Először az ékszerárusok tettek lakatot üzleteikre Iszfahánban, Irán egykori fővárosában, majd az impozáns bazár többi kereskedője is lehúzta a rolót. Az október elején kezdődött munkabeszüntetés gyorsan átterjedt a nagy városok - Meshed, Tabriz, Siráz és Teherán - régi bevásárlónegyedeire, és a helyzet immár kezd kaotikussá válni: kiszámíthatatlan, hogy a zegzugos utcácskákból, boltíves alagutakból és folyosókból álló bazárok mikor tartanak zárva, vagy nyitva. A kormány elhalasztotta ugyan a sztrájk okául szolgáló 3 százalékos általános forgalmi adó (áfa) bevezetését, de a kereskedők ragaszkodnak a terv végleges eltörléséhez.

Az 1979-es iszlamista forradalom óta példátlan tiltakozás könnyen tovább súlyosbodhat, a boltosok ugyanis azzal fenyegetőznek, hogy kiveszik a pénzüket a bankokból. Az elégedetlenség hamar átterjedhet a teokráciával szembeni tüntetésre amúgy is könnyen kapható tanárokra és diákokra is, ami komoly fejfájást okozhat a kormánynak. A politikai bizonytalanságot fokozza a Mahmúd Ahmadinedzsád elnök romló egészségi állapotáról szóló híresztelés, illetve a közeli szövetségesének számító belügyminiszter elleni, hamis diplomája miatti parlamenti eljárás.

A kereskedők lázadozása önmagában is érzékenyen érinti az iráni társadalmi-politikai rend alapját képező papok, a mullahok rendszerét, a bazárosok ugyanis hagyományosan e rezsim hívei. A sah hatalmával szembeni megmozdulásaik nagyban hozzájárultak az 1979-es forradalomhoz.

A kereskedők talán nem is elsősorban a - kenyér, a tejtermékek, az üzemanyag és a cukor kivételével - minden árura és szolgáltatásra kivetendő áfa ellen keltek ki, sokkal inkább az bosszantja őket, hogy nem kérték ki a véleményüket. A bazárosok gazdasági és politikai befolyásukat féltik: a hagyományos kereskedőosztály hatalma folyamatosan gyengül az Iránban is terjeszkedő szupermarketek, modern kereskedőcégek miatt. Az új kereskedelmi központokat létrehozó vállalatok ráadásul a kiterjedt üzleti tevékenységet folytató Forradalmi Gárdával és a titkosszolgálatokkal állnak kapcsolatban.

Az áfa bevezetését több mint két évtizede elhatározták, és az adórendszer gerincének szánták. A teheráni parlament azonban csak tavaly hozta meg a törvényt, de a tiltakozásoktól félve az adó kivetésével mindeddig vártak. Az utóbbi hónapokban ugyanis már az is kisebb zavargásokat okozott, hogy elkezdték jegyre árulni az üzemanyagot. A márciusban kezdődött pénzügyi évben azonban az államháztartási hiány 50 milliárd dollárra rúghat. Bár az állam az első félévben 54 milliárd dollárnyi olajjövedelemre tett szert, a fekete arany világpiaci ára időközben a felére zuhant, így a deficit további duzzadása várható. Az állami bevételek döntően a szénhidrogénexporttól függnek, a büdzsé forrásainak csupán 20 százaléka származik adókból.

Az ártámogatások viszont a hazai össztermék (GDP) harmadát teszik ki. Egy liter benzin például 11 dollárcentnek megfelelő összegbe (mintegy 20 forintba) kerül, és hiába Iráné a világ harmadik legnagyobb kőolajtartaléka, a finomítói kapacitás szűkössége miatt behozatalra szorul a drága feldolgozott termékekből. Évente 5 milliárd dollárért vásárol üzemanyagot, az energiatámogatások pedig több tízmilliárd dollárt emésztenek fel. Szítja a kedélyeket ugyanakkor, hogy az áramot, a vizet, a tömegközlekedést és az alapvető élelmiszereket érintő támogatások 70 százalékát olyanok kapják, akik nem szorulnak szociális segélyre.

Az utóbbi években enyhült ugyan a szegénység, de tovább nőttek a jövedelemkülönbségek. A 70 milliós lakosság 7-10 százalékának kevesebb jut a naponta legalább szükséges 2100 kalóriánál, közben Teherán puccos kerületeiben könnyedén elkelnek a 2 millió dolláros luxuslakások. Az infláció közel 30, a munkanélküliség 15 százalékos.

Bénulás fenyegeti a szénhidrogénipart is. A beruházások elmaradása miatt a kőolajtermelés évek óta napi 4 millió hordó körül alakul, a sah rendszerének megdöntése előtti napokban 2 millióval több volt. Az irániak a Közel-Kelet legrégebbi olajmezői közé tartoznak, ráadásul 1979 után számos szakember elhagyta az országot, a vitatott atomprogram miatti amerikai és ENSZ-szankciók pedig komoly károkat okoznak az ágazatnak. Az állami olajmonopólium nem jut hozzá korszerű technológiához, a kitermelési költségek 30 százalékkal magasabbak a kelleténél.

A nyugati energiacégek - így a francia Total, a brit-holland Royal Dutch Shell, a norvég Statoil-Hydro, a spanyol Repsol - sorra fagyasztották be az utóbbi hónapokban iráni tevékenységüket, ami főként a világ legnagyobb földgázmezője, a South Pars néven ismert tengeri talapzat kitermelését érinti. Hiába Iráné a világ - Oroszország után - második legnagyobb gáztartaléka, és hiába szeretne gázvezetéket építeni Európába, technológia és tőke hiányában az energiahordozó a mélyben marad. Ebben a helyzetben csak halvány remény a tavaly Kínával kötött 2 milliárd dolláros beruházási egyezmény.

A kormány most a privatizációban bízik. A magánosítástól az idén 5 milliárd dollárnyi bevételt remél, s azt tervezi, hogy 2015-ig az összes - nemzetbiztonsági szempontból nem védett ágazaton kívüli - állami vállalaton túlad. Ez nem lesz könnyű, a GDP négyötödét ugyanis az állami szektor adja. A főként tőzsdén - így a teheráni és ázsiai börzéken - tervezett privatizáció lebonyolítására három befektetési bankot hoztak létre. A részvények 40 százalékát az alacsony jövedelműeknek és a hadsereg tagjainak szánják, 20 százalék pedig a kormánynál marad. A befektetőket viszont elriaszthatja, hogy külföldiek egy-egy cégben legfeljebb 10 százalékos részesedést szerezhetnek.

KERESZTES IMRE