Ötszemközt

„Az úriemberek nem olvassák el egymás leveleit” – mondta a fáma szerint Henry Stimson, a frissen beiktatott Herbert Hoover amerikai elnök új külügyminisztere, amikor 1929-ben feloszlatta a katonai hírszerzés kódtörő részlegét, amely 1917–1918-ban az első világháborúban szerzett tapasztalatot, amit utána a formálódó belbiztonsági gépezet szolgálatába állított. Pedig Stimson – aki 1940–1945 között hadügyminiszterként felügyelte az USA második világháborús erőfeszítéseit, illetve az atombomba kifejlesztését – a kinevezése előtt két évig főkormányzóként az 1898-ban elfoglalt Fülöp-szigeteket irányította. Ott közvetlenül tapasztalhatta, milyen jó szolgálatot tesz a gyanúsnak tartott elemekre kiterjedő adatgyűjtés, amit később J. Edgar Hoover vezetésével a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) fejlesztett tökélyre.

Az ellenség kommunikációjának kifürkészése a második világháború idején vált újra fontossá, és közben a titkosítási technológia is nagyot fejlődött. A fronton szövetséges USA és Nagy-Britannia a kódtörésben is együttműködött: a tengerentúlon William Friedman irányításával a japán Purple, a Londonhoz közeli Bletchley Parkban pedig Alan Turing matematikai zsenijének köszönhetően a német Enigma rejtjelező gép működését fejtették meg, majd az így megszerzett információkat kicserélték egymással. A félamatőrök szerepét akkor vették át profik, amikor az eredetileg 1919-ben létrehozott, a nevét 1946-ban megváltoztató brit elektronikus hírszerzési központ (GCHQ) hatáskörét kibővítették, az USA-ban pedig 1952-ben létrehozták az Edward Snowden idei leleplezései nyomán világszerte ismertté vált Nemzetbiztonsági Ügynökséget (NSA).

Az együttműködés új kereteit akkor már meghatározta az 1946. március 5-én aláírt titkos megállapodás, amiről a világ csak 2005-ben szerzett tudomást, és a szövegét 2010-ben hozta nyilvánosságra a brit levéltár. Az UKUSA-megállapodásként emlegetett egyezség a szövetségesből ellenséggé lett Szovjetunió ellen irányult, és az amerikai Time magazin úgy magasztalta, mint ami fontos szerepet játszott a hidegháború megnyerésében. Igaz, történészek szerint az együttműködésnek határai is voltak, például a Közel-Keleten, amellyel kapcsolatban csak korlátozottan cserélt információt az eltérő érdekek mentén politizáló Washington és London.

A szövetség az ötvenes években bővült ki Kanadával, Ausztráliával, valamint Új-Zélanddal, és kapta az Öt Szem (Five Eyes) nevet. A domináns partner a jelentős technikai és anyagi fölényben lévő USA volt, de a feladatokat felosztották egymás között. Nagy-Britannia az egykori birodalma révén olyan hírszerző állomásokat adott a közösbe, amelyek az USA számára elérhetetlenek voltak, például Hongkongban, Cipruson, a Dél-Amerika és Afrika között félúton fekvő Ascension szigetén vagy az Indiai-óceán közepén lévő Diego Garcia korallszigeten (utóbbit az amerikai haditengerészet mára tulajdonképpen birtokba is vette). Kanada az ország északkeleti részeiről fülel, korábban a Szovjetunió felé, mostanában inkább Latin-Amerika irányába, Ausztrália a délkelet-ázsiai régió kommunikációját követi figyelemmel – emiatt a Snowden-leleplezések nyomán megromlott a viszonya Indonéziával –, Új-Zélandnak pedig a csendes-óceáni szigetvilágban van feladata.

Az angolszász alku része az információcsere, az együttműködés, valamint az, hogy egymás ellen nem kémkednek (ettől a gyanú szerint az utóbbi időben eltértek, főleg az NSA). Az ötök körén kívül minden más ország harmadik félnek számít, a NATO-tagállamoktól Észak-Koreáig, amelyek ellen szabad a lehallgatás, illetve újabban a digitális kommunikáció megcsapolása, még ha az érdeklődés intenzitása természetesen nem is ugyanaz. Az Európai Parlament 2001-ben készített jelentést az akkor Echelon-rendszernek nevezett angolszász kémszövetségről, aminek mélységéről azonban csak a Snowden révén folyamatosan kiszivárgó dokumentumokból lehet képet alkotni. Az ötökön belüli információcsere ugyanakkor mindannyiukat veszélyezteti, ha bármelyiküknél biztonsági rés támad. Ezért volt kínos, amikor tavaly januárban lebukott a 41 éves Jeffrey Paul Delisle kanadai alhadnagy, aki – szerelmi bánatától vezettetve – önként ajánlotta fel az oroszoknak a szolgálatait. Négy és fél évig szállította a Halifaxban található, szigorúan titkos Trinity haditengerészeti hírszerzési támaszpontról az információkat, és hozzáfért a másik négy angolszász partner adatbázisához is. Húsz év börtönt kapott.

Gyakori, hogy szívességeket tesznek egymásnak. A Snowden-iratokból kiderült, hogy a kanadai CSEC hírszerző ügynökség az NSA megbízásából húsz országban dolgozott, és amerikai társával együttműködve hallgatta le a nyolc vezető ipari ország (G8) és a húsz nagy gazdasági hatalom (G20) 2010-es kanadai csúcsértekezletét. A GCHQ állítólag a Belgacom belga telefontársaság hálózata ellen intézett támadást, hogy az EU központjában, Brüsszelben jusson hírszerzési lehetőséghez. 2009 májusában pedig az NSA és a GCHQ példás együttműködésben követte Ali Khamenei iráni vallási vezető útját az ország Kurdisztán tartományába.

Az NSA technológiai fölénye tovább nő a Utah állambeli Bluffdale melletti szupertitkos, 2 milliárd dollárért épült elemzőközponttal, ahol a hatalmas szerverparkokba érkező óriási adatmennyiséget gyűjtik és elemzik majd. A legfontosabb szövetséges, a GCHQ – amelyet az NSA az utóbbi években fonttízmilliókkal támogatott – szerepe azonban elengedhetetlen marad. A világ egyik legnagyobb és legkorszerűbb lehallgatóközpontja a Londontól 300 kilométerre északnyugatra található Menwith Hillben van, ahol az amerikai és a brit elemzők vállvetve dolgoznak.

Az úgynevezett Tempora program keretében a GCHQ – kihasználva, hogy az Európába tartó transzatlanti optikai vezetékek Nagy-Britannia délnyugati csücskénél érnek partot – az ötös szövetségben a legintenzívebben tudja megfigyelni az internet forgalmát. A Snowden-iratok alapján 200 kábelhez fér hozzá, ebből legalább 46-ot tud egyszerre megfigyelni, az üzenetek tartalmát 3, metaadatait 30 napig tartja meg, az elemzéseket pedig az NSA-vel együttműködve végzi. Bizalmas irataiban a GCHQ azt is fennen hirdeti, hogy a jogszabályi környezet Nagy-Britanniában még az amerikainál is lazább. Egy akció jóváhagyására elég az illetékes külügyminiszter – jelenleg a hírszerzési tevékenységet vehemensen védelmező William Hague – jóváhagyása, és a felügyeleti szerepet 13 éve ellátó titkos bírói testület sem sokat akadékoskodik. Eddig 1469 panasz érkezett hozzá, de csak tíz esetben találta megalapozottnak. Ebből kettő arra vonatkozott, amikor 2010-ben a dél-angliai Poole önkormányzata a terrorizmusellenes törvényt felhasználva próbálta kideríteni, hogy egy szülő ki akarja-e játszani a helyi iskola körzeti határait.

NAGY GÁBOR