Először ismerte el hivatalosan Észak-Korea, hogy atomfegyverrel rendelkezik. A bejelentés valóságtartalmát nehéz ugyan ellenőrizni, mégis kiélezte a feszültséget a Koreai-félsziget körül, és egyben ráirányította a figyelmet a nukleáris fegyverek és technológiák elterjedésének veszélyeire.

Nem okozott túl nagy meglepetést, mégis február második hetének legfontosabb nemzetközi eseményévé vált, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) külügyminisztériuma bejelentette: Phenjan bizonytalan időre felfüggeszti részvételét az észak-koreai nukleáris programról és a KNDK-nak nyújtandó biztonsági garanciákról Kína kezdeményezésére 2003 augusztusában elkezdett, majd három forduló után egy év múlva megfeneklett hathatalmi tárgyalásokon - válaszul az amerikai kormányzat Észak-Korea "elszigetelésére és megfojtására irányuló leplezetlen politikájára". Miheztartás végett pedig a február 10-én először a koreai televízióban nyilvánosságra hozott közlemény elismerte azt a külvilág által már régóta gyanított tényt, hogy Észak-Korea atomfegyvereket állított elő, méghozzá azzal a céllal, hogy a nukleáris elrettentés révén megvédje a nép által választott "ideológiát, rendszert, szabadságot és demokráciát" a koreai háborút lezáró 1953-es tűzszünet óta kettéosztott félsziget északi felében.

© AP
Az aggodalom ilyenkor szokásos kinyilvánításánál azonban még Phenjan közvetlenül érintett tárgyalópartnerei - Dél-Korea, Kína, Japán, Oroszország és az Egyesült Államok - sem mentek egyelőre tovább. Óvatosan reagált az ott állomásozó 37 ezer fős amerikai csapatkontingens csaknem egyharmadától nemsokára elbúcsúzó Dél-Korea és a hagyományos hadsereg helyett csak korlátozott önvédelmi erőkkel rendelkező Japán, noha az utóbbi időszakban több jel - például két amerikai kongresszusi küldöttség észak-koreai látogatása -, éppen ellenkezőleg, arra utalt, hogy Phenjan a párbeszéd folytatását fontolgatja. Még a hatoldalú tárgyalássorozat házigazdája, a Washington és Phenjan között valamiféle közvetítő szerepre törekvő Peking is beérte azzal a diplomatikus közléssel, hogy a kínai kormány bízik a dialógus folytatásában.

Visszafogottságukkal tűntek ki a hivatalos amerikai nyilatkozók, így az európai és közel-keleti turnéját befejező Condoleezza Rice külügyminiszter is, aki pedig az iráni nukleáris program kérdését állította az atlanti fővárosokban és Izraelben folytatott megbeszéléseinek középpontjába. Az Irán ügyében - a nyugat-európai szövetségesekkel való kibékülési szándék ellenére is - meglehetősen harciasnak mutatkozó Rice igyekezett kisebbíteni a phenjani fejlemény jelentőségét, és azt fejtegette, az észak-koreai döntés elsősorban az ország saját népét sújtja, és nem igazán jelent fenyegetést az Egyesült Államokra és szövetségeseire nézve. A KNDK nukleáris fegyverkezését régóta várható és már-már törvényszerűen bekövetkező eseményként kezelő Washington persze mégsem volt teljesen felkészülve az észak-koreai fordulatra. Legalábbis a vélhetően szándékosan Kim Dzsong Il észak-koreai vezető február 16-ai 63. születésnapja elé időzített phenjani bejelentés előtt alig pár órával még a Tokióban nyilatkozó John Bolton, a fegyverzet-ellenőrzés és a nemzetközi biztonság kérdéseivel foglalkozó amerikai külügyi államtitkár arra számított, hogy a KNDK hamarosan jobb belátásra tér, és felújulhatnak a hatoldalú tárgyalások.

Második rész (Oldaltörés)

Az Egyesült Államokban nincs még egy olyan külpolitikai kérdés - az iraki háborút is beleértve -, amelyben a két nagy párt véleménye az utóbbi években olyan távol esett volna egymástól, mint az, hogy miként kell "kezelni" a koreai kommunista rezsimet. Nem csoda, ha most azt vitatják, Bill Clinton vagy George W. Bush okolható-e azért, hogy a KNDK atombombával fenyegeti a világot. Elnöksége utolsó heteiben Clinton hajszál híján elment Phenjanba, hogy barátságosan elbeszélgessen a "kedves vezetővel", s végül csak azért nem maradt rá ideje, mert a palesztin-izraeli megegyezést - amit végül ugyancsak nem sikerült kisakkoznia - még ennél is fontosabbnak tartotta. A Bush-kormány viszont a Clintonék által végül békés mederbe terelt, 1993-1994-es észak-koreai nukleáris krízisre hajazó újabb válság nyomán 2002 októberében minden kapcsolatot megszakított a KNDK kormányával, és beszüntette az 1994-es keretmegállapodásban az észak-koreai atomprogram befagyasztásáért cserébe megígért fűtőolaj-szállításokat és két könnyűvizes atomreaktor építését. A Phenjant dúsított urán előállításával vádoló és az iraki modell szerint masszív nyomás alá helyező Bush-adminisztráció végül csak ötödmagával volt hajlandó folytatni a leszerelési tárgyalásokat, ami a demokraták szerint taktikai hiba volt, mert Kim hiúságát semmi nem legyezgeti jobban, mint kettesben, "egyenrangú partnerként" egy asztalnál ülni Amerikával.

A jogbjoni nukleáris központ
© AP
2000-ben volt alkalma erre utoljára, amikor Madeleine Albright külügyminiszter két napra Phenjanba utazott. S noha a vizit előkészítésekor még azt sem voltak hajlandóak megmondani neki, mikor fogadja őt a vezér, végül két napon keresztül sülve-főve együtt voltak: tárgyalás, népünnepély, közös étkezések és főleg - emlékszik viszsza memoárkötetében Albright - tósztok végeláthatatlan sora, alkohollal megannyiszor leöblítve. Ha úgy érzik, hogy komolyan veszik őket, lehet velük tárgyalni - vonta le a következtetést Albright. Ilyesféle tapasztalatokat szerzett idén januárban a fűtetlen és kivilágítatlan Phenjanban Tom Lantos amerikai képviselő is, aki hétfőn egy washingtoni egyetemen tartott előadásában lehetségesnek tartotta, hogy Észak-Korea, Líbiához hasonlóan, önként lemondjon a tömegpusztító fegyverek gyártásáról. Lantos, aki tavaly háromszor tárgyalt Tripoliban baráti hangulatban Kadhafival, s immár a diplomáciai kapcsolatok helyreállítására akarja rávenni a Fehér Házat, úgy látja, a nemzetközi közösségbe való befogadás vonzó perspektíva lehet az évtizedek óta szinte teljes elzártságban lévő észak-koreai rezsim számára.

Ehhez azonban Amerikának diszkréten zárójelbe kellene tennie a szabadság és a demokrácia terjesztéséről szóló Bush-doktrína alkalmazását, és változtatni kéne tárgyalási stratégiáján is. "Egyetértek a Bush-kormány álláspontjával, hogy a tárgyalásoknak a hatoldalú keretek között kell folytatódniuk, hiszen az északi atombombák legalább annyira tartoznak Dél-Koreára vagy Japánra, mint az USA-ra - fejtegette a képviselőház külügyi bizottságának rangidős demokrata tagja a HVG-nek. - De ez nem zárja ki, hogy közben kettesben is tárgyaljunk az északiakkal. Az elnöknek ehhez saját személyes képviselőjét kellene delegálnia, aki nem kioktatja partnereit, hanem tárgyal velük." Hétfőn Richard Boucher külügyi szóvivő ezzel szemben többször is elmondta, nem szabad "megjutalmazni" Észak-Koreát azért, mert deklarálta "kivonulását" a tárgyalásokról, s közölte, hogy a hatoldalú tárgyalásokra James Kelly lemondott helyettes államtitkár helyett az alacsonyabb rangú szöuli nagykövetet delegálta a külügyminiszter.

Harmadik rész (Oldaltörés)

A koreai válság kiéleződése az amerikai külpolitika sajátos belső ellentmondására is rávilágított. Iránnak, amely határozottan tagadja, hogy atombombát akarna előállítani, Washingtonból folyamatosan fenyegető üzeneteket küldenek, a Bush-kormány nem akar közvetlenül tárgyalni Teheránnal, és Rice többször is megerősítette, hogy az amerikai elnök "soha nem zárhatja ki eleve" az esetleges katonai beavatkozást. A magát atombombák büszke tulajdonosának deklaráló Észak-Koreát viszont rendre megnyugtatják, hogy nem kell amerikai támadástól tartania, és Washington továbbra is szükségesnek tartja a párbeszédet, mi több, a KNDK-ba tavaly 50 ezer tonnányi élelmiszersegélyt küldő amerikai kormány a maga részéről egyelőre nem teszi függővé "az észak-koreai nép további megsegítését" a rezsim politikájától. Az amerikai illetékesek nem győzik hangsúlyozni az iráni és az észak-koreai eset "dinamikájának" és "regionális kontextusának" különbözőségét, vagyis azt, hogy Teherán nukleáris programja azért veszélyesebb a Phenjanénál, mert az irániak terrorista szervezeteket támogatnak, és direkt módon fenyegetik a közel-keleti béke-erőfeszítéseket.

A lényeget illetően - hogy akkor most van-e Phenjannak atombombája, vagy nincs - Washingtonban is mindenki bizonytalan. Az észak-koreai nukleáris létesítményekről az amerikai kormányzat által nemrég nyilvánosságra hozott szemcsés-homályos műholdképek és a hozzájuk fűzött kommentárok kísértetiesen emlékeztetnek az "iraki tömegpusztító fegyverekről" 2003-ban az ENSZ-ben bemutatott vetített képes előadásra, amelyről utóbb kiderült, hogy köszönő viszonyban sem volt a valósággal. Erre egyébként a szenátus titkosszolgálati bizottságának republikánus és demokrata vezetője - Pat Roberts és Jay Rockefeller - is utalt legutóbbi közös sajtótájékoztatóján, mondván, Irán és Észak-Korea esetében most az a legfontosabb, hogy a törvényhozóknak pontos és hiteles képük legyen arról, milyen fegyverekkel is rendelkeznek valójában ezek az országok. "Nehogy megint utólag tegyük föl a kérdéseinket" - tette hozzá Rockefeller.

Mint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) szóvivője a HVG-nek elárulta, a bécsi székhelyű szervezet is vár még a hivatalos állásfoglalással. Melissa Flemming jelezte, hogy február végén kerül az IAEA igazgatótanácsa elé egy szakértői jelentés az észak-koreai atomfegyverkezésről, és ezt követően határoznak a további intézkedésekről. Az ügynökség azért óvatos, mert szakembereit immár két esztendeje nem engedik be Észak-Koreába, így nincs közvetlen információja az ott folyó nukleáris tevékenységről. A koreai hatóságok 2002 decemberében szólították fel az IAEA embereit, hogy szereljék le a jongbjoni nukleáris központban - beleértve az 1994-ben üzemen kívül helyezett két szaporítóreaktort - telepített megfigyelőrendszert, s hagyják el az országot. Egy hónappal később pedig Phenjan felmondta az atomsorompó-egyezményt. Azóta a feltételezett és nem bizonyított urándúsítási program van a nyugati Korea-politika előterében, holott aktuálisabb veszélyt jelent a nemzetközi biztonságra a jongbjoni reaktorblokkban maradt 8 ezer kiégett fűtőelem, amelyből a KNDK becslések szerint akár fél tucat atombomba elkészítéséhez elegendő plutónium-239-es izotópot is képes kivonni.

A Rubicont csak azzal lépné át Phenjan, hangoztatják elemzők, ha nem érte volna be az atomhatalommá válás szimpla deklarálásával, hanem kísérleti robbantást hajtott volna végre. Ez azonban eddig nem történt meg, ami arra vall, hogy az észak-koreai vezetés elsősorban újabb engedményeket akar kicsikarni a félbeszakadt tárgyalásokon. Ennek egyébként oka lehet az is - vélekedik egy tanulmányában Vaszilij Mihejev, az orosz tudományos akadémia Távol-keleti Intézetének igazgatóhelyettese -, hogy az észak-koreai nukleáris program technológiai zsákutcába jutott, ezért még mielőtt kiderülne a kudarc, Kim megpróbálja azt a lehető legmagasabb áron eladni, azaz biztonsági garanciákra és gazdasági segítségnyújtásra váltani. Ily módon a hatalmának átmentésén fáradozó phenjani politikai-katonai elit anélkül tudna kitörni a nemzetközi izolációból, hogy cserébe piaci reformokra, a diktatórikus berendezkedés demokratizálására kényszerülne. Ez idáig azonban Mihejev értékelése szerint a KNDK-nak sikerült ráerőltetnie a saját játékszabályait tárgyalópartnereire, miközben a nemzetközi biztonságot az állítólag létező atombombánál pillanatnyilag sokkal nagyobb mértékben fenyegeti a hasadó anyagok, nukleárisfegyver-alkotórészek és hordozóeszközök - például az ezer kilométer hatótávolságú Nodong ballisztikus rakéták - kiáramlása Észak-Koreából.

Erre a problémára nem fordít kellő figyelmet a Bush-adminisztráció - mutat rá a Foreign Affairs című folyóirat legutóbbi számában John Deutch, a CIA volt igazgatója, a bostoni MIT professzora, emlékeztetve arra, hogy a nukleáris fegyverek elterjedésének a megakadályozása, illetve annak meggátlása, hogy az ilyen eszközök terrorista csoportok birtokába kerüljenek, továbbá a meglévő atomarzenál őrzése és védelme mára ugyanolyan prioritássá vált, mint maga a nukleáris elrettentés. Ezt azonban szerinte az amerikai atomdoktrína továbbra sem tükrözi. Deutch szerint ellentmondás feszül az amerikai nukleáris biztonságpolitika két fő célja - a korszerű atomarzenál megőrzése és az elterjedés megfékezése - között.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Fókuszban

Csak klubtagoknak

Az 1940-es években Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymással...

Fókuszban

Dúsító Irán

Szabad kezet kaphatnak az ENSZ-szakértők az iráni nukleáris létesítmények ellenőrzése során - erősítette meg hétfőn budapesti látogatásán Kamal Kharazzi iráni külügyminiszter, igyekezve kimozdítani a holtpontról a perzsa állam nukleáris programjáról az Európai Unióval folytatott tárgyalásokat.

Az Emmi szerint nem kell bezárni a Waldorf iskolákat

Az Emmi szerint nem kell bezárni a Waldorf iskolákat

A rendőrség elutasította a feljelentést a Karácsony-hangfelvétel ügyében

A rendőrség elutasította a feljelentést a Karácsony-hangfelvétel ügyében

Doku360: "Keresek 170 ezret, de egy fillérig odaadom az Etának"

Doku360: "Keresek 170 ezret, de egy fillérig odaadom az Etának"

A német koalíció próbája volt az alapnyugdíj

A német koalíció próbája volt az alapnyugdíj

Marabu FékNyúz: Ajándék a nemzetnek

Marabu FékNyúz: Ajándék a nemzetnek

Civil munkahelyéről is kitették a barátnőjét durván megverő férfit

Civil munkahelyéről is kitették a barátnőjét durván megverő férfit