Még nem az igazi

Önfeledt gyerekkórusok, ünnepi koncertek és politikusok gratuláló üzenetei köszöntik Kubában a jövő kedden, 87. születésnapján Fidel Castrót, a forradalom vezérét, aki alig mutatkozik nyilvánosan, de ha iránymutatás kell, azt alkalomadtán megteszi. Nemcsak megannyi merényletet élt túl, de legjobb tanítványát, az idén rákbetegségben elhunyt Hugo Chávez venezuelai elnököt is. Fidel legutóbb a kubai nemzetgyűlés februári nyitóülésén tűnt fel rövid időre, és manapság többet hallani egyik fiáról, a 43 éves Antonio Castro Soto de Valléról, aki tavasszal golfbajnokságot nyert a karibi szigetországban. Fidel öccse, a Kubát 2008 óta irányító Raúl Castro esetében is nagyobb figyelmet kelt mostanában a lánya, az 51 éves Mariela, aki a melegek és a leszbikusok jogaiért áll ki, amiért egy amerikai konferencián külön is tüntetésen éltették tavasszal.

Az idén újraválasztott, 82 éves Raúl csendesebb és szürkébb vezető a bátyjánál. A korábbi, Fidelt ábrázoló óriásplakátok helyén többnyire már az ő mondatai olvashatók, melyek nem forradalmi hevületről, inkább pragmatikus, gazdasági lépésekről szólnak. Így például a magánvállalkozások körének bővítése, ingatlanok és járművek szabad adásvétele, vagy az, hogy a nem megfelelően működő vállalatokat átalakítják, és ha kell, elbocsátanak dolgozókat. Bár ezeket a reformokat folytatni és szélesíteni kívánják – hangzott el egy ritka eseménynek számító, külföldi gazdasági újságíróknak szervezett sajtótájékoztatón –, a helyzet továbbra is aggasztó, az 1959-es forradalom óta mintha hibernálták volna az ország sok szektorát.

A tömegközlekedés kaotikus, s bár van menetrend, nehéz hozzá bármit is igazítani. Így a kubaiak körében továbbra is az amerikaiak által az ötvenes években itt hagyott, toldozott-foldozott járgányok szolgálnak iránytaxiként és legfőbb közlekedési eszközként. Ezért is próbálja a vezetés bevonni a magánszektort a helyzet javítására. A közlekedési probléma nem mentes társadalmi veszélyektől, amit az is mutat, hogy júniusban Brazíliában komoly elégedetlenséget szült a buszjegy árának megemelése. A legfontosabb támogató, a Szovjetunió felbomlása utáni csőd nyomán kialakult párhuzamos gazdaság is egyre inkább mélyíti Kubában a társadalmi szakadékot. Vannak, akik a turizmus, illetve a külföldön, elsősorban az USA-ban élő rokonok révén hozzájutnak kemény valutához, ők kevésbé szenvedik meg a piaci hiányt, mint akiknek be kell érniük a kubai pesóval. Ezért is merült fel a következő időszak egyik fő lépéseként e párhuzamosság megszüntetése, az átváltásból adódó költségek kiküszöbölése, a gazdaság exportképességének növelése.

A lakhatási helyzet is siralmas. Havanna belvárosában egyre több penészedő, rothadó házat látni, kissé kijjebb a bádogházak sem ritkák, gyakori három nemzedék együttélése. A minden eresztékében omladozó épületeket, ahogyan a helyiek mondják, már inkább csak a csoda tartja egyben. Sokan próbálnak ügyeskedni: a konyhájukban sütött pizzát és az ott főzött kávét eladják, házilag autót szerelnek, vagy csencselve igyekeznek élelmiszerhez és bevételhez jutni. A havi 15 dollárnak megfelelő átlagkereset ugyanis sok mindenre nem elég, megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerre végképp nem.

Az ellátást az 1962-ben elrendelt amerikai kereskedelmi embargó miatt fenntartott jegyrendszer – amely az alapvető termékekre, a rizsre, a babra, a tojásra és a húsra vonatkozik – máig sem tudta megfelelően megoldani. A boltok pultjai továbbra is üresek, a választék még a „dolláros boltokban” is silány. A módosabb kubaiak magánszobákat adnak ki a házaikban, családi vendéglőt üzemeltetnek, újabban pedig medencét építenek az udvarukban, hogy oda mindenféle bulikat szervezzenek. A privát vendéglátóhelyek viszonylagos bőségével és látványosan javuló minőségével ellentétben az állami fenntartású éttermekben a kiérkező sült csirke belseje sokszor annyira nyers, mintha akkor hozták volna a hentestől.

„Afrikában még a legnagyobb nyomorban is van internet, ráadásul ingyen, nálunk pedig szinte lehetetlen a világhálóra csatlakozni” – fakadt ki a HVG tudósítójának kubai szállásadója a nemzeti sportnak számító baseball egyik mérkőzésének közvetítése közben. Bár a havannai kormány ígéretet tett, hogy újabb internetes termeket hoz létre, ezek lassú és ellenőrzött online barangolási, levelezési lehetőségeket kínálnak csupán, ráadásul magas, az egyheti átlagkereset összegével megegyező árakon. A turisták a szállodákban gyorsabb wifikapcsolaton internetezhetnek, aminek egyórai költsége a kubai havi fizetés felét is elérheti.

Az újságok és az állami televízió révén ma is kevés hír jut el a lakossághoz, paradox módon a leginformatívabb csatornának a venezuelai Telesur tűnik, amely minden háztartásban fogható. Kalózverziókban elérhetők a legújabb amerikai filmek, mindenféle adathordozókon a rendszert kritizáló dokumentumok, és az ellenzéki blogok szerverei is általában az USA-ban vannak. Így szájról szájra terjednek a besurranó tolvajokról, az erőszakos bűncselekményekről és az egyre láthatóbb prostitúcióról szóló hírek is.

Az új jogszabályok alapján szabadabban lehet utazni, amihez jó pénzért be kell szerezni az útlevelet, majd a kiszemelt ország nagykövetségén hosszas és drága procedúrát végigjárni, hogy a végén akár minden indoklás nélkül elutasíthassák a vízum kiadását. Bár a kirendelt brigádok vidáman énekelnek, sokaknak jut eszébe, hogy mit hoz a jövő az országban, ahol a lakosság háromnegyede már a forradalom után született, egyre több magasan képzett fiatal dolgozik nem megfelelően fizetett állásokban, és még mindig vannak ellenzékiek börtönben. Raúl – aki 2018-ban már nem indul az elnöki posztért – utódlása még kérdéses. Úgy tűnik azonban, hogy a hidegháborús reflexek még nem múltak el nyomtalanul. Néhány hete a Panama-csatornán átkelő, Észak-Koreába tartó, az okmányai alapján cukrot szállító kubai hajón elrejtve találtak 240 tonna fegyvert, amit utólag azzal magyaráztak, hogy „javítani” küldték őket Ázsiába.

GÁL KRISZTIÁN / HAVANNA