Vigyázó szemüket

„Hiszünk Istenben. Mindenki mást megfigyelünk.” A fáma szerint ez az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) tréfás önmeghatározása, ami már nem annyira vicces azóta, hogy a szervezet legtitkosabb dokumentumaiból többet is nyilvánosságra hozott Edward Snowden, aki nemrég még szerződéses külső számítástechnikai munkatársa volt az ügynökségnek. Kiderült, hogy az NSA rutinszerűen begyűjti az amerikaiak telefonos híváslistáit és hitelkártya-tranzakcióinak az adatait. Külföldi személyekről, intézményekről és kormányokról pedig mindent, amit csak tud, hogy aztán mindebből a hivatalos verzió szerint az USA biztonsága számára létfontosságú elemzéseket végezzen.

Snowden mellett tüntetők Hongkongban

AFP

 Az USA történetében a legfontosabb kiszivárogtatásnak tartotta Snowdenét az 1971-ben az amerikaiak vietnami szerepvállalásával kapcsolatos kormányzati hazugságokat leleplező Pentagon-iratokat nyilvánosságra hozó – és az 1917-es kémtörvény alapján elsőként vád alá helyezett, de végül felmentett – Daniel Ellsberg. Úgy véli, az amerikai végrehajtó hatalom „megpuccsolta az alkotmányt”, az ország hírszerzési közössége a Stasi digitális technológiával felszerelt modern változatává nőtte ki magát, olyan eszközökkel, amilyenekről az egykori keletnémet titkosrendőrség csak álmodhatott. Az emberek magánszférájának megsértése pedig annyira kiterjedtté vált, hogy az USA megteremtette egy rendőrállam törvényi és technikai kereteit – ha még nem is vált azzá.

A demokraták és a republikánusok vezetői nagy egyetértésben azt hangoztatják, minden az amerikai törvényeknek megfelelően történik. Hiszen a híváslisták kikérése – benne azzal, hogy az előfizető kit, mikor, honnan és mennyi ideig hívott – egyszerű művelet, az adatok ugyanis a telefontársaság tulajdonát képezik. A PRISM (Prizma) kódnevű program globális adathalászatát pedig az 1978-ban született külföldi hírszerzési megfigyelési törvény (FISA) teszi lehetővé. Barack Obama amerikai elnök hétfőn, a PBS köztévében adott interjújában is hangsúlyozta a megfigyelések törvényességét – amit elődje, George W. Bush gyakorlatához képest megerősített –, a botrány kirobbanásakor pedig úgy vélte, lehetetlen az amerikaiak biztonságát és magánszférájának védelmét egyaránt száz százalékig garantálni, és közben még kényelmetlenséget sem okozni.

Az állami megfigyelés és az állampolgári biztonság egyensúlyában a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások óta eltolódott hangsúlyok okán a liberális kommentátorok sem feltétlenül ítélik el az NSA leleplezett programjait. Sokuk véleményét megfogalmazva Thomas Friedman, a The New York Times napilap kolumnistája például jobban fél egy újabb terrorakciótól, mint attól, hogy a kormány visszaél a rendelkezésére álló eszközökkel – amire Snowden egyelőre még nem szolgált bizonyítékkal.

És Friedman nem feltétlenül egy támadás közvetlen pusztításától tart, hanem attól, hogy az ezt követő pánikban az amerikaiak és választott képviselőik olyan intézkedéseket követelnek ki, amelyek a mostaniakat messze túllépve, mindenáron a biztonságot tartják szem előtt. Az első közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak is óvatosak, óhajtják a biztonságot és tolerálnák a magánszféra mérsékelt megsértését – és a többségük bíróság előtt szeretné látni Snowdent. Azt pedig a megfigyelés technikai részét ismerők teszik hozzá, hogy az NSA és társai semmi mást nem csinálnak – csak sokkal nagyobb felkészültséggel és titoktartással –, mint a multinacionális cégek, amelyek a vásárlói szokásokat kutatják: az emberek által mindennapi tevékenységük során elhullajtott „digitális információmorzsákat” porszívózzák össze, hogy aztán a big data névre hallgató halmazból adathalászó programokkal elemzéseket végezzenek.

Fontos, hogy működjenek a fékek és az ellensúlyok, érvényesüljön a megfigyelési programok fölötti politikai, törvényhozási ellenőrzés – hangsúlyozzák az NSA tevékenységét nem feltétlenül elítélők, akik szerint e témában még van tennivaló. Amikor ugyanis 2005-ben leleplezték, hogy a Bush-adminisztráció felhatalmazás nélkül hajt végre lehallgatásokat, azok engedélyezését a FISA-törvény alapján titokban működő bírókra bízták, akik titkos döntéseket hoznak az adatszolgáltatási kötelezettségekről. Az amerikai kormány azt sem hajlandó nyilvánosságra hozni, milyen jogi véleménnyel, illetve FISA-bírói állásfoglalással igazolják az amerikaiak híváslistáinak begyűjtését és a szándékok szerint kizárólag külföldieket érintő PRISM program működtetését. Utólag kínos helyzetbe került James Clapper hírszerzési igazgató is, aki az idén tavasszal a szenátusi meghallgatásán a kérdésre, miszerint az NSA begyűjti-e amerikaiak millióinak adatait, azt válaszolta: szándékosan nem. Most pedig azt mondja, igyekezett a legkisebb valótlanságot mondani – azaz lényegében hazudott.

Az adatszolgáltatási kérelemmel megkeresett amerikai internetes cégekre is titoktartási kötelezettség nehezedik. A hatósági igényekről elsőként átláthatósági jelentést kiadó Google például csak annyit hozhatott nyilvánosságra, hogy tavaly 0 és 999 közti számú úgynevezett nemzetbiztonsági levelet kapott, amelyben a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) felhasználókról érdeklődött, azt sem közölhette, ezekből mennyit teljesített. A szervereihez való közvetlen kormányzati hozzáféréssel a jelek szerint alaptalanul meggyanúsított vállalatok – evidens üzleti érdekből – most azt szeretnék elérni, hogy tudathassák ezeket a számokat.

Politikusok és polgárjogi szervezetek is több nyilvánosságot sürgetnek, ám mindenki arra számít, lesznek még kényelmetlen leleplezések. Snowden, aki az NSA rendszeréből állítólag pendrive segítségével temérdek szupertitkos dokumentumot töltött le, és Hongkongba négy laptoppal érkezett, még szolgálhat meglepetésekkel. Mint amikor a nyolc vezető ipari hatalom (G8) hétfőn kezdődött csúcstalálkozójára időzítve leleplezte, hogy a G20 csoport 2009-es legmagasabb szintű konferenciáinak résztvevőit a házigazda britek az NSA együttműködésével lehallgatták, illetve a kommunikációjukat elektronikusan megfigyelték.

NAGY GÁBOR