Még nem jött létre a faji ellentétek nélküli nemzet Dél-Afrikában, amiről a múlt héten elhunyt Nelson Mandela álmodott. Az apartheid alól felszabadult feketék tömegeinek sem lett sokkal könnyebb, az Afrikai Nemzeti Kongresszus elitje viszont megszedte magát.
Legutóbb II. János Pál pápa 2005-ös temetésén gyűlt össze annyi aktuális és volt állam- és kormányfő, illetve híresség, mint kedden a Johannesburg Soweto nyomornegyedének szélén álló futballstadionban, ahol tízezrek vettek búcsút a múlt csütörtökön, 95 éves korában elhunyt Nelson Mandela volt dél-afrikai elnöktől. Az apartheid elleni küzdelem legendás harcosa utoljára ugyanitt jelent meg nyilvánosan, amikor a 2010-es labdarúgó-világbajnokság – amelynek rendezését nem kis részben neki köszönhetően nyerte el Dél-Afrika – fináléja előtt, oldalán a 80. születésnapján feleségül vett Graca Machellel, egy golfkocsiból integetett az őt felállva ünneplő tömegnek.
A 94 ezres stadion kiválasztása szükséges logisztikai lépés volt, hiszen annyian akartak búcsút venni a hazájában a törzse bölcseinek nevén, Madibaként emlegetett politikustól, hogy azt lehetetlen lett volna megoldani gyerekkora falujában, Qunuban, ahol vasárnap végső nyugalomba helyezik.
A méltatói által kivételesen karizmatikus egyéniségként magasztalt, önmagát, híveivel ellentétben, nem szentnek, hanem esendő embernek tartó Mandela – aki a The Wall Street Journal amerikai gazdasági napilap megfogalmazása szerint a fegyveres harcot is pártoló Leninként ment börtönbe, és onnan 27 évvel később békét sugárzó és kompromisszumot teremtő Václav Havelként lépett ki – élete utolsó éveit Johannesburg előkelő negyedében lévő házában töltötte, és szinte semmit sem tudott a külvilágról. Ami sokak szerint nem is baj, hiszen Dél-Afrika még nem lett az a faji ellentétek nélküli szivárványnemzet, aminek az 1993-ban – az apartheid felszámolásában társ Frederik Willem de Klerkkel együtt – Nobel-békedíjjal elismert Mandela megálmodta a hazáját.
Dél-Afrika az első szabad választások jövőre esedékes huszadik évfordulója felé közeledve hatalmas utat tett meg, gazdasága a 2008-as válság kitöréséig másfél évtizeden keresztül ütemesen növekedett, az ország azonban még mindig a 8,7 százalékos kisebbségben lévő fehérek és a lakosság négyötödét adó feketék közti törésvonal mentén szakad ketté. A helyzetért pedig a fajüldöző rendszer igájától megszabadulva talán csodában reménykedő feketék legfőképp az elvileg őket képviselő Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC) okolhatják, amely 1994 óta igazi egypártrendszert épített ki, beleértve a magát megszedő klientúrát is.
Ebben hibázott a nemzet lelkiismeretének tartott Mandela is, mert elnökként a kormányzás aprómunkáját átengedte az ANC és az ország élén őt követő helyettesének, Thabo Mbekinek, aki a feketék felzárkóztatásának jelszavát hangoztatta, de valójában a pártelit és annak holdudvara meggazdagodását tette lehetővé. Az ANC tevékenységét balról támadók – mint a párt ifjúsági szervezetének éléről tavaly eltávolított, lángszavú Julius Malema, aki zimbabwei mintájú erőszakos kisajátításokat sürget – pedig azt róják föl Mandelának, ami a fajvédő rezsimet leváltó történelmi kompromisszum mögött rejlett: hogy a társadalmi béke és a gazdaság érdekében az ipar kulcspozíciói és a nagybirtokok megmaradtak a fehérek kezén.
Az ANC klientúrájában hemzsegnek a milliomosok, és vannak felmérések, amelyek azt mutatják, hogy az utóbbi két évtizedben a jövedelmi és életszínvonal-beli különbségek annak ellenére nőttek, hogy látványos eredményeket értek el a lakásépítésben és a közművesítésben. A fehérek átlagfizetése még mindig a hatszorosa a feketékének, az 53 millió lakosból 25,5 millióan szegénynek minősülő háztartásban élnek, és zömük fekete. A szivárványnemzet nemhogy nem alakult ki, az apartheid helyét „önkéntes szegregáció” vette át, még akkor is, ha a középosztályban megkapaszkodott feketék beköltöztek a korábban kizárólag fehérek lakta negyedekbe, ahová négy évtizede legfeljebb cselédként vagy kertészként, csakis engedéllyel tehették volna be a lábukat. Egy tavalyi felmérés kimutatta, hogy a dél-afrikaiak 43,5 százaléka ritkán vagy soha nem beszél másik népcsoporthoz tartozó honfitársával (a statisztikákban megőrződött az apartheid idejéből eredő négy népességkategória: a fehéreké, a feketéké, az indiai/ázsiai származásúaké és a vegyes gyökerű színeseké). Ez annak is tulajdonítható, hogy a társadalmi mobilitás nem indult be igazán, a más népcsoportokkal nem kommunikálók java része vidéken, illetve városközeli nyomornegyedekben élő fekete, és ők szenvednek leginkább a körükben a 24,7 százalékos országos átlagnál jóval magasabb munkanélküliségtől.
A korrupció elhatalmasodását sokan az ANC-t és az országot jelenleg irányító, zulu törzsbeli Jacob Zuma számlájára írják. A populista szólamokat hangoztató államfő már a 2009-es elnökké választása előtt megúszott egy megvesztegetési ügyet, perbe fogták – és felmentették – nemi erőszak miatt. Nemrég pedig egy jelentés látott napvilágot, amiből kiderül, hogy a birtokán a biztonsági felszerelés korszerűsítésére hivatkozva 20 millió dollárnyi közpénzből luxusberuházást hajtottak végre, egyebek mellett uszodát és amfiteátrumot építettek. Az ANC-ből időnként sötét történelmi időkre emlékeztető reflexek jönnek elő. A legsúlyosabb eset az volt, amikor tavaly augusztusban a főleg feketékből álló rendőrség egy Johannesburghoz közeli platinabányánál tüzet nyitott a sztrájkolókra, akik közül 34-en meghaltak. A hatalom reakciója sokakban azt idézte fel, amikor a fajüldöző rezsim 1960-ban Sharpeville-ben 69 embert mészárolt le.
Bármit csinált az ANC eddig, minden választáson legalább 60 százalékot szerzett az 1990-ben alakult hármas szövetség vezetőjeként, amelynek rajta kívül tagja a COSATU szakszervezeti szövetség és a Dél-afrikai Kommunista Párt, mert a feketék őket tekintik a képviselőjüknek. A riválisait machiavellista manőverekkel félresöprő Zuma győzelme a jövő évi választásokon így előre borítékolható, ám a társadalmi elégedetlenség kikezdheti a hatalmi trió kohézióját. A legnagyobb ellenzéki pártot, a Nyugati-Fokföld tartományt irányító Demokrata Szövetséget még mindig a fehérekkel azonosítják ugyan, ám a 2011-es regionális választásokon már a feketék szavazatának 6 százalékát is begyűjtötte. Az ANC-ben kiábrándultakat célozza meg az idén alakult Agang párt – a név sotho nyelven építést jelent –, amelynek vezetője makulátlan politikai pedigrével rendelkezik: Mamphela Ramphele nemcsak szabadságharcos és menedzseri múlttal bír, hanem az apartheidellenes küzdelem legismertebb mártírjának, Steve Bikónak volt a szerelme.
NAGY GÁBOR
Felütötte a fejét az elégedetlenség a többnyire Brüsszel- és Ukrajna-ellenes, Trump- és Putyin-imádó erdélyi magyar közösségben is – már az Erdélyi Magyar Szövetség és az RMDSZ soraiban is. Miért indokolt a Fidesz retorikájával és eszközeivel küzdeni a Fidesz ellen? Kik alkotják a nagyváradi Tisza Szigetet?
