© AP

Ha valakinek forró kávét öntenek az ölébe, az mindenképpen megégeti magát, függetlenül attól, hogy pontosan hány fokos az ital. Ezzel a példával veszi el Stanley Goldenberg, az amerikai Óceán- és Atmoszférakutató Intézet (NOAA) meteorológusa a hamburgi Der Spiegelben annak a kérdésnek az élét, vajon mekkora szerepet játszik a világtengerek lassú felmelegedése abban, hogy a hurrikánok pusztítása egyre nagyobbnak tűnik. Tény, hogy az óceánok átlagos felszíni hőmérséklete 1970 óta körülbelül fél Celsius-fokkal emelkedett (miközben a Föld légköre és felszíne évtizedenként átlagosan 0,1 fokkal lett melegebb). Emiatt gyakoribb, hogy az 5. és a 30. szélességi körök között kialakul a forgószélképződéshez szükséges, legalább 26,5 fokos hőmérséklet, amikor is a felhők örvénylését - a feláramló levegő szívóhatása mellett - a felragadott meleg vízpára lecsapódásából adódó energia gyorsítja.

A hurrikánok gyakoriságának és erejének alakulásáról ennél többet a tudomány még nem állapított meg egyértelműen. Ezért nem zárható ki, de nem is állítható egyértelműen, hogy mindebben szerepet játszhat a gyakran emlegetett globális felmelegedés, az üvegházhatás - érzékeltette a válasz nehézségét a HVG kérdésére Gyuró György, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa. Más szóval nem tudható, hogy az USA-t akkor is elérte volna-e az idei hurrikánszezon több pusztító vihara, ha Bush elnök (vagy elődje, Bill Clinton) rég aláírta volna a kiotói egyezményt az üvegházhatást okozó anyagok kibocsátásának korlátozásáról.

Ellentmondó adatokat közölt ez ügyben szeptemberben közzétett dolgozatában Peter Webster amerikai meteorológus, aki a világóceánok hat nagy medencéjének hőmérsékletét vizsgálta. A műholdas mérések kezdete, 1970 óta meglévő adatok azt mutatják, hogy az említett, átlagosan fél- foknyi melegedéssel párhuzamosan a trópusi viharoknak sem a száma, sem az időtartama nem nőtt - leszámítva az idén balszerencsés észak-atlanti medencét, a kárvallott Egyesült Államokkal és a Karib-térséggel. Igaz viszont, hogy az erősebb (az ötfokozatú amerikai Saffir-Simpson-skála szerinti 4-es és 5-ös, azaz óránként 210, illetve 250 kilométernél sebesebben örvénylő) hurrikánok aránya világszerte megduplázódott. Csakhogy a ciklontermelés növekedésének második helyezettje Új-Zéland környéke, a Csendes-óceán délnyugati medencéje volt, a hat közül épp az, ahol történetesen egyáltalán nem lett melegebb a felszín. Eközben a Csendes-óceán északi részén - a japánok szerencséjére - jóval kevesebb lett a tájfun (Ázsiában így hívják a hurrikánt), bár a víz hőmérséklete rendesen emelkedett. Vagyis Webster adatai szerint a helyzet alakulása nem - vagy legalábbis nem kizárólag - a melegedés számlájára írható.

Arról, hogy ezek után mi várható, a NOAA berkeiben sem teljes az egyetértés. Az intézet egyik meteorológusa, Tom Kutson számítógépes éghajlati modellekkel arra az összefüggésre bukkant, hogy ahány Celsius-fokkal emelkedik a levegő hőmérséklete, annyiszor 5 százalékkal lesznek erősebbek a hurrikánok. Goldenberg viszont a maga kávéhasonlatával azt a véleményét támasztja alá, hogy a hurrikán erejében a különbség csak pár százalék, ez alig mérhető, és a pusztítást sem befolyásolja lényegesen.

Számítógépes modellekkel ellenkező irányú összefüggést is ki lehet mutatni. A hamburgi Max Planck Intézet októberben közzétett számításai szerint a felmelegedés éppenséggel egymást gyengítő, ellentétes hatásokkal járhat. Igaz, az óceánok felszínének melegedése több energiával táplálja a kialakuló hurrikánokat, ám ha még melegebb lesz a víz, úgynevezett nyírószelek kerekednek, amelyek mintegy elfújják a születőben lévő hurrikánt. Nem is beszélve arról - vélik Hamburgban -, hogy ha a légkör felső rétegei is átmelegednének, gyengülnek majd a fentről érkező hideg bukószelek, amelyekre sok más tényező mellett szintén szükség van a forgószél örvényléséhez.

Ha a jövőt nem is, a múltat viszonylag tisztán lehet látni, legalábbis 1851 óta, amióta Amerikában hozzáláttak az adatgyűjtéshez. Goldenberg szerint a feljegyzések szabálytalan ciklusokat mutatnak: 1920 és 1960 között jelentős aktivitás volt tapasztalható, aztán az 1990-es évek közepéig lecsendesedtek a hurrikánok, azóta viszont megint erősebbek. A tudományosan "több évtizedes atlanti oszcillációnak" nevezett folyamatnak most olyan szakaszát érzékeli Észak-Amerika, amelyben a melegebb óceánfelszín kedvez a hurrikánok felerősödésének. Az ingadozások ráadásul még ezeken a ciklusokon belül is kiszámíthatatlanok. Viszont - teszi hozzá Roger Pielke, a Colorado Egyetem klímakutatója - az amerikaiak épp egy nyugodtabb ciklusban, 1960 és 1990 között költöztek tömegesen az akkoriban biztonságosnak tűnő partvidékekre. Vagyis nem csupán meteorológiai okokra vezethető vissza, ha olyan hurrikánok, mint idén a Katrina, hatalmas károkat okoznak.

Korábban is voltak az ideiekhez hasonló erősségű forgószelek, de egészen más hatással. Pielke kiszámította, hogy ha az emberek régen is annyira vagyonosak lettek volna, és annyira sűrűn lakták volna a városokat, mint ma, akkor az elmúlt száz évben 1926-ban (Floridában) keletkezett volna messze a legnagyobb kár, pedig ez az év a tényleges anyagi kár listáján csak a 24-ik helyen áll. (A most novemberben véget érő idei szezon még nem szerepel a statisztikákban.) Akkor még Amerika is szegényebb volt, és a legerősebb viharnak sem akadt az útjába annyi rombolnivaló. A pusztítás még csak azzal sem függ össze, milyen sok vihar követi egymást valamelyik évben. A Katrina előtti egyik legvészesebb hurrikán, az Andrew pusztításának évében, 1992-ben mindössze négy hurrikánt tartottak nyilván. Kedvezőbb irányba billen viszont a hurrikánok szomorú mérlege, ha a halálos áldozatok számát nézzük. Mióta előrejelző szolgálat működik, és a biztonság kedvéért akár hiába is kitelepítenek százezreket vagy milliókat, azóta (egészen 2004-ig) évente többnyire száznál kevesebben haltak meg - míg 1900-ban becslések szerint nyolcezren vagy még többen.

Az előrejelzésnél tovább egyelőre nem jutott a tudomány: a hurrikánok megfékezése vagy elterelése még elméletben sem tűnik belátható időn belül megoldhatónak. Kerry Emanuel, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) kutatója 2002-ben annak járt utána, érdemes-e halolajjal bevonni az óceán felszínét abban a reményben, hogy mérsékeljék a párolgást, amely táplálja a hurrikánt. Kiderült, hogy a szél miatt felszakadozna a védőréteg. A szintén MIT-munkatárs Moshe Alamaro az idén azzal állt elő, hogy sugárhajtóművekkel kisebb forgószeleket kellene kavarni, és ezek elvonnák a légkörből az energiát a nagy hurrikán elől. A szépen hangzó elmélet opponensei szerint viszont nincs annyi hajtómű, amennyivel ekkora vihart lehetne kelteni. Gyuró György a HVG-nek rávilágított az effajta megfontolások fő hátulütőjére: miután Afrika nyugati partjainál tavasztól őszig mindennap kialakulnak olyan zivatarok, amelyek - a keleti passzátszelekkel Amerika felé tartva - hurrikánná alakulhatnak, szinte lehetetlen megállapítani, hogy az Atlanti-óceán hatalmas vízfelületének melyik pontján és mikor kellene óvintézkedéseket tenni.

BEDŐ IVÁN