szerző:
Vágvölgyi B. András

Döbbenet látni, hogy Orbán, kicsi országa, korlátos erőforrásai dacára nemzetközileg is számottevő szereplővé vált, afféle „legkisebbik fiú” népmesei karaktereként. Orbán önképe szerint egy kis ország nagy miniszterelnöke, és a nagy országok kis vezetői akarnak rajta bosszút állni, mert “kimondja az igazságot”.

Ne Lermontovra gondoljunk, gondoljunk a mára! Képzeljük tévéstúdióba magunkat kétes ízlésű díszletek közé, képzeljünk el egy igazán orcátlan, pimasz zsűrit, tomboló közönséget, a biztos-ami-biztos alapon beélesített kacagó-, és tapsgépeket. Egymás után bohókás jelmezben, idült vigyorral vagy szeppenten jól ismert figurák jönnek a csilivili kifutóra egy csak rájuk jellemző zeneszámmal a fejlett felvételi technikát villantó óriási stúdiótérbe. Oly előadóművészek egymás után, mint Recep Tayyib Erdoğan (anatóliai metál), Donald J. Trump (western swing), Jaroslaw Kaczynski (beszkideki búfelejtő polka), Binyamin Netanyahu (hászid hip hop), Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin (még nem tudni mivel, de Dmitrij Peszkov szóvivő tagadja, hogy a Pussy Riot lenne a szerző), és a végén a minden értelemben legkisebb: Orbán Viktor. Az ő zenedarabját Leslie Mandoki, a müncheni Dschinghis Khan együttes komponistája szerzi. Rablólovagok énekelnek, mindnek van zeneszáma, mindnek létezik valamiféle hamis érvrendszere. Előadnak egy-egy dalt, megosztót, de testhezállót, táncolnak hozzá a neonszínek villogásában, érzik a közönség együttrezdülését, szórakoztató mozgásuk új energiákkal dúsul. A zsűrinek és a közönségnek döntenie kell, ki viszi a pálmát. Számomra, anyanyelvi, állampolgársági, és egyéb szociokulturális okok miatt a legutóbbi produkciója a legfájdalmasabb, hisz hangja fals és megbicsaklik, szinpadi mozgása egy kivénhedt másodosztályú ökölvívót idéz, felemelt két öklét a zsűri és a közönség felé rázza, „én vagyok a legnagyobb”, de közel sem ő Muhammad Ali (Cassius Clay).

Semmilyen tekintetben.

Ismertem személyesen ezt az embert, 1988-ban találkoztunk először, érdemben 1990 novemberében utoljára. Akkor, a rendszerváltás idején sokan fogadtak rá: fiatal, vidéki (jelentése a sajátos magyar viszonyok közt: nem budapest-belvárosi okostojás zsidó háttérrel, hanem az „élet embere”, falusi-kisvárosi választóknak könnyen elfogadható figura); dinamikus, gyors eszű, politikai ambícióktól fűtött. Én Angliából jöttem vissza, posztgrad szociológushallgató voltam Essexben, ő többekkel alapított egy rendszerkritikus ifjúsági szervezetet (Fidesz), mely radikális volt és alternatív, de legelsősorban ultraliberális. 1989 őszén megkértek, írnék-e külügyi programot a Fidesznek. Elvállaltam, két, akkor igenmód radikálisnak ható követelést, irányt is írtam bele: Magyarországnak nem csak a KGST-ből és a Varsói Szerződésből kell kilépnie, de politikai célként kell kitűznie az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozást. Ezt akkor ellenzéki oldalon is sokan óvatlan követelésnek tartották, a Szovjet Hadsereg még állomásoztatott SS-20-as rakétákat nukleáris robbanófejjel.

Lezajlott a rendszerváltás, a Fidesz parlamenti párt lett, magam a média felé tájékozódtam, '90 novemberében New Yorkban voltam a Times gyakornoka, mikor telefonhívás jött Pestről: Orbán volt, amerikai magyar szervezetek meghívására tiszteletét teszi a Keleti Parton, nem tudnék-e sajtóreggelit szervezni neki a lapnál. Viktor – mondtam, ez a The New York Times, te pedig egy tízmilliós ország új parlamentjében 7%-kal bent lévő ifjúsági párt 27 éves frakcióvezetője vagy, nem lesz könnyű. De megszerveztem, coffee, bagel, cream cheese, négy Közép-Európa iránt valamelyest érdeklődő kolléga, talán valamennyien olvasták Milan Kundera lektűrjét A lét elviselhetetlen könnyűségét, vagy látták az ebből készült Kaufman-filmet Daniel Day Lewisszal és Juliette Binoche-sal, mely divatot csinált a ká-európai ellenzéki létnek Nyugaton.

Aztán egész nap Orbánnal maradtam, Manhattanben járkáltunk estig, ő beszélt főleg. „Én. Én. Én. Én.” - ezt nem csak a nagy argentínai lengyel író, Witold Gombrowicz mondotta ironikusan, de Orbán Viktor, mondja azóta is, minden mozdulatával, hótkomolyan. Egy abszurd dráma színpadának láttam a felhőkarcolós Midtown és a tűzlépcsős Village díszleteit, melynek címe A mohóság fojtogató nehézsége lehetett volna; semmi könnyedség, semmi lazaság, semmi rock'n'roll, csak a pőre Wille zur Macht. Azt már tudtam, hogy sikeres politikus nem létezhet a hatalom akarása nélkül, de a nem takargatott egoizmus és cezarománia előbb zavarba hozott, az idő múlásával megdöbbentett. „Néróka” jutott eszembe egy kivégzett 1956-os forradalmár élettársának szava gonosz és cinikus mosolyára, mikor '89-ben egy fejelőmeccsen nagy nehezen sikerült megvernie egy nála jó harmincassal idősebb disszidens írót (Eörsi Istvánt). „Néróka” igazi TAP (The Authoritarian Personality), gondoltam, de vajon eljut-e mindez a pszichózisig? Orbán politikai és pszichológiai történetét már sokan feldolgozták, opportunista kilengéseit ideológiák, pártcsaládok, politikai szövetségesek között, erre itt kevés a tér.

Első miniszterelnöksége végén, 2002-ben mondta róla Václav Havel: “Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is”. 2010-ben újraválasztották, hogy azóta Magyarországon mi történt, az ismert. Autokrata fordulat, a köztársaság felszámolása, a sokszínű média beszántása, pszeudo-totaliter propaganda, a bíró függetlenség szuttyogtatása, a meglévő rasszizmus csúcsra járatása, náci hangszerelésű gyűlöletfelkorbácsolás, a nem aulikus, kritikai értelmiség Berufsverbotja, az ország sötétségbe süllyesztése. Kádár-kori szociálpszichológiai struktúrán épülő neofeudalizmus, eget nyaló korrupció, a hűbéri haveri kör EU-kohéziós alapokból és állami megrendelésekkel történő hízlalása. És legkésőbb 2014 óta nyiltan mondható róla: Putyin pincsije lett egy olyan korban, mikor az újimperialista orosz hatalom hibridháborút folytat a Nyugat ellen. Miután Orbán 2010 óta harmadik miniszterelnöki ciklusát újabb kétharmados újraválasztással ünnepelhette 2018-ban Magyarországon – a hogyanba most ne menjünk bele -, láthatóan európai szerepre törekszik.

Melynek veszélyei leírhatatlanok.

A térség jó ismerője, Timothy Garton Ash írta a nyáron, hogy a Merkel-Macron európai tengely fő ellenfele „Orbvini” lehet, Orbán és Matteo Salvini Liga-vezér olasz belügyminiszter tandemje. Orbán 2018 szeptemberben Milanóban találkozott Salvinivel, akivel az eltérő elképzelések és eltérő pártcsalád ellenére látható szövetséget kötött. A találkozó előtt Orbán régi barátját, Silvio Berlusconit kérdezte meg először Salvinivel kapcsolatban, aki lelkesen támogatta közeledésüket. Nem kérkedni akarok, hogy már 2006-ban a párizsi Libérationnak nyilatkozva Orbán helyét Berlusconi és Putyin között félúton láttam.

A 2019 májusában esedékes európa parlamenti választások tétje döntő a kontinens jövője szempontjából. Az Európa motorjának számító Németországban a Merkel-korszak a végéhez közeledik, Nagy-Británnia buta Brexitjével szinte bizonyos, hogy az Európai Unió politikai vezetése az Emanuel Macron vezette Franciaországé lesz. Olaszország a Brexit utáni Európa harmadik legnagyobb gazdasága, ha politikailag mégoly ingatag is. Magyarország viszont kevesebb, mint tízmilliós és csökkenő lakosságával minden tekintetben az Unió államainak utolsó harmadába tartozik, ám geostratégiai értelemben fontos helyen lévő ország, és Orbán miniszterelnök, az így-úgy harmadszorra is minősített többséggel megnyert választás után erős pozícióban van.

Mert Orbán politikai étvágya fokozhatatlan. Orbán álmai egyszerű, kocsmai, futballstadionbeli álmok – legyen sok hatalom, legyen sok pénz, legyen olimpia, futball-világbajnokság, mindegy: nagyrendezvény, abból jól építhető tovább a neo-feudalizmus; az elmúlt jó száz év történelme során megbicsaklott, egészségtelen magyar szociálpsziché szinten tartható vagy tovább rombolható; uralkodhat tovább a „ne szólj szám, nem fáj fejem” filiszterbölcsessége a „szomszéd kertje mindig zöldebb” kiegészítő lapidarizmusával. Döbbenet látni, hogy Orbán, kicsi országa, korlátos erőforrásai dacára nemzetközileg is számottevő szereplővé vált, afféle „legkisebbik fiú” népmesei karaktereként, aki a maga ravasz, füttyös módján áll bosszút, ront, bont, valamint gömbölyödik, hízik egyre. Lengyelországtól Szlovéniáig, Észak-Macedóniáig vannak követői, destruktív munkásságát bajor, olasz, osztrák elismerők éltetik, míg ő magára úgy gondol, mint aki Putyintól Trumpig és Xi Jinpingig mindenkit be tud fírolni, hiszen neki a seggében is ész van, és különben is ő Hunyadi János, aki 1456-ban Nándorfehérvárnál (Belgrád) megállította az oszmántörökök Nyugatra nyomulását.

Ez Zeitgeist-kérdés is.

Persze az idő, a mai „mocskos idő”. A mi időnkben Zeitgeist-kérdés az a virtuális, teremtett rémálomvilág, amit Vlagyiszlav Szurkov (Putyin imázsembere), a Breitbart és Steve Bannon és más szélsőtrumpista amerikai orgánumok, a Gazetta Polska, vagy éppen a magyar Habony Árpád (Orbán imázsembere) kerekít körénk. Ez ellen küzdeni hardware és software kérdése is. 1989 környékén a magyar sajtó és a média jelentős része megérezte a szirénhangot melyet a szamizdatot kiadó budapesti értelmiségi ellenzék hallatott, és az Egyesült Államok Kongresszusa által fizetett, Münchenből sugárzó Szabad Európa Rádió felerősített, és a liberális változás mellé állt. Orbán ezt jól érti, le is dózerolt, vagy magáévá tett 2010 után szinte minden tömeghatást elérni képes médiát.  Ha nem akarjuk ezt elfogadni, szükség van a világot értő, azt széles néprétegek számára szexin érthetővé tevő software-re, és a nagyon veszélyeztetett helyeken is megfelelő média-hardware-rel működtető értelmiségre. Persze csak akkor, ha nem akarjuk, hogy a világ, világunk csak putyini akarat és szurkovi képzet legyen.

„Uncool Hungária”, kit érdekel?, csakhogy Orbán ügyessége, démonikus tehetsége révén ez már nem csak magyar probléma. Az EP néppárti opportunusai egészen a Sargentini-jelentésig vonakodtak Orbán ellen fordulni, ez talán megváltozott. Orbán lebegtethet, elmehet a Salvini-féle euroszkeptikusok irányába is, mert kétségünk ne legyen: meghatározó erővel tör majd elő a 2019 májusi EP választásokon, személyében meghatározó szereplővé akar válni.

Orbán hatalmával elsősorban csak a magyar nép szegülhet szembe, noha már nem csak a magyarokra veszélyes, de egész Európára. Magyarországon az ellenzéki politikai pártok zöme egyéni vagy csoportérdekből belesimul az orbánizmusba. De Európa a kontinens egészéért felelősséget érző szellemi és politikai erői nem hagyhatják magukra az orbánizmussal szemben álló magyar szellemi és politikai erőket, s nem csak az unverzális etika parancsára, de saját jól felfogott érdekükben sem. Brezsnyev halálakor sem látszott első blikkre, hogy vége. Aztán egyre több temetés következett, egyre több politikai múmia a temetéseken a Vörös tér Mauzóleumjának mellvédjén, és az egyszeri szemlélő számára is világos lett, hogy ez hosszú távon tarthatatlan. Ma, jó harminc évvel később sincs másként. Többet érdemel ez a kontinens, mint a minden morális elvre fittyet hányó, ízléstelen és gazdaságilag-politikailag mélyen mohó Orbánt. A történelem arra tanít, a német szempontból marginális osztrák Hitler, az orosz birodalmi szempontból marginális grúz Sztálin kisebbségi komplexusa csak fokozta eredendő durvaságukat.

De a történelmi kikacsintás sántít: Magyarország „illiberális” demokrácia (értsd: autokrácia), a legújabb megfogalmazás szerint „kereszténydemokrata nemzetállam”, olyan egypártrendszer, mely formailag többpártrendszer, de az ellenzéki pártok kiéheztetéssel, majd mézesmadzaggal, belső ügynökökkel fékentartott „transzmissziós  szíjjak”, mint az 1989 előtti Lengyelország többpártrendszere – tisztelet a kivételnek -, ha akarom XXI. századi diktatúra, ahonnan még lehet disszidálni, ahol „finomult a kín”. A  Berufsverbotot nem vállaló értelmiség körében is bőven fordul elő a sötét oldal ügynökeivel való kollaboráció, és a „ne szólj szám, nem fáj fejem” mentalitás általánossá válása jellemző. Államilag hallgatólagosan támogatott „lakosságcsere” zajlik - a nyugatos, szabadságelvű magyarok kivándorlása nyugatabbra (a közeljövőben számuk elérheti a lakosság 10%-át), a trianoni határon túli magyarok betelepítése –, utóbbi hatása különös aggresszióval látszik a Ceauşescu-n szocializálódott erdélyi magyar martalócok, Orbán-zsoldosok Kulturkämpfer furorján, mely 2018 derekán a magyar közélet egyik kulcstémája. Orbán hazai Kulturkampfját kontinentális méretűvé tenné, és erre van is esélye.

Orbán önképe szerint egy kis ország nagy miniszterelnöke, és a nagy országok kis vezetői akarnak rajta bosszút állni, mert “kimondja az igazságot”. Orbán azonban történelmileg a szükségszerűen vesztes oldalát választotta; mert ügyeskedhet Putyin horgászként a stégről a vízbe dobott 10 botjával, hogy majd melyik úszó mozog, melyik horogra harap a díjnyertes süllő (mondjuk), az a helyzet, hogy trükközéssel és szélhámoskodással csak időlegesen változtathatóak az erőviszonyok. Orbán meghonosított egy olyan politikai kultúrát, amelyben erkölcsi gátlások nélkül, szinte csak gyakorlati megfontolások alapján születnek döntések. A gyakorlat mozgatórugója pedig nagyon sokszor nem a hatékonyság, csak a hatalom fenntartása. Orbán Viktor jogász. Az a típus, aki egy síversenyen, ha felesége, Anikó asszony után csak második lesz lesiklásban, elintézi, hogy külön férfi és női eredményhirdetés legyen. Mizogén szövegek sem állnak távol tőle: "...Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket. Valamiféle nagy dologra. Náluknál, személyes életünknél nagyobb és fontosabb dologra” - mondta Orbán párás tekintettel nemrégiben egy szellemi ivócimborája temetésén. Természetesen hazudott. A valódi 1989 utáni magyar liberális párt (SZDSZ) első, filozófus-elnöke Kis János 1990-ben „romlott fiúként” jellemezte Orbánt, mert betegesen akarta a hatalmat. Az nem lehet, hogy betegsége, mely egy országot már megbetegített, most egész Európára kiterjedjen.

A krízis esély az újrakezdéshez. Az Európai Unióból ma a „birodalmi” gondolkodás hiányzik: a megbicsakló Amerika – remélhetőleg csak időlegesen megbicsakló atlanti gondolat -  nélküli védelmi képesség, az erősebb integráció, a belső szolidaritás nem csak anyagi jellegű növelése. A holland zöldpárti Judith Sargentini jelentése és annak parlamenti elfogadása igenis a magyar nép érdekét szolgálja. „Orbvini” találkozott 2018 szeptemberében magamagával Milanóban, kicsit hátrébb vonták az agarakat (nem kezdenek új euroszkeptikus pártszövetség kreálásába az Európa Parlamenti választások előtt), de megnevezték a fő ellenséget: Emmanuel Macront -  aki felvette a kesztyűt. Az igazi Korunk hőse vetélkedő nyertese az lesz, aki Európát szorosabbra fogja, felelősen gondolkodik a kontinens egészéről és az egész Uniót válaszképes versenytársá teszi a tengerentúli és kontinentális kihívókkal szemben.

Részemről: Hajrá Monsieur Macron! És az EP választásra csinálhatna egy politikai ernyőszövetséget vagy választási pártot az EU-választásra Magyarországon! En Marche pour la quatrieme Republique de la Hongrie! Et pour Europe, pour tout la Union Européene!

 

Az írás némileg bővebb változata eredetileg a német Anachronia kulturális folyóirat januári számában jelent meg.

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Szegény vevő alatt elszabadult az autó, lerombolta a kereskedést – videó

Szegény vevő alatt elszabadult az autó, lerombolta a kereskedést – videó

Venezuelai menekültek százait fogadta be titokban a magyar kormány

Venezuelai menekültek százait fogadta be titokban a magyar kormány

Brexit: Theresa May pártjából is menekülnek az EU-pártiak

Brexit: Theresa May pártjából is menekülnek az EU-pártiak

Megugró költségek, csúszás, baráti zsebek: ez lett Orbán nagy útépítési ígéreteiből

Megugró költségek, csúszás, baráti zsebek: ez lett Orbán nagy útépítési ígéreteiből

És akkor a visszapillantóban feltűnik ez a cseppet félelmetes Audi Q8-as

És akkor a visszapillantóban feltűnik ez a cseppet félelmetes Audi Q8-as

Juncker a barátjának nevezte Orbánt, de szerinte nincs helye a Néppártban

Juncker a barátjának nevezte Orbánt, de szerinte nincs helye a Néppártban