de a játék azért nem megy el ilyen mélységekig a gombatudományban). A gombák pedig – hiszen nem növények – nem képesek a fotoszintézisre, így a fák cserébe olyan anyagokat juttatnak át a gombába, amelyek azok növekedését segítik. Így aztán a föld alatt, a természet láthatatlan régióiban valóban olyan összetett és felfoghatatlanul hatalmas hálózat épül ki a gombák kapcsolataiból, mint amilyenekkel a The Last of Us című zombisorozat is riogatja a nézőket. Csak épp itt szó sincs zombikról, helyette inkább szerves anyagok, kálium, nitrogén és foszfor áramlásáról. Tény, hogy ebből jelentősen nehezebb lenne vérnyomáspumpáló akciósorozatot forgatni.
De hogy társasjátékot nagyon is jól lehet készíteni belőle, azt – már megint – bizonyította Elizabeth Hargrave.
A borító és a témaleírás ellenére a játék a „kerettörténet” szerint valójában a fákról szól, de azért ez cseppet se vegye el a gombarajongók kedvét a dologtól; személyes példámon meg tudom erősíteni, hogy azok is remeknek tarthatják a játékot, akiknek egyáltalán semmit nem jelentenek a gombák. A játék célja ugyanis az, hogy a fent leírt szimbiózis révén egészséges fák nőjenek az erdőben: a játékosok ezért dolgoznak, és ennek érdekében próbálnak facsemetéik gyökereivel a gombákhoz kapcsolódni.
Kovács Bálint
Lenyűgöző, hogy Az erdő mélyén mennyire jól alkalmazkodik mechanikájában ehhez a kerettörténethez úgy, hogy közben tökéletesen élvezetes legyen a játék „egyszerű” euro típusú (azaz erőforrásgyűjtős) társasként is. Külsőre úgy tűnik, mintha a megszokott laplehelyezős társasok egyikéről lenne szó, hiszen a „játéktáblát” az alkotja, ahogy egyre több és több gombalapkát helyezünk le az erdőbe (amelyet minden játékos használ). De mégsem ez a helyzet: a gombák lehelyezése meglepő módon minimális költségű, mellékes kiegészítő akció csak. Ami valójában lényeges, az a gombalapkák közötti „rés”, ahová a facsemetéket lehelyezhetjük, hogy aztán azokat a gombákat tudjuk használni, amelyekre gyökérjelölőt teszünk. Azonban hiába vannak a facsemeténknek gyökerei, ha azokon át nem szív fel tápanyagokat – ha viszont így tesz, idővel a csemetéből fa válik, és a legtöbb pontot az hozza a játék végén.
Az erdő mélyén másik különlegessége a „tábla” egyedi használatán túl az, hogy noha abszolút kompetitív, nem kooperatív játékról van szó, mégsincs semelyik játékosnak semmilyen privát tere. Hiszen minden gombalapkának négy sarka van, tehát akár négy játékos fája is kapcsolódhat egy-egy gombához. És mindenki, aki így tesz, nemcsak használhatja a gomba által biztosított akciókat, de el is veheti a gomba által termelt erőforrásokat – függetlenül attól, hogy az melyik játékos akciója révén került oda.
Ennek a versengésnek egyébként van egy nagyon érdekes hatása:
Az erdő mélyént egész más ketten, mint négyen játszani.
Két játékos ugyanis, ha akar, remekül el tud lenni a maga kis erdőrészében, komolyabb viszálykodás nélkül, saját magának termelve az erőforrásokat. (Persze ilyenkor sem gátolja meg semmi, hogy az egyik játékos a másik nyakára másszon.) Így egész más arcát adja ki a játék, ami ugyanakkor se nem jobb, se nem rosszabb, mint a négyfős verzió. Ebben az esetben egy okosan kitalált mechanizmus működtetése adja az élvezetet, amelyben a játékosnak elsősorban azt kell kitalálnia, hogyan menedzselje a leghatékonyabban a persze egymásra épülő lehetőségeket. (Mivel az egyik akcióval megtermelt erőforrásra szükség van a másik akcióhoz, és mindkettőhöz szükség van egy harmadik típusúra, e közben ugyanakkor valami más meg elfogy, és így tovább, ahogy az már a hasonló játékoknál lenni szokott.)
Kovács Bálint
Ha viszont négyen játszanak, természetszerűen több lesz az interakció: szinte kivédhetetlen, hogy az én akcióm másnak termeljen tápanyagot. Így pedig a kétfős játékban kiélvezett tervezgetés és technikás játék mellé bejön egy újabb fajta gondolkodásmód is, ami ráadásul már eggyel szokatlanabb gyakorlottabb játékosok számára is: nemcsak, hogy hogyan érjem el a saját céljaimat, de hogyan oldjam meg ezt háborítatlanul, vagy épp ellenkezőleg, felhasználva a többiek ügyes lépéseit.
Mindehhez még jön néhány jól kitalált csavar, például a játékvégi célok, amelyek befolyásolhatják, hogyan is növesszem a fáimat, akár nem is feltétlenül a leglogikusabban, ha némi kerülőutat megér a játékvégi feladatokkal összeszedhető pluszpont. (A játék egyetlen komolyabb hiányossága, hogy ezekből lehetne jóval nagyobb a választék.) És ott van a valódi játéktábla: ez is egy csavar, hogy hiába nyilvánvaló, hogy az egyedi és persze gyönyörűen megfestett gombakártyák és rajtuk a papírból összerakott, háromdimenziós fák jelentik a játék központját, a tényleges játéktábla egy jelentéktelen, apró sáv. Amelynek minden mezője bónuszt ad, és az léphet rajta előre, aki az adott körben a voltaképpeni főakciót végrehajtotta: azaz növelt valamicskét a fáján. Valójában ez határozza meg, mikor van vége a játéknak, nem pedig az, kinek hány fája vagy hány gombája van (utóbbi önmagában még csak pontot sem ad).
Kovács Bálint
Ahogy a Fesztávban, úgy itt is minden gombakártya egyedi, sőt a magyar kiadó a Magyar Mikológiai Társasággal együttműködve még magyar neveket is adott az itthon nem ismert gombáknak (a készítők amerikaiak). Ami pedig még egy végtelenül szimpatikus gesztus a tervezőktől, hogy
ebben a természet megóvásáról szóló játékban egy gramm műanyag sincs.
Noha a legtöbb játékban műanyag szatyrok vagy műanyag tárolók szolgálnak a rendszerezésre, és a fő elemek is sokszor műanyagból vannak, itt papír és fa minden, ami az asztalra kerül, a dobozban pedig szatyor helyett papírdobozokban lehet tárolni az elemeket (amitől még az előkészületek is rövidebb ideig tartanak).
Az ember reflexből azt mondaná Az erdő mélyénre, hogy egyszerű, de nagyszerű: pedig valójában cseppet sem olyan egyszerű ez a játék, ha jobban átgondoljuk. Csak épp annyira logikusan találtak ki benne mindent, annyira okos az egész, és ettől minden olyan gördülékenyen megy, hogy annak tűnik. Ennél pedig nem is kell nagyobb dicséret.
Kovács Bálint
Kiknek ajánljuk? Gombarajongóknak nem is kérdés, ahogy persze a természetről szóló játékok híveinek is. Azoknak is jó lehet a játék, akik szeretnének komolyabb, összetettebb játékokkal ismerkedni, de a sok órás gémer társasokhoz nem fűlik a foguk. Ugyanakkor ajánlható komoly gémereknek is, a sokórás játékok előtti vagy utáni, úgy egyórás kikapcsolódásként.
Hányan játszhatják? Van egyszemélyes verzió is, és maximum négy játékos léphet az erdőbe. Ahogy fentebb írtam, egyformán élvezetes kevesen és többen is, de négyen jóval harcosabb.
Mennyibe kerül? A kiadó honlapján 18 990 forint, máshol is hasonlóak az árak.
