A nagy gazdasági világválság idején (1929-1933) több millió tonna termény végezte a tengerbe öntve, de az is megesett, hogy szén helyett kávéval fűtötték a mozdonyokat. Ma a közép-amerikai Salvador a térség egyik legnagyobb kávétermesztője; a túltermelési válság és az alacsony világpiaci árak miatt 5 százalékkal csökkenteni akarta az exportkészleteket a gyengébb minőségű kávé megsemmisítésével: nemrégiben kávéval kezdték hát fűteni az egyik helyi cementgyárat.
Ugyanakkor november közepe óta Etiópia kétségbeesetten könyörög a nemzetközi közösségnek: 17 évvel a borzalmas éhínség után, amikor 1,2 millió ember halt éhen az országban, idén az afrikai állam 15 millió lakosát fenyegeti ismét az éhínség. Banglades, Nigéria, Etiópia, Vietnám, Észak-Korea: világélelmezési szakemberek jelenleg 800 millióra teszik azon emberek számát a földön, akik krónikusan alultápláltak, és az éhhalál szélén állnak. 
Látszólag evidens megoldás lenne olyan elosztási rendszert kialakítani, amelyben egyes régiók feleslegessé váló javait olyan országok kapnák meg, ahol a lakosság nap mint nap az éhhalállal kénytelen szembenézni. Csakhogy.
A mezőgazdasági termelők mindig valamilyen, az ágazatukat súlyosan érintő válság miatt választják terményeik egy részének megsemmisítését. Céljuk lehet a túltermelési válságból adódó drasztikus árcsökkenés megállítása: a termények tengerbe öntésével, elégetésével a kínálatot lehet csökkenteni, és ezzel az árakat ismét felhajtani. De lehet cél a döntéshozók és a közvélemény figyelmének felkeltése is: gondoljunk csak a tiltakozó magyar gazdákra, akik a Parlament előtt öntötték ki terményeiket, vagy az 1773-as "bostoni teadélutánra", amikor a magas angol teavámok miatt tiltakozó amerikaiak 342 ládányi teát öntöttek a kikötő vizébe, elindítva ezzel a függetlenségi háborút, amely az Amerikai Egyesült Államok megalakulásával végződött. 
Kérdés az is, ki legyen az, aki a feleslegessé vált terményeket felvásárolja és elszállíttatja az éhező országokba. Közgazdászok szerint a piac hatékony működésének "szent elve" erősen sérülne, ha az állam vagy egy nemzetközi szervezet ilyenkor átvenné a javakat a gazdáktól: lehet, hogy már senki nem vásárolna kukoricát tőlük, a farmerek mégsem hagynák abba a termelését, ha valamilyen intézmény, szervezet úgyis megveszi majd tőlük. De ha ez megtörténik is, az aránytalanul nagy költségek miatt  kevesen vállalnák az alapvető, gyakran gyorsan romló élelmiszerek elszállítását egy másik kontinensre.   
J. W. Smith, az Institute for Economic Democracy kutatója, 1994-ben megjelent, The World's Wasted Wealth (A világ elpazarolt gazdagsága) című könyvében nem állít mást, mint hogy a feleslegessé vált mezőgazdasági termények ingyen, vagy nagyon alacsony áron történő eladása a szegény államoknak kifejezetten káros (kivéve természetesen, ha tömeges éhhalál fenyeget). Smith szerint az élelmiszertranszferrel a korszerűtlen technológiát használó helyi termelők egyszerűen nem tudnak versenyezni, tönkremennek, ami az ország piacát kiszolgáltatja az adományozó nemzeteknek.
A Hunger Site weboldal adatai szerint naponta közel 24000 ember hal meg éhen vagy az éhezés következtében. Az éhezés problémájának megoldása összetett és nagy áldozatvállalással járó stratégiát igényel: a feleslegessé vált élelmiszerek ilyen célú felhasználása csak egy kis része lenne ennek a küzdelemnek. Ám hiába a fenti, saját logikájuk szerint ésszerűnek tűnő érvek sokasága, sokan nem tudják elfogadni, hogy semmi sem történik ezen a téren. Lehet, hogy azzal a rendszerrel van a baj, amelyben bármilyen szempontból racionális lehet, ha emberek éhen halnak.
Segíteni az éhezőkön - konkrétan hogyan?