HVG-portré: Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány

 Aligha véletlen ugyanakkor a helyi politika egyöntetű kiállása a megye viszonyait jól ismerő városi főzsaru mellett: egy Miskolc közeli bányászfaluban született, ahonnan a bányamérnök apa hamarosan a megyeszékhelyre, a kohó tőszomszédságába költözteti a családot. Amint módja nyílik rá, menekül is a nehézipartól – méghozzá a könnyűhöz: 1979-ben élelmiszer-ipari mérnöki diplomát szerez a budapesti Kertészeti Egyetemen. „A majonézes hidegkonyhai készítmények gyorsfagyaszthatósága” címmel írt diplomamunkával azonban vége is a könnyű falatoknak. Hirtelen felindulásból és józan anyagi megfontolásból – „épp akkor nősültem” – pályát módosít: bűnügyi nyomozónak áll. A kilencvenes évek elején Miskolcon jogi diplomát szerez és egy túsztárgyalói tanfolyamot is elvégez az USA-ban. Tudását hamar hasznosítja is: „pályám egyik legemlékezetesebb eseménye volt, hogy 1995-ben én adhattam vissza ózdi gyárigazgató apjának és édesanyjának azt az elrabolt kislányt, akit csak váltságdíj ellenében akartak elengedni”. 2000 óta Miskolc rendőrkapitányaként küzd a város bűnözési mutatóinak javításáért, amiben olyan sikeres, hogy tavaly augusztusban a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét is megkapja.

„Mostanában én is komoly mínuszokat szedtem össze a tőzsdén, de korábban elég sokat nyertem a részvényeken” – jelzi a miskolci főrendőr, hogy nem éri be a munkája nyújtotta izgalmakkal. Iskolaigazgató feleségével és két lányával – az idősebbik angolnyelv-tanári diplomával épp állást keres, a kisebbik egy multi miskolci gyárának hr-asszisztense – a Bükk alján élnek. A családi ház közvetlenül az erdő határán áll, „mivel a legkedvesebb időtöltésem a természetjárás”.

HVG: Nem volt egyszerű engedélyt kapni a feletteseitől erre a beszélgetésre. Tudjuk ezt be annak, hogy a múltkori, „cigányozó” nyilatkozata miatt előbb elvégeztettek önnel egy kommunikációs tréninget, hogy könnyed riposztokkal háríthassa el kellemetlenkedő kérdéseinket?

Pásztor Albert: Ha lesz ilyen tanfolyam, biztosan beiskoláznak, de még nem került rá sor. Egyébként 1993-ban az USA-ban részt vettem egy kommunikációs és túsztárgyalói kiképzésen, ami olyan jól sikerült, hogy díszpolgári címmel távoztam Baton Rouge-ból.

– Talán Miskolc is díszpolgárává választja. Amikor megtudta, hogy össznemzeti tüntetés szerveződik önért, elérzékenyült vagy arra gondolt, lesz-e elég vízágyú az oszlatáshoz?

– Megható volt, még a könnyem is kicsordult. Csak fent, Budapesten féltek, itt kezdetben inkább majálishangulata volt a tüntetésnek. Kocsival tettem is egy kört arrafelé, persze teljesen inkognitóban.

– Ma már nyilván nehezebb lenne elvegyülnie a tömegben, hiszen az egész ország ismeri...

– Igen, de nem örülök neki. Szinte szégyellem magam amiatt, hogy állandóan „ünnepelnek”. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy ez nem a személyemnek szól, hanem annak, amivel most kiálltam. Borzasztó dolgok jelennek meg rólam. A minap is egy mondatban szerepeltem ifj. Hegedűs Lóránttal meg Csurkával!

© Túry Gergely

– Nem vagyok rasszista, tisztelem őket. Talán demagógiának tűnik, de tavaly szenteste, hazafelé menet észrevettem a stadionnál egy háromgyerekes didergő roma családot. Felvettem őket. A srácok kimondhatatlanul boldogok voltak, hogy egy rendőr bácsi viszi haza őket.

– Pedig még kockázatot is vállalt értük. Ha jól számoljuk, hatan ültek a szolgálati Octaviában!

– Tény, hogy elég szorosan voltunk, de nem vagyok én közlekedési rendőr! Egyébként a legsúlyosabb, amit életemben elkövettem, pár gyorshajtás és néhány szabálytalan parkolás volt.

– Ha már ennyire rendszerető, miért nem állt be azonnal rendőrnek? Mit keres az életrajzában az a foltocska, hogy előbb még élelmiszer-ipari mérnöki diplomát szerzett?

– Friss diplomás voltam, amikor megkerestek a rendőrségtől. Jó pénzt kínáltak, meg azt, ha megnősülők, és már gyerek is lesz, lakást kaphatok. Amikor felvettem a szolgálatot, azért egy kicsit kilógtam a sorból, mivel nem sokkal előtte egy hónapos nyugat-európai vonatos körutazáson voltam. 1979-et írtunk; úgy néztek rám, mint egy CIA-ügynökre.

– De azért csak megbarátkoztak önnel, ahogy ön is az uniformissal...

– Az élet szennyes oldalával való találkozás sokkolt, de elhivatottá is tett. Néha, amikor este hazamentem, megittam egy felest meg egy sört, aztán ki is adtam magamból, annyira megviselt.

– Aztán csak hozzáedződött ön is, meg a gyomra is a feladathoz. Annyira, hogy ma már állítólag minden félelem nélkül lakja erdőszéli otthonát. Nem tart az éjszakai besurranóktól?

– Az egy békés negyede a városnak, egyébként meg nem az erdő felől és pláne nem éjszaka fenyegeti az embereket a veszély – a fenét! Szerintem tök felesleges bezárni a zsalugátert is, mert ha valaki be akar menni, akkor még azt is tönkreteszi.

– Pedig lenne mitől tartania: sarkos megfogalmazásaival mintha a kelleténél többször hívná ki maga ellen a sorsot. Pár éve egy helyi fideszes képviselővel szállt szembe...

– Az illető bent ragadt egy pirosban, amiért kapott 10 ezer forint pénzbüntetést, s ezt annyira zokon vette, hogy kiállt vele a közgyűlés elé. Erre mondtam, hogy nem illik magánsérelmet közügyként feltüntetni és a rendőrség hozzáértését vitatni egy ilyen egyszerű ügyben. Annyira berágtak a fideszesek, hogy akkoriban nem is szavazták meg az éves beszámolómat.

– És hogy került a legutóbbi kapitányi sajtóbeszámolóba az az ominózus mondat, amiért azóta is magyarázkodnia kell?

– Szabadságról tértem vissza, s amikor a kollégáim mesélték az elmúlt időszak eseményeit, ők említették meg, hogy decemberben és januárban rengeteg sikeres felderítésünk volt a rablások és betöréseslopás-sorozatok terén, s figyeljem meg, hogy minden elkövető cigány. Mondom nekik, ez nem létezik. Átrágtam magam az anyagon – és valóban. Ez engem is mellbe vágott.

– Na de képzett túsztárgyalóként csak kisakkozta, milyen hatása lesz a szavainak, ha ezt az információt a sajtóval is megosztja!

– Már két éve számítottam rá, hogy valami ilyesmi be fog ütni. Egyébként korábban is megkaptam a város vezetőitől: biztos nyugdíjaztatni akarom magam, hogy kimondom a valóságot. De ha korábban kezdtünk volna el a problémáról beszélni, talán nem jutunk el odáig, hogy védtelen cigányokra lőfegyverrel vadásznak. Az embernek a szíve hasad meg.

– És a saját jövőjét nem félti? Hogy látja, fölfelé vagy lefelé ível a pályája a történtek után?

– Úgy érzem, hogy a magánéletemben és a szakmai pályafutásomban elértem a csúcsot. Tavaly, miután megkaptam a lovagkeresztet, poénkodtam is a kollégákkal: most kellene elmenni, mert pár hónap múlva talán már csak lehajtott fővel tudok. Azok után, amiket magamnak okoztam, már biztos így fog történni.

IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS