A választás eredményeképpen a 2001 óta kormányzó jobbközép koalíció, Anders Fogh Rasmussen kormányfő vezetésével folytathatja a megkezdett munkát. A még nem hivatalos végeredmény szerint a liberálisokból és konzervatívokból álló koalíció a jobboldali-populista Dán Néppárt (DF) külső támogatásával együtt a 179 fős Folketingben 95 mandátumot tudhat magáénak. A 2001-ben megszerzett többség csak minimális mértékben csökkent annak következtében, hogy az eddigi koalíciós párt, a kereszténydemokraták nem érték el a 2 százalékos parlamenti küszöböt, s így elveszítették 4 mandátumukat.

Rasmussent bíráló baloldali plakát - Bagoly mondja verébnek © AP

A kihívó Mogens Lykketoft már tegnap este elismerte vereségét, és a katasztrofális, minden korábbi negatív rekordot alulmúló, 26 százalékos eredmény miatt már be is jelentette lemondását a szociáldemokraták vezető posztjáról.

Esti beszédében gratulált a győztes Rasmussennek, mindazonáltal nehezményezte, hogy a kormányerők az utolsó napokban - véleménye szerint - durva negatív kampánnyal léptek fel az ellenzéki táborral szemben.

Bár a két politikai tábor közötti erőviszonyok összességében keveset változtak a 2001-es eredményekhez képest, a táborokon belül azonban mindkét vezető erő érezhető visszaesést szenvedett el. Míg a kormánykoalíción belül a liberálisok rovására a konzervatív frakció erősödött - ezáltal minden bizonnyal növelve súlyát a következő kabinetben -, a szociáldemokraták elveszített 5 mandátuma leginkább a szociálliberális radikálisok (RV) előretörésének tudható be. Ez utóbbi párt csaknem megduplázta képviselői számát, ami elsősorban talán annak köszönhető, hogy keményen ellenezte a kormány bevándorlási politikáját, az iraki háborúban való aktív dán részvételt, valamint a jobboldal által támogatott adórendszert (pontosabban a reformok teljes hiányát).

Amíg a ’80-as években volt példa arra, hogy a radikálisok a jelenlegi kormányzó pártokkal léptek koalícióra, ez most minden bizonnyal nem fog bekövetkezni. Egyrészt mert a pártelnök-asszony már az elmúlt hetekben kizárta ennek lehetőségét, valamint a parlamenti matematika értelmében sincs ennek komoly realitása: a két kormánypárt a radikálisokkal együtt mindössze 87 mandátumot szerzett. A kérdés azért merülhetett fel mégis, mert mindkét politikai tábor választói körében sokan támogatták volna, hogy a kormány ne a bevándorló-ellenes, populista Dán Néppárt (DF) külső támogatásával, hanem inkább a - nevével ellentétben mérsékelt - radikálisokkal alakítson koalíciót.

A DF ugyanis már jó előre bejelentette, hogy az újbóli támogatásért cserébe komoly követelésekkel fog előállni, elsősorban a bevándorlási politika területén. A párt már a választásokat megelőzően nyilvánosságra hozta azt a 27 pontból álló javaslatát, amely ugyan kormányoldalon is rosszallást váltott ki, azonban minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a DF 24-re növelje képviselői számát. Az ominózus javaslatok között a bevándorlási szabályok megszigorítása címén olyan extrém javaslatok is szerepeltek, mint például a dán-svéd határ lezárása.

A kormány összetétele és az erőviszonyok lényegében tehát nem változtak, ennek ellenére Rasmussen sietett leszögezni, hogy a törvényhozásban még az eddiginél is szélesebb körű együttműködést szeretne kiépíteni a többi párttal. Ez az igény már csak azért is érthető, mert mind a DF, mind pedig a megerősödött radikálisok komoly feltételekhez kötik az egyes törvények megszavazását. Mivel a két kormánypárt önmagában nem rendelkezik többséggel, ezért legalább egy külső támogatóra szüksége van. Ráadásul sokszor kérdésenként változó, hogy mely frakcióban találja meg a támogató partnert. Míg a Dán Néppárt minden bizonnyal megszavazza majd a kormánypártok javaslatait a hamarosan napirendre kerülő átfogó közigazgatási reform, valamint az adópolitikai kérdések kapcsán, addig a radikálisok ezeket mereven ellenzik. Ezzel szemben valószínűleg szükség lesz az ő szavazataikra is a jóléti intézkedések, vagy az oktatási politika ügyében. A kormány USA-barát Irak-politikája várhatóan nem változik, a dán katonák mindaddig Irakban maradnak, amíg azt a „helyzet megköveteli”.

A választási eredmények következtében nemcsak Lykketoft, de az összes vesztes párt vezetője jóformán azonnal bejelentette lemondását. Így tett a Szocialista Néppárt, a Kereszténydemokraták, a Centrum Demokraták és a Kisebbségi Párt első embere egyaránt.