Hol vannak, akiknek az ország alkotmányos rendje, jogrendje, maga a jog és az igazság fontosabb, mint a pártérdek? Hányan lehetnek, mekkora kisebbséget alkothatnak? És ha nagyon kicsit és gyengét, akkor mi az esélye az alkotmányos rendnek, a jogállamnak?

Aki azt gondolja, hogy ez itthoni kérdés, régiós kérdés, a „gyökértelen” demokráciák kérdése, mit gondoljon arról, ami a „leggyökeresebb” demokráciák egyikében, az Egyesült Államokban történik?

Az volt a kérdés, hogy az Egyesült Államok elnöke súlyosan veszélyeztette-e az ország alkotmányos rendjét; visszaélt-e a hatalmával győzelmi esélyeinek növelése végett; veszélyeztette-e az Oroszországgal gyakorlatilag hadban álló szövetségesének, Ukrajnának a biztonságát; akadályozta-e a törvényhozó hatalom, a kongresszus működését, az ellene folyó vizsgálatot, és megpróbálta-e ezáltal ellenőrizhetetlenné tenni elnöki működését, a törvények fölé emelni magát, és ezzel utódainak példát mutatni és irányt az eltorzított választásokkal bebiztosított, autokratikus, egyszemélyi vezetés alatt álló Egyesült Államok felé.

Vagy: az ellenzék rátámadt a demokráciára, a demokratikus választások eredményét igyekszik mondvacsinált vádakkal megsemmisíteni, meg akarja bénítani, el akarja távolítani a demokratikusan megválasztott elnököt, akinek nem biztosították a méltányos védekezés lehetőségét; és példát mutatnak a mindenkori ellenzéknek arra, hogy miként lehet bármilyen ürüggyel megsemmisíteni a demokratikus választások eredményét, ellehetetleníteni, esetleg el is távolítani a nép által megválasztott elnököt.

Itt most nem az az érdekes, hogy mi erről az én véleményem, vagy a véleményt nyilvánító amerikai jogászok túlnyomó többségéé. Az az érdekes, hogy van-e ezekről az amerikai demokrácia jelenét és jövőjét súlyosan érintő kérdésekről a legfőbb döntéshozó testületekbe beválasztott, igen nagy felelősséget viselő embereknek a nyilvánosság számára saját véleményük vagy nincs.

És nincs.

A pártjuk véleménye az ő nyilvános véleményük. A sajátjuktól függetlenül.

A 232 demokrata képviselőből az impeachment első kérdésére 230, a másodikra 229 szavazott pártja álláspontjának megfelelően, a republikánus képviselők közül pedig valamennyien. Mind a 195. A képviselők 0,7 százaléka szavazott ki a pártjából. 99,3%-a pedig nem.

A szenátorok majd januárban szavaznak. A szenátusban többségben lévő republikánus politikusok közül eddig egy sem mutatta jelét, hogy eltérne a véleménye a pártjáétól.

Nem vádolhatjuk személy szerint egyik politikust sem azzal, hogy pártja és karrierje érdekeit követve tudatosan veszélyezteti hazája demokráciáját, vagyis szabadságát. Bármelyikük szavazhatott abban a tudatban, hogy éppen azt védi. Hiszen bármelyikük személyes véleménye egybeeshet a pártjáéval. Csak az nem lehetséges, hogy az alkotmányos rend elsődlegességét szem előtt tartva, felelős és szuverén megfontolás után valamennyi repiblikánus ugyanarra az eredményre jut és szinte valamennyi demokrata is csak éppen a republikánusokével ellentétesre.

Az egyetlen lehetséges következtetés az, hogy egy jelentéktelen kisebbségtől eltekintve mindenki, akinek a véleménye nem esett egybe a pártjáéval, a saját véleménye fölé helyezte a pártjáét a hazája szabadságát érintő alapvető kérdésben.

Ezt kevésbé patetikusan is meg lehetne fogalmazni, de nem akarom. Mert ez esetben a keserű pátosz a helyénvaló. Hiszen a demokratikus rendszerek biztonságos működése azon alapul, hogy a politikai osztály túlnyomó többsége ezt a rendet elsődlegesnek tekinti ahhoz képest, hogy azon belül melyik tábort és irányzatot támogatja.

A politikai osztály, jelesül a valamivel több mint félezer képviselő és szenátor mögött ott áll a választásokon résztvevő százvalahány millió polgár. A választottak a választókra tekintve viselkednek és szavaznak úgy, ahogy.

Két évtizeddel ezelőtt, Bill Clinton impeachmentje esetében is hasonló volt a helyzet, ha valamivel többen voltak is a kiszavazók. A szenátusban az 55 republikánus szenátor közül az egyik vádpontban 50, a másikban 45 szavazott a demokrata elnök elmozdítására, a 45 demokrata párti szenátor közül pedig valamennyi egységesen ez ellen szavazott. Akkor a demokraták zártak össze olyan hézagmentesen, mint most a republikánusok. Al Gore alelnök viszont többé-kevésbé elhatárolta magát ebben az ügyben az elnöktől, és ennek része volt abban, hogy a következő év végén elvesztette az elnökválasztást (a lehető legcsekélyebb különbséggel, annak ellenére, hogy félmillióval több szavazatot kapott, mint az ellenfele). És mit mondjunk azoknak, akik úgy vélik, jobb lett volna kevésbé elvszerűen megnyerni, mint elvszerűen elveszteni azt a választást, mert a világ jobb hely lett volna, ha George W. Bush helyett Al Gore irányította volna az USA-t az évezred elején?

Milyen következtetést vonjunk le mindebből Magyarország számára? Azt, hogy ha az Egyesült Államokban nem, akkor minálunk még sokkal kevésbé számíthatunk arra, hogy a demokratikus rend fenntartása mint elsődleges, közös érdek érvényesülni fog majd egyszer a partikuláris politikai érdekekkel szemben? Azt, hogy a választók ezt nyilván nem is várják el és nem is díjazzák nálunk sem? Hanem inkább azt várják el és azt díjazzák, hogy a politikus védje, akit kedvelnek, és támadja, akit utálnak, s ebben ne gátolják őt holmi jogállami szempontok?

S ha ezeket a konklúziókat levontuk, akkor miben reménykedjünk?