A 2006. április 17-én, azaz négy éve életbe lépett törvény szerint mindazoknak a rehabilitációjára sor kerülhet, akiket 1941. április 6-tól napjainkig ideológiai, politikai alapon fosztottak meg szabadságuktól, egyéb jogaiktól, vagy akár életüktől. Ilyen ügyek pedig szép számmal akadnak, hiszen a jugoszláv kommunizmus, bár sokszor emberbarát rendszernek mutatják be, semmivel sem volt puhább szovjet változatánál. Jugoszláviában, akárcsak a keleti blokk országaiban, nyüzsögtek a besúgók, a jugoszláv ÁVO, az OZNA (Népvédelmi Osztály) a „nem eléggé” lojális állampolgárokkal munkatáborokban értette meg a rendszer lényegét. Közülük a leghíresebb a kopár sziget, Goli Otok volt, ahová Tito és a délszláv állam legelvetemültebb ellenségei kerültek. Kivégzések, koncepciós perek, a gyanúba keveredett személyek teljes ellehetetlenítése szegélyezte a jugoszláv kommunizmus útját is. 2006 áprilisától azonban mindenki, akit alaptalan vádak alapján ítéltek el, tisztázhatja magát. Mindenki, akinek állandó lakóhelye volt Szerbiában, amikor így vagy úgy, de ítélet született az ügyében.

Goli Otok – színesben és fekete-fehérben

Az elkobzott vagyon visszaadásáról, és a nem anyagi kártérítés mikéntjéről a tervek szerint külön törvény rendelkezik majd. A 2006-os rehabilitációról szóló jogszabály legalábbis ezzel az ígérettel zárul, ám egyelőre nincs folytatás, a szkupstina (a szerb parlament) nem kapkodja el a dolgot. A kárpótláshoz persze az előző rendszerben született ítéletek érvénytelenítésére mindenképpen szükség van, így addig is halad az ügy.  

Magyar-ügyek

A törvény a vajdasági magyarok szempontjából természetesen az úgynevezett partizánbosszú körülményeinek tisztázása miatt is fontos. Tito partizánjai egész falvakat „magyartalanítottak”, de mindez sokáig tabutémának számított Szerbiában, és nem valószínű, hogy a szerb nép hamar szembe tud majd nézni valódi történelmével. A szerb sajtó időről időre feszegeti a múltat, a Tito-mítosz lerombolásán dolgoznak, de sok időbe telhet, míg az igazságos és bátor partizánokról szóló legendák a helyükre kerülhetnek. Egyelőre azonban a magyar áldozatokról kevés szó esik, a csetnikek megítéléséről folyik intenzívebb párbeszéd. A magyar áldozatok számát illetően is megoszlanak a vélemények. Ötezer és negyvenezer áldozatról is beszélnek a kutatók, az igazság pedig valahol a két szám között lehet.

„Lehetetlen összeszedni, pontosan hány embert végeztek ki vagy vittek lágerbe, mert nem tartották nyilván őket, de ötezernél biztosan többet. Az én apámat kivégezték, de még holttá sem volt nyilvánítva, amikor érdeklődtem felőle. Anyámat négy gyerekkel koncentrációs táborba hajtották, ahol éheztettek minket, és folyamatos megaláztatásnak voltunk kitéve, de az elbocsátó levélen nem szerepel a nevünk sem, csak annyi, hogy nem térhetünk vissza Csurogra, Zsablyára vagy Mozsorra” – sorolja a magyar áldozatok sorsát kutató Teleki Júlia, miért kér lehetetlent a bíróság, amikor a túlélőktől követel írásos bizonyítékot. A négy évvel ezelőtt beadott felülvizsgálati kérelmére a közelmúltban kapott választ. Ebben az áll: bizonyítania kell, hogy mindez velük történt.

A fent említett három falu magyar lakosságát kollektíven bűnösnek nyilvánították, és a településeket magyartalanították a háborúban, a kivégzett, elüldözött lakosok vagyonát elkobozták. A Csurogon kivégzettek emlékére a falu szélén minden évben felállított emléktáblát ismeretlenek minden évben ledöntik. „Nem érdekel a kártérítés, csak annyit szeretnék elérni, hogy a szerb állam ismerje el, hogy ezek a szörnyűségek megtörténtek. Ugyanakkor attól félek, pontos számot soha nem tudunk majd mondani, mert a tömegsírokra sokszor épületeket húztak, vagy sportpályát építettek. Pontos nyilvántartást pedig a legtöbb esetben nem vezettek” – magyarázza a bonyolult szituációt Teleki Júlia.

Versekért munkatábor és kollektív bűnösség

"Ügyfelemet 1945-ben ítélte el a szarajevói katonai bíróság. Ebben a városban szolgált katonaként, és mivel ő volt a szakaszban az egyedüli írástudó, megbízták, hogy tanítsa meg írni-olvasni a többi bakát is. Egyikük azonban feljelentette, mert verseket írt. Fiatal katonaként nagy hatással volt rá Petőfi Sándor költészete, és az övéihez hasonló, forradalmi hangvételű költeményeket írt. Ráfogták, hogy a jugoszláviai magyarságot fegyveres harcra buzdítja, így három évre munkatáborba küldték. Amíg bűnhődött, a hozzátartozói azt sem tudták, hol van. Ez az ügy aztán egész életében elkísérte őt. Emiatt nem kapott munkát, ha Tito a környékre látogatott, előtte bevitték a rendőrök. Nem kaphatott útlevelet, figyelték” – részletez egy konkrét ügyet Bálint József topolyai ügyvéd, akinek mindezidáig ez az egyetlen kárpótlással kapcsolatos dolga akadt. A bíróságon akkor keletkezett iratok, jegyzőkönyvek még megvannak, azokra tudtunk támaszkodni. Az ügyben több eljárási hiba is volt, besúgókat használtak tanúként, így hamar megszületett az utólagos felmentő ítélet a szabadkai kerületi bíróságon, de az anyagi kárpótlásra még várni kell, hiszen az ezt szabályozó törvény még nem született meg. Elképzelhető, hogy a ma már rendkívül idős ügyfél meg sem éri a kárpótlás napját, de egyenes ági leszármazottai is jogosultak rá, így nem vész el az esetleges pénzbeli jóvátétel. „Bár ügyfelem számára az erkölcsi győzelem többet ér bármilyen anyagi juttatásnál” – hangsúlyozza az ügyvéd, akitől megtudtuk, hogy bár a szerb bíróságokon zökkenőmentesen haladnak a hasonló ügyek, néhány helyen késésben vannak a tárgyalásokkal.

Felállítják, ledöntik. Emlékhely Csurogon

Általában nem túl nehéz egy-egy ilyen koncepciós ügyet megdönteni, hiszen mai szemmel nézve gyenge lábakon állnak az akkori vádak. Rengeteg eljárási hibát vétettek az illetékesek. Sokszor hibás fordítások, rossz értelmezések, szándékos ferdítések jellemzik az ítéleteket. „Az OZNA (a jugoszláv állambiztonsági hatóság) mindenképpen eredményeket akart felmutatni, ezért rengeteg ártatlant is meghurcoltak. Meg akarták mutatni, milyen határozottan tudnak leszámolni a belső ellenséggel. Sokszor már maga az ítélet is bizonyíték” – tette hozzá a topolyai ügyvéd, akinek álláspontját újvidéki kollégája, Bozóki Antal is osztja.

Az újvidéki ügyvédet leginkább a vajdasági vérengzések áldozatainak rokonai keresik meg, de a tényleges érdeklődés a rehabilitáció iránt messze alulmúlta a várakozásokat – mondta el a hvg.hu-nak Bozóki Antal, aki megerősíti a szerb bíróságok konstruktív hozzáállásáról hallottakat. ”A legutóbbi tárgyaláson a bírónővel arról beszélgettünk, mennyire ostoba dolog kollektív bűnösségről beszélni” – mesélte az ügyvéd, aki szerint mindezek ellenére az emberek még mindig nem mernek kezdeményezni. A magyarokban félelem bujkál ma is, ha a vajdasági vérengzés szóba kerül.

„Nagy baj ez, hiszen mindenkinek az lenne a legjobb, ha ezeket a vitákat le tudnánk zárni, ha szerb társadalom szembenézne az elődök bűneivel. Persze ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a kormány számára sem. A parlamentben már a szrebrenicai történésekért kért bocsánat is komoly konfliktusokhoz vezetett. Még egy ilyen ügyet nem biztos, hogy el tudna viselni az ingatag kormány. Úgy gondolom azonban, hogy, amíg a múltat nem tisztázza, Szerbiát nem szabad az EU-ba felvenni" – teszi hozzá az újvidéki ügyvéd, aki úgy tudja, egyelőre országszerte mintegy 80 ezer kérelmet nyújtottak be az áldozatok vagy hozzátartozóik, de a jogosultak pontos számát nem lehet megbecsülni.

Nem alkalmas idők

Nem csak a magyaroknak jelent sokat a rehabilitáció lehetősége, sokan sokféle ok miatt szenvedtek a múlt rendszerben. Az áldozatok kártalanításával rendszeresen foglalkozik a szerb és a vajdasági magyar sajtó is. Az újvidéki Magyar Szó 2009 nyarán a szerb Szrgyan Szretykovity diaszpóráért felelős minisztert és egy jogászprofesszort szólaltatott meg a témában. Előbbi a tavalyi év végére várta a kártalanításról szóló jogszabályt (tippje nem jött be), utóbbi ennél pesszimistábban nyilatkozott. Szerinte a jelenlegi politikai helyzet nem kedvez az ügynek.

"A visszaszármaztatás 4-5 milliárd euróba kerülne, és csak azoknak a telkeknek az értéke, amelyeket a vagyon-visszaszármaztatás alapján követelnek majd vissza, meghaladhatja a 100 milliárd eurót” – becsülte meg az összeget a vajdasági napilapnak adott nyilatkozatában Jovica Trkulja, a belgrádi egyetem jogi karának professzora. Szerinte az elkobzott vagyont visszadni politikailag meglehetősen kockázatos, hiszen a kormány könnyen elveszítheti azoknak a támogatását, akiktől visszavennék az ingatlanokat.