Régi, hűséges emberét tette meg miniszterelnöknek a belorusz államfő. Alekszandr Lukasenko újév előtt néhány nappal állította a kabinet élére Mihail Mjasznyikovicsot, aki dolgozott már a kormányfő helyetteseként, majd az elnöki hivatal vezetőjeként is, az utóbbi időben pedig a minszki tudományos akadémia első embere volt. A döntés hátterében egyesek szerint az állhat, hogy Szergej Szidorszkij eddigi miniszterelnök túl szoros kapcsolatot épített ki Moszkvával, elsősorban Vlagyimir Putyin kormányfővel. Mások úgy vélik, azért kellett a közgazdász Mjasznyikovics, mert előbb-utóbb elkerülhetetlen a még mindig a szovjet korszakot idéző, állami támogatások hálójával összetartott gazdaság liberalizálása. Utóbbit látszik alátámasztani, hogy az államfő az óév utolsó napján a vállalkozások élénkítéséről szóló rendeletet írt alá, az új év első napján pedig életbe lépett a privatizációs törvény módosítása, amelynek kidolgozásakor állítólag az IMF és a Világbank ajánlásait is figyelembe vették.
AP/ Sergei Grits
Lukasenko politikai engedményekre továbbra sem hajlandó a jelek szerint. Néhány hete, a győzelmével zárult elnökválasztás utáni sajtóértekezletén felháborodottan oktatta ki a voksolás körülményeit bíráló külföldi megfigyelőket: „Nem lesz többé értelmetlen demokrácia az országban.” Azt is hangoztatta, hogy nem enged a nyugati ultimátumoknak, és őt sejtik annak a demonstratív döntésnek is a hátterében, hogy nem hosszabbítják meg az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) minszki irodájának a mandátumát. A komoly társadalmi bázissal még nem bíró és igencsak megosztott politikai ellenfeleire is igyekszik megsemmisítő csapást mérni. Hét volt elnökjelöltet tömeges rendbontás előkészítésének vádjával terveznek bíróság elé állítani, miután a voksolás estéjére szervezett – a rohamrendőrség által kíméletlenül szétvert – ellenzéki tüntetés néhány résztvevője megostromolta a választási bizottságnak is otthont adó kormányszékházat. Az igazságügyi tárca arra is tett utalásokat, hogy betilthatják a megmozdulást kezdeményező pártokat.
A kemény fellépéshez Lukasenko támogatottsága ad szilárd alapot. Bár akadt olyan felmérés, amely szerint az ellenzék népszerűsége már vetekszik az államfőével, és a gyanú szerint az elnökválasztást is visszaélések kísérték, kétségtelen, hogy a 16 éve az ország élén álló politikus – a hivatalosan kihirdetett csaknem 80 százalékosnál talán valamivel rosszabb eredménnyel – tisztességes verseny mellett is lehetőséget kapott volna az újrázásra. „Higgye el, itt mindenki rá szavaz. Ő a mi apánk. Felemelte az országot” – mondta a HVG-nek a voksolás napján egy idős asszony a Minszktől negyven kilométerre fekvő ipari központban, Boriszovban. Mindezt azzal indokolta, hogy korábban egy kiló cukorért, tíz deka vajért is sorba kellett állni, „most minden van, és a fizetések sem rosszak”.
Szavai megerősítik azt a vélekedést, miszerint az emberek többsége leginkább a stabilitást értékeli Belaruszban. Ezt hangoztatta Alekszandr Ragykov oktatási miniszter, Lukasenko választási kampánystábjának vezetője is. A szovjet örökség még érezteti hatását, a Nyugaton elfogadott demokratikus normákat csak fokozatosan lehet érvényre juttatni – vélekedett a HVG-nek, hozzátéve, hogy mindent megőriztek, ami a Szovjetuniótól rájuk maradt. Három teherautó-, két tévégyár, két olajfeldolgozó mellett kohászati és vegyipari vállalatok is működnek Belaruszban – adott gyors számvetést. Visszautasította ugyanakkor azokat a véleményeket, hogy mindez csak a Moszkva által hosszú éveken át – főként az olcsó exportcikkek és más kedvezmények útján – nyújtott segítségnek köszönhető. Érvelése szerint a Minszknek szánt olaj és a gáz árának alacsonyan tartásával Oroszország a saját cégeit is támogatja, hiszen a belorusz ipari termékek nagyrészt orosz alkatrészekből készülnek.
Az egyébként széthúzó ellenzék hatékony államirányítást és a piacgazdaság kiteljesedését követeli. Jaroszlav Romancsuk közgazdász, Lukasenko kihívóinak egyike – aki utóbb elhatárolódott a rendőrattakba torkollott demonstrációtól – arra figyelmeztetett, hogy vészesen nő a kereskedelmi egyenleg, a fizetési mérleg és a költségvetés hiánya. Mint a HVG-nek kifejtette, az orosz támogatás 2001–2009 között a GDP 15–20 százalékának felelt meg, és aránya még tavaly is 7 százalék volt. A tavalyi esztendő első öt hónapjában Belarusz külkereskedelmi forgalmának közel felét Oroszországgal bonyolította le.
Lukasenko Moszkva segítségének köszönheti hatalma megerősítését is – legalábbis így vélekedik a minszki elemzők egy része. Szerintük a hatóságok nem mertek volna ilyen kegyetlenül fellépni, ha bő egy héttel az elnökválasztás előtt nem sikerült volna megbékélni Oroszországgal, ahol az utóbbi hónapokban kevesen bírálták a belorusz államfőt. Az utolsó pillanatban aztán – a Kazahsztánnal közös egységes gazdasági térség ötletének támogatása fejében – mégis engedtek neki. Így Minszk nemcsak a saját felhasználásra, hanem a feldolgozásra, majd továbbértékesítésre szánt orosz kőolajat is vámmentesen importálhatja, ami becslések szerint számára évi 2–4 milliárd dolláros haszonnal járhat.
Akad, aki megalkuvásnak tekinti az engedményt, más választásuk azonban ezúttal aligha volt a moszkvai vezetőknek. Bár valószínűleg szívesen megszabadulnának a kiszámíthatatlan és megbízhatatlan partner hírében álló Lukasenkótól, megfelelő oroszbarát alternatívát nem találtak a helyére. Moszkva ezért a következő években bizonyára komoly erőfeszítéseket tesz majd, hogy a belorusz politikai életben felfuttasson egy neki is megfelelő államfőaspiránst, aki akár a most menesztett Szidorszkij is lehet.
Lukasenko pedig valószínűleg folytatja az Oroszország és a Nyugat közötti hintapolitikát. Bár az európai szervezetektől egy ideig nemhogy anyagi támogatásra, de még jóindulatra sem nagyon számíthat, előbb-utóbb velük is normalizálódhat a viszonya. Belarusz ugyanis fontos tranzitország, és a Nyugatnak is érdeke, hogy együttműködjön vele például az illegális migráció, a szervezett bűnözés vagy a kábítószer-kereskedelem elleni harcban.
POÓR CSABA / MINSZK
