Rendes körülmények között 9 körül kellett volna beérnem, de mivel semmi világrengető esemény nem volt a napi tervben, mellesleg 6 hónapos terhes voltam, úgy éreztem, minden jogom megvan ahhoz, hogy késsek. És kényelmes szoknyában járjak dolgozni, mivel a terhesség miatt már nem forgathattam.

A főnököm, James Turner 9 óra körül hívott, hogy siessek, mert tűz ütött ki a World Trade Center északi tornyában. És nem is kicsi, mivel egy repülő szállt bele, valami kisrepülő. Nyugodtnak hangzott, talán kissé irritált volt, hogy valami történik, ahelyett, hogy a kávéja mellett nyugodtan olvashatná a napilapokat. Mivel még mindig a metrón voltam, reméltem, nem vár rám, és helyettem leküld egy szabadúszót, aki majd tudósít róla.

Negyed óra múlva James újra hívott, mégpedig tőle szokatlanul nyugtalan és türelmetlen módon: „Réka, hol a francban vagy? A déli toronyba is belerepült egy gép. Ez nem lehet véletlen, azonnal le kell mennetek oda”.

AP

Ekkor már futólépésben haladtam a metróállomástól az APTN (Associated Press Television News) New York-i főhadiszállásán lévő irodánk felé, ami a 63.-ik utca és a Broadway sarkánál volt. Éppen a férjemet hívtam, hogy biciklivel hozzon nekem egy nadrágot, illetve a kis videókamerámat, mert hosszú nap lesz.

Amig James a kis csapatot szedte össze (nagyon kevesen voltunk, mert sokan még szabadságon voltak a Labor Day után), illetve minden elérhető külsőst próbált berángatni, a férjem megérkezett egy nadrággal meg a kis kamerámmal, és éppen elkészültem, mire az operatőr, Gustavo megjött.

9 óra 45 körül indultunk Manhattan déli része felé, az égő ikertornyokhoz, amelyről addigra James illetve a teljes amerikai hírvilág úgy beszélt, hogy an act of terrorism, azaz terrorcselekmény, mivel pont előtte csapódott be egy gép a Pentagonba is. Egyértelmű volt, hogy ez nem lehet szerencsétlen véletlenek egybeesése.

Számunkra a terrorizmus szó akkor még nem volt része a mindennapi szókincsünknek. Illetve nem úgy, hogy rólunk szólt volna, vagy nálunk történt volna. Igazából semmilyen nagyobb geopolitikai kontextusban nem gondolkodtam akkor, csak abban, hogy siessünk már, mert valami rendkívüli történik, és nem vagyunk a helyszínen, le fogunk maradni. A "breaking news", a maga öngerjesztő “dicsőségében.”

Arra pedig végképp nem gondoltam, csak utólag, mekkora szerencsém volt, hogy késtem a munkából, és ezért későn értünk a helyszínre. Mire odaértünk, a déli torony már 10.03-kor összeomlott – több ezer ember halálát okozva. Minderről viszont nem tudhattunk, mivel a mobilok ekkorra már nem működtek.

*

Ahogy a Greenwich St. és a Chambers St. sarkán kiszálltunk és gyalog indultunk tovább, láttuk, hogy emberek csoportjai autók köré gyűlve hallgatják a rádiót. Akkor hallottuk, hogy a „World Trade Center déli tornya összedőlt, több mint 10 ezer ember volt benne. Újabb rendkívüli hír: egy másik repülő is lezuhant Pittsburgh mellett”. Emlékszem, ahogy Gustávóval egymásra néztünk és azt mondtuk, ez nem lehet igaz, csak a szokásos félinformációk és hisztériák, amik ilyenkor lábra kelnek.

Nagyítás-fotógalériánk a terrortámadás képeivel - kattintson a képre!

AP

És mivel a gomolygó füstfelhők miatt nem láttuk az összedőlt tornyot sem, gondolkodás nélkül elindultunk annak irányába. Körülbelül a Vesey St.-ig jutottunk, amikor a rendőrök és a tűzoltók nem engedtek tovább. Ekkor már csak pár utcára voltunk az északi toronytól. Láttuk, hogy a fehér felhő mögött a déli torony tényleg nem volt ott. Gustavo elkezdte filmezni a felénk rohanó, fehér porral borított embereket, míg én a még álló és égő északi tornyot kameráztam.

Egy melletünk elrohanó öltönyös ember ránk kiabált, hogy „Rohadt újságírók! Miért filmezitek azokat a szerencsétleneket?”

Ekkor jöttem rá, hogy valójában mit is filmezek. Először azt hittem, az égő torony darabjai esnek le. De miután rázoomoltam, rájöttem, hogy a zuhanó darabkák emberek voltak. Kettesével-hármasával – kézen fogva. Odarohantam egy tűzoltóhoz és megkérdeztem, hogy a felfújható matracokat ugye kirakták időben, és ugye azokra ugranak az emberek? A tűzoltó csak bámult rám egy ideig anélkül, hogy válaszolt volna. Most már értem, miért nem akart válaszolni.

Aztán mégis válaszolt.

AP

“Milyen matracok? Ha a 100. emeletről ugrasz, akkor nincs az a matrac, ami megment. Azért ugranak le, mert már nem bírják a forróságot.”

Az egész jelenetnek hamar vége lett, mivel a második torony is az összedőlés határán volt. Egyszer csak mindenki futásnak eredt el a toronytól, amint egy por- és törmelékfelhő végigsöpört a Greenwich St.-en. Rettentő nagy robaj kísérte, még most is hallom. Én addig filmeztem, amíg lehetett, de közben Gustavót elvesztettem szem elől. Végül az utolsó pillanatban beugrottam egy szálloda előterébe, az ajtót becsukták mögöttem, és egy fehér törmelékfelhő söpört végig az utcán. Körbenéztem, de operatőrünket nem láttam sehol.

A mobilok továbbra sem működtek. Mindenki hisztérikus volt, úgy éreztem, klausztrofóbia-rohamom lesz mindjárt. Azon járt az agyam, meddig leszünk még itt bezárva, hogyan érhetném el az irodát, hol van Gustavo, mi fog még összedőlni, hogyan jutnak el a kazettáink az irodába, hogy le tudják adni a hírt?

15 percig lehettem bent. Kiszaladtam, és kint egy szinte hószerű porfelhő volt a talpam alatt, ami az egész utcát befedte. Megtaláltam Gustávót is, szintén sértetlenül, habár ő tovább forgathatott, mert tetőtől talpig poros volt. Éppen a mentőket és a tűzoltókat filmezte, akik sérülteket vittek el a helyszínről. Átöleltem, átvettem a kazettáit, és elindultam az iroda felé.

*

Mivel taxik nem voltak már a Ground Zero közelében, csak futottam észak felé. Közben mindenkit próbáltam hívni mobilon, de senkit sem lehetett elérni. Valamikor 11.15 körül már Midtown környékén, a West Side Highway-n találtam egy taxit és beugrottam. De telefonálni továbbra sem lehetett.

Amikor Gustavo kazettájával és a saját kamerámmal kiugrottam a taxiból, nem mertem beszállni a liftbe, úgyhogy a lépcsőkön mentem fel az irodába. Akkor láttam, hogy James és Barna, a férjem egymás mellett állnak és a különböző monitorokon követik az eseményeket. Úgy rémlik, a második torony összeomlását élőben közvetítették.

James arckifejezését nem tudom leírni, amint meglátott. Csak annyit mondott: „Jézusom, Réka. Sikerült kijutnod.” Odaadtam neki a kazettákat és mint egy igazi vérprofi újságíró, Barna vállát telebőgtem a könnyeimmel.

Önmagában Barna életben maradása is egy kis csodán múlott. Eredetileg szeptember 11-én reggel 9-kor lett volna egy interjúja a Deutsche Bank-nál, amely a déli toronnyal szemben lévő épületben volt. Az interjút végül átszervezték szeptember 10-re. Ő nagy valószínőséggel vagy a metróban vagy az utcán lett volna, amikor összedőltek a tornyok. Közben az egész családja itt élt Magyarországon, és a tévén élőben nézték az eseményeket. Mivel terhes voltam az első unokával, az egész család őt hívta, akinek fogalma sem volt róla, hogy éppen hol lehetek.

AP

Amikor James 11.30 körül kijött a vágószobából, kijelentette, hogy engem többet nem küld sehova, hanem maradok az irodában és én fogom megvágni a beérkezett anyagokat.

Ez persze nem így alakult, erre esély sem volt. Mivel jó pár napig nem lehetett további embereket berepíteni a légtérzár miatt, így maradt a New Yorkban lévő 5-6 emberünk, és az egész sztorit napokon át csak mi vittük (és ebben már benne volt az entertainment részleg is – mondanom sem kell, hogy szaktudások nem terjedt ki az ilyen hírekre). Washingtonból sem kaptunk erősítést, mivel ott is káosz volt. Így természetesen mindenkit kiküldtek a helyszínekre.

Szegény James nem volt könnyű helyzetben: volt néhány külsős és egy 6 hónapos terhes munkatársa. Végül elküldött Manhattan keleti oldalára, hogy a családtagokat kereső emberekről tudósítsak, akik mindenfelé plakátokat, felhívásokat tettek ki, próbáltak a médián keresztül üzenni és próbáltak valamit tenni, hogy előkerüljenek a szeretetteik. Ekkor még körülbelül 10 ezer halálesettel számoltunk. Mikor visszamentem az irodába, megint elsírtam magam és megmondtam Jamesnek, hogy inkább a Ground Zero-hoz küldjön le, minthogy a szeretteiket kereső családokkal és gyerekekkel csináljak interjúkat. Az százszor rosszabb.

A következő három hónap – amíg el nem mentem szülni – teljesen egybefolyt. Gondolkodás nélkül dolgoztunk éjjel-nappal, sokszor az irodában töltve az éjszakát. Ettől persze többen lebetegedtek, és minden alkalommal anthraxfertőzésre gyanakodtunk, mert már az is benne volt a pakliban. Számunkra ez egy háborús zóna volt, bombafenyegetésekkel, evakuálásokkal. Még az egyébként halál nyugodt James is, aki dél-afrikai révén megjárta az apartheidet és egyéb afrikai háborús helyzeteket, erősen kizökkent. Ugyanakkor mindig mindenki segítőkész volt, ahogy csak tudott, a várost ellepte az amerikai önkéntesek serege.

Én leginkább montíroztam a behozott anyagokat, megírtam a tudósításokat, és összeraktam a kimenő videoanyagokat. Amikor kissé lelassultak az események, és a szülés előtti anyasági szabadságra mentem volna, rámjött egy erős fészekrakási kényszer. Gondolom, a terhes anyák nagy része ezt a gyerekszoba rendezgetésén és a lakás gyerekbarát átalakításán vezeti le. Én ehelyett az APTN vágószobáját raktam rendbe. Önszántamból sorrendbe raktam az összes videoanyagot, ami szeptember 11-én és utána érkezett az irodánkba, kategorizáltam őket a pontos helyszín és idő megjelölésével, és ez lett a szeptember 11-ei archívumunk. James többször mondta, hogy most már tényleg elmehetnék szülési szabadságra, de nekem egyszerűen szükségem volt rá, hogy mindent a helyére tegyek.

Így néhány nap alatt végignéztem az egészet: szeptember 11-től december 10-ig. Az épületbe becsapódó gépekről készült amatőr felvételeket, a tornyok leomlását, a különböző mentőakciókat, azt, ahogy Bush elnök és Giuliani polgármester a romok között állva megfogadja, hogy ezért bosszút állunk, a szeretteiket vadul kereső családtagokkal készült interjúkat, a Javits Centernél lévő önkéntesek hadát, a rendőröket és tűzoltókat, az F-14-ek állandó cirkálását és a mindenütt megjelenő biztonsági intézkedéseket.

AP

Kislányunk, Luca december 13-án született. Kórházi ablakunk Manhattan déli részére nézett, ami akkor már nem füstölgött. A tornyok nemléte is valahogy megszokottá vált. De a Luca születése után kezdődő rémálmoktól nehezen tudtam aludni. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, mert féltem, hogy bármikor újra megtámadhatnak. A saját sokkhullámom csak 3 hónappal később jött ki, addig sokkal jobban bírtam a traumát. Ezt volt számomra a postpartum, post 9/11.

Egy dolog, amit sosem felejtek el: a francia Libération címlapja szeptember 11. után: „Nous sommes tous Américains.”  És azt sem, hogy a közel-keleti APTN-producerek által küldött videókon a szíriaiak vadul ünnepelték a két torony összedőlését. Ezek szerint annyira azért nem mindenki érezte magát amerikainak. Sem akkor, sem most.

Fél évvel később otthagytuk New Yorkot, és Budapestre költöztünk. A pénzügyi szektor halott volt, Barna nem talált állást, és én úgy döntöttem, hogy nem szeretnék napi 24 órában dolgozni többet. De leginkább a nagyobb családi közeget hiányoltuk. 2004-ben visszamentünk pár hónapra New Yorkba, és én visszavettem a régi állásomat. De amikor elküldtek, hogy az esemény évfordulóján azoknak a gyerekeknek a kiállításáról tudósítsak, akik szeptember 11-én vesztették el a szüleiket, nem bírtam tovább. Odaadtam a kamerát Nick kollégámnak, és megint elbőgtem magam.

Tíz évvel később még mindig Budapesten élünk, ahol további két gyerekünk született, és ahonnan mindig tervezzük, hogy visszaköltözünk Amerikába, de eddig még nem sikerült. Hátha jövőre.

Nemrég ellátogattunk egyik kedvenc helyi gyros büfénkbe, amelynek egy nagyon kedves, velem egykorú szíriai ember a tulajdonosa. Elmondta, hogy hallott a rádióban beszélni szeptember 11-ről, és úgy érezte, el kell magyaráznia nekem, hogy miért érte Amerikát ez a nagy csapás tíz éve. Mondtam neki, hogy remélem, ő nem egy azon szíriaiak közül, akik boldogan ünnepelték a tornyok lerombolását, mert akkor többet nem eszem nála.

AP

Amúgy nem gondolom, hogy érdemes lenne kifejteni az általa adott magyarázatot (elég annyi, hogy a pro-izraeli amerikai álláspontot okolta). Számomra inkább egy a fontos: tíz évvel az események után – és e tíz év alatt kívülről szemlélem hazámat – továbbra sem tűrök meg semmilyen morális relativizmust azzal kapcsolatban, hogy Amerika 9-11-et “megérdemelte.”

A terrorizmus egyszerűen terrorizmus. És feltétel nélkül el kell ítélnünk.

Pigniczky Réka televíziós újságíró és dokumentumfilmes. Amerikában született 1970-ben. 1998 és 2002 között az APTN (Associated Press Television News)-nél dolgozott New Yorkban. 2002-ben költözött Budapestre.