A hegyek ura

Aki arra kíváncsi, milyenek lehettek a ceremóniák a középkori itáliai városállamokban, az a jövő hét keddjén – persze némiképp modernizált formában – ízelítőt kaphat belőle San Marinóban. Az Olaszországba ékelődött, mindössze 61,2 négyzetkilométer területű – ezzel Európában a Vatikán és Monaco után a legkisebb – államban ekkor iktatják be ugyanis a fizetéssel nem járó társállamfői tisztségbe a két úgynevezett régenskapitányt, akiknek mandátuma hat hónapra szól, azaz október 1-jén újabb alkalom nyílik a pompás ruhákat felvonultató ünnepségre. Az alig 33 ezer lakosú San Marino 1243 óta működteti a régenskapitányok rendszerét – a poszt modern kinevezettjeit a hatalomban egymást váltó, a kereszténydemokraták, illetve szociáldemokraták vezette két pártcsoportból választja a 60 fős, Általános Nagytanács nevű törvényhozás –, amire nemrég szégyent hozott egyik korábbi betöltője. A másfél évtizede társállamfőként szolgált Piero Bertit ugyanis január végén a börtönné átalakított egykori istálló egyik cellájába zárták, mert a gyanú szerint orvosként szexuálisan molesztálta női betegeit, akiknek állítólag szimpla torokgyulladás kivizsgálásához is meztelenre kellett vetkőzniük.

Az olasz Emilia Romagna és Marche régiók által határolt törpeállam gondosan ápolja hagyományait, nem győzi hangsúlyozni, hogy a világ legrégibb köztársasága, s ennek is köszönhetően évi kétmillió turista lépi át a határát. Az idegenforgalomból származó pénzre a jövőben még inkább rászorul, mert adóparadicsomi státusát várhatóan megnyirbálják. San Marinóból már a 2008-as pénzügyi válságot követően visszaindult a pénz Olaszországba, amikor a római kormány, bevételei növelésére, adóamnesztiát hirdetett, s a figyelem a miniállamban számlát vezetőkre irányult. A múlt héten pedig Brüsszelben a nem állampolgárok banki adatainak cseréjéről szóló uniós direktíva tervezetébe az eddig ellenálló Ausztria és Luxemburg úgy ment bele, hogy pontosabb információszolgáltatásra ösztökélik az EU-polgárok betéteinek olyan kedvelt európai célországait is, mint Svájc, Liechtenstein, Andorra, Monaco és San Marino.

A törpeállam saját időszámítást alkalmaz, amely szerint az 1713. évét morzsolja, mert az ősét 301-ben alapította a ma Horvátországhoz tartozó Rab szigetéről származó, halála után szentté avatott Marinus (olaszosan Marino) kőfaragó mester, aki Diocletianus római császár keresztényüldözése elől menekült a Titano-hegy barlangjaiba. Később másoknak is menedéket nyújtott, és lakóhelyüket minden uralkodói befolyástól függetlennek minősítette. Történelmi csoda, hogy Európa változásainak viharában ez kis megszakításokkal máig így maradt. Az akkoriban még csak a Titano-hegy környékéből álló – a lakosságot alkotó családok vezetői által irányított – San Marino 1463-ban a közeli Riminit uraló Sigismondo Pandolfo Malatesta ellenében a pápai állam oldalára állt, ezért II. Piustól jutalmul megkapta Fiorentino, Montegiardino és Serravalle települést, majd 1464-ben Faetano csatlakozásával kialakult a mai állam területe. Újabb gyarapodásra 1797-ben lett volna esély, amikor az Itáliát megszálló Napóleon császár szomszédos területeket kínált az általa megkedvelt San Marinó-iaknak, ám ők nem kértek a lehetőségből, mondván, meglenne annak a böjtje.

Míg Napóleon békén hagyta San Marinót, Cesare Borgia 1503-ban néhány hónapra elfoglalta, s hasonlóval próbálkozott 1739-ben Alberoni bíboros is, ám a helyiek ellenállását látva XII. Kelemen pápa megerősítette a miniállam függetlenségét. San Marino – amelynek alkotmányát 1600-ra datálják – 1849-ben menedéket adott a Római Köztársaság bukása után menekülő Giuseppe Garibaldinak, aki talán ezért cserébe az olasz egység megteremtésekor nem erőltette az országocska önállóságának feladását. Bár San Marinót 1923–1943 között a helyi fasiszta párt irányította, a törpeállamot sem Mussolini, sem a német csapatok nem szállták meg. Ez utóbbi nem akadályozta meg a brit légierőt abban, hogy a németek jelenlétére hivatkozva 1944 júniusában lebombázza azt a vasútvonalat, amit Mussolini építtetett a semleges San Marinónak, s amit azóta sem hoztak rendbe. A második világháborúban százezer menekültet befogadó, elvileg 98 százalékban katolikus miniállamban 1945-ben alakult Nyugat-Európa egyetlen, kommunista részvételű kormánya, amely 1957-ig volt hatalmon.

Egzotikusságát San Marino egy időben aktív, a költségvetésnek komoly bevételt hozó bélyegkibocsátással is kihasználta, egyéb motívumok mellett ily módon emlékezett meg például Abraham Lincoln amerikai elnökről, akinek 1861-ben tiszteletbeli állampolgárságot adott. A kaszinóról viszont az Olaszországgal kötött 1957-es alapszerződésben le kellett mondania, amiért cserébe még mindig évi 13 millió euró apanázst kap Rómától. Az eurót használó – és korlátozott szériákkal a numizmatikusokat csábító – San Marino lelkesen örül minden elismerésnek: 1992-ben lett az ENSZ tagja, s rögvest belépett a Nemzetközi Polgári Repülésügyi Szervezetbe és a Nemzetközi Tengerészeti Szervezetbe, holott se repülőtere, se kikötője. A Forma–1 autóverseny-sorozat 1981–2006 között a közeli olasz városban, Imolában rendezte a San Marinó-i Nagydíjat – a miniállam azért kellett névadónak, mert az Olasz Nagydíj Monzában volt –, amire a legtöbben azért emlékeznek, mert a sportág brazil legendája, Ayrton Senna az 1994-es futamon vesztette életét.