Ritkán fordul elő, hogy Magyarország egy diplomáciai ügy miatt kerüljön a világlapok címoldalára. Tévedés lenne azt hinni, hogy egy gyilkos átszállítása, vagy néhány milliárd dollárnyi államkötvény, pláne, hogy egy 3 milliós ország felháborodása ehhez elegendő lenne. Az a helyzet, hogy Magyarország egy óriási darázsfészekbe nyúlt. Mit nyúlt? Fejest ugrott bele.

Ha az olvasó felidézi, mit is tud a Kaukázusról, eszébe jut talán a kefir, esetleg valami háborúk és az, hogy messze van. Egy pillantást vetve a térképre látszik, hogy Örményország, amelyik a világon elsőként tette államvallássá a kereszténységet, az északi szomszédját, Grúziát leszámítva csupa iszlám ország között fekszik. Délen az az Irán határolja, mellyel szemben Izrael éppen katonai csapást fontolgat, hogy megakadályozza atomfegyverének kifejlesztésében. Nyugati szomszédja az a Törökország, mely közel száz évvel ezelőtt kezdte meg nyolc évig tartó szisztematikus népirtását, melyben több százezer örmény veszett el, amit Törökország a mai napig tagad. Nem csoda, hogy a két ország határa hermetikusan lezárt.

Wikipédia

Keleten a szintén török népekhez tartozó azeriek élnek, akikkel a múlt század kezdete óta folyamatos a feszültség. Az évszázadok óta tartó szétszakítottság és elnyomás, háborúk és népirtások miatt az örmények közel 75%-a él a határokon kívül, a világ legkülönbözőbb pontjain. Ha nem is ennyire nagy számban, de a Kaukázus szinte minden népére igaz: jelentős részük nem a „nemzetállami” határokon belül él: örmények és azeriek lakják Grúzia déli részét, ahogy jelentős számban élnek azeriek Iránban is. Csecsenek és közeli rokonaik élnek Tbiliszitől nem messze, abházok pedig Törökország északi részén. A három nagy délkaukázusi nép külön nyelvvel, külön abc-vel és más vallással rendelkezik. Miközben a világ egyik legszebb és legizgalmasabb térsége, e miatt a sokszínűség miatt politikailag az egyik legforróbb is.

Bár Azerbajdzsán és Örményország konfliktusa rendkívül összetett, hogy érzékeljük, mibe kevertük bele magunkat, nem szükséges ennek tökéletes ismerete. A konkrét ügy, Safarov átszállítása és az ebből kialakuló diplomáciai katasztrófa megértéséhez érdemes néhány nagyon egyszerű dolgot tisztázni.

1.     Anélkül, hogy nagyon részletesen foglalkoznánk az örmény-azeri konfliktussal, az kijelenthető, hogy az elmúlt évszázad során olyan erős gyűlölet alakult ki a két népben egymással szemben, mely lehetetlenné tesz bármiféle higgadt viselkedést. A karabahi háború a Szovjetunió széthullását kísérő konfliktusok egyik legvéresebbje volt. Amit addig Moszkva diktatórikus eszközökkel kordában tartott, a függetlenséggel együtt ismét a felszínre tört. A területen élő jelentős számú azerit részben lemészárolták, részben elüldözték az örmények. A háború és az etnikai tisztogatás legmegrázóbb nyomait Agdam szellemvárosa illusztrálja talán a legjobban.

Agdam. A szerző felvétele.

Az egykor negyvenezres, főként azeriek által lakott várost az azt elfoglaló örmény katonák a földig rombolták. Az egykor ott élt emberekre a látképet uraló mecset két megmaradt tornya emlékezteti az aláaknázott romok közé bemerészkedőket. De a konfliktusnak nemcsak azeri áldozatai voltak: még a karabahi háborút megelőzően, 1990 februárjában néhány nap leforgása alatt rettenetes pogromot rendeztek Bakuban, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes évek első felében 400 000 örmény menekült el Azerbajdzsánból. Arról, hogy a mélyen gyökerező ellentétek mennyire élnek a mindennapokban, talán elég annyi, hogy a szerzőt ökölrázás és üvöltözés mellett akarták leszállítani hét éve egy Tbilisziből Jerevánba tartó marsrutkáról, amiért egy norvég utastárssal folytatott beszélgetésben kiejtette az Azerbajdzsán szót.

2.     Mindebből egyenesen következik, hogy ha valaki bármilyen módon küzd az ellenséggel (például álmában egy baltával megöli egyiküket) az a Nemzeti Ügyért tesz és mint ilyen, a nagy közös nemzeti narratíva ünnepelt hőse lesz. A Szovjetunió széthullása után mindkét ország számára saját nemzeti identitásuk egyik legfontosabb elemévé vált a másiktól elszenvedett sérelmek és tragédiák emlékezetének és a másik iránt táplált gyűlöletnek a fenntartása. Ez ellen nagyon kevés hatott, de remek muníciót szolgáltatott hozzá és szolgáltat mind a mai napig Hegyi Karabah státuszának kérdése. A helyzet leginkább a Trianon utáni magyar közéletre hasonlít: a két háború közt a mi nagy narratívánk, a revizionista politika határozta meg a döntéseinket és sodort bele az ismert szerepben a világháborúba. Ha átfutjuk a magyar média által átvett híreket, láthatjuk: ahogy annak idején Magyarországon, úgy most Örményországban is teljes az egyetértés az ügy megítélésében, legfeljebb a hangsúlyokon vitatkoznak.

3.     Ne feledkezzünk meg a történet másik fontos szereplőjéről se, Szargaszjan örmény elnökről. Ő a modern örmény nacionalizmus tökéletes példája: Karabah székhelyén, Sztepanakertben született, végigharcolta a karabahi háborút, mi több, őt tekinti a hivatalos örmény történetírás a “modern” karabahi hadsereg alapító atyjának. Szülőföldje minden év szeptember másodikán ünnepli Azerbajdzsántól történő elszakadását – hogy az időzítésről is essék szó.

A kérdés tehát nem az, hogy mit gondolunk a konfliktusról, még csak nem is az, hogy mennyire tartjuk racionálisnak kívülről az érintettek reakcióit. Az igazi kérdés az, hogy harmadik félként milyen lépésünknek milyen reakciói lesznek ebben a környezetben.

Mindezek ismeretében a magyar kormány kiadott Azerbajdzsánnak egy szimbolikus jelentőséggel bíró örménygyilkost. A Magyar Nemzet lelkesen lobogtat egy sajtpapírt az azeri igazságügy-minisztérium fejlécével, amelyben szerinte azt ígérik, hogy Safarov folytatja életfogytig tartó büntetését. Alapvető szövegértési képesség szükséges ahhoz, hogy észrevegyük, ilyet nem állít a levél: pusztán megismétli a sokat hivatkozott Strasbourgi Egyezmény vonatkozó passzusait, udvariasan kifelejtve annak tizenkettedik, a kegyelemről szóló cikkelyét. Amennyiben a magyar kormány biztosítékot szeretett volna arra kapni, hogy Safarov kitölti büntetését, két dolgot tehetett volna. Vagy megbízva egy autoriter vezető szavában, azt kéri, hogy az elnök tegye nyilvánosan egyértelművé, hogy nem fog kegyelmet adni a gyilkosnak, vagy alkotmánymódosításhoz köti az átszállítást és elvárja, hogy vonják meg az elnöktől a kegyelmi jog gyakorlásának lehetőségét. Abszurd mindkettő, nem?

Ezen körülmények ismeretében teljesen világos, hogy egy ilyen helyzetben egyetlen dolgot tehet Azerbajdzsán: szabadon engedi az elítéltet. Az is egyértelmű, hogy Örményország ezt nem nézheti szó nélkül. Ha bármelyik országban máshogy cselekednének, elsöpörné őket a népharag. Amelyik politikával foglalkozó ember nem képes átlátni ezt az összefüggést, annak mindannyiunk érdekében érdemes lenne más területen kamatoztatni remélhetőleg meglévő egyébirányú képességeit.

A fentebb vázolt pár pont tetszés szerint részletezhető, kibővíthető egy sor érdekes és izgalmas részlettel, de hogy látható legyen, hogy a magyar kormány mibe nyúlt bele, sokkal többre nincs szükségünk. Korábban is előfordult már, hogy valami kellemetlen ügyben címlapra került az ország a világsajtóban, de ez az ügy pont a szereplők és a helyszín miatt teljesen más. Ez a botrány nem fog következmények nélkül elmúlni és csak reménykedhetünk abban, hogy nem ad táptalajt a mindkét oldalon meglévő gyűlölködés újabb eszkalációjához. Ugyanis igaz, hogy Magyarország gyakorlatilag súlytalan szereplője a világpolitikának, de ez a Kaukázusban csak annyit jelent, hogy megoldani biztosan nem mi fogjuk a konfliktust. Kirobbantani viszont bőven elegek vagyunk. Hiába mondta el az immár a nemzetközi politikához is kiválóan értő védelmi szaktekintély, hogy minden rendben van és a kormány helyesen cselekedett, az ügy távolról sincsen lezárva.

Nem könnyű, de próbáljunk meg eltekinteni attól, hogy ez a lépés mennyire destabilizálja a térséget, hogy mindkét oldalon mire használják fel a hatalom nacionalista birtokosai a helyzetet, hogy vajon mennyiben segít ez az ügy helyreállítani Magyarország botrányos nemzetközi megítélését. Tételezzük fel, hogy ezek minket egyáltalán nem érdekelnek, minket pusztán az motivál, hogy minél gyorsabban minél több pénzhez jussunk.

Elsőre talán racionálisnak tűnhet így a kormány lépése: különösebb érdekeink, kapcsolataink nem voltak a három kaukázusi országgal (Jerevánban soha nem volt követségünk, Tbilisziben is csak 2009-ben nyílt meg, a háború utáni gesztusként), ha Baku hajlandó több milliárd dollárnyi magyar államkötvényt vásárolni, miért ne?

Két szó: örmény diaszpóra.

Zbigniew Brezinski egy 2006-os írásában (A cikk kivonata itt elérhető, teljes terjedelemben pedig hamarosan itt.) az izraeli és a kubai után a harmadik legnagyobb befolyással bíró csoportként jellemezte az örmény lobbit az Egyesült Államokban. Nincs ebben semmi meglepő: adott egy népcsoport, rendkívül sajátos nyelvvel, írásmóddal és kultúrával, melynek országát az évszázadok folyamán hol az egyik, hol a másik nagyhatalom próbálta bekebelezni. A huszadik század hajnalán a törökök megpróbálták kiirtani őket, utána jöttek a bolsevikok, aztán a hőn várt függetlenség – és az újabb háború, ezúttal Azerbajdzsánnal. Természetes, hogy a határokon kívül élő örmények erős közösséget alkotva próbálták-próbálják új hazájukban is lehetőségeikhez mérten segíteni az óhazában élőket. Ennek kapcsán remek hír számunkra, hogy két hónap múlva elnökválasztás lesz Amerikában. Nyilván a harmadik legbefolyásosabb lobbicsoport az elmúlt napok eseményei után azért fog dolgozni, hogy az amúgy is kiegyensúlyozott és szoros baráti magyar-amerikai kapcsolatokat hálájuk jeléül tovább mélyítse.

Ezen nem sokat javít az a nagyon gyenge és átlátszó magyarázkodás, ami úgy szól, hogy két nap után észrevettük, hogy minket itt átvertek. Ezt lehet, hogy itthon el lehet adni néhány szavazónak, de a döntéshozók, legyenek Jerevánban vagy akár Washingtonban, nem fogják bevenni.

Az történt ebben az esetben is, mint már annyiszor az elmúlt évek során: egy botrányos és teljesen erkölcstelen húzást elképesztően dilettáns módon kivitelez az ország vezetése, majd utána a vízözön és a döbbent csönd. Egy összetett és természetéből fakadóan nagyon érzékeny ügyben a magyar kormány minden más szempontot alárendelt az azonnal elérendő célnak (Baku vegyen államkötvényt), semmit, ami esetleg óvatosságra intette volna, nem vett figyelembe. Az eredmény katasztrofális. A jéghegy csúcsa már látható de még az is előfordulhat, hogy végül a szegény erkölcstelen dilettánsokból nem lesznek gazdag erkölcstelen dilettánsok sem. Ijesztő képet festenek Orbán Viktorról és a NER működéséről az elmúlt napok eseményei. Azok, akik most Martonyi vagy Navracsics fejét követelik, teljes tévedésben vannak. A probléma rendszerszintű. Köszönhető részben annak a provinciális gondolkodásnak és agresszív viselkedésnek, ami a NER békés hétköznapjait is jellemzi és annak, hogy ha valami mégis bonyolultabb, mint amit az illetékesek képesek felfogni, akkor igyekeznek a valóságot saját elképzeléseikhez igazítani.

Örményországgal, pláne a Kaukázus megannyi konfliktusával, nem sokat tudunk csinálni pillanatnyilag. Azzal a hihetetlen kártékony simplicityvel, amit a maga teljes valójában feltárt a Safarov-ügy, viszont talán igen.

Utóirat.

A történtek fényében különösen érdekes, hogy jó egy éve ez az ország aspirált az ENSZ BT tagságára. Hogy nem csupán az erkölcseinkkel van gond, hanem valóságismeretünkkel, rafinériánkkal, azt mi sem mutatja jobban, hogy nem más előzött meg minket ebben a versenyben, mint Azerbajdzsán.