Fontos témákat érint az az interjú, amiben Pintér Dániel Gergő a klímaváltozásról nyilatkozik. Miközben a cikk számos érdekes információt tartalmaz, több ponton téves állítást fogalmaz meg, míg néhány esetben nem az interjúalany által használt megközelítés az események egyedüli lehetséges értelmezése. Pontosan a klímaváltozás ügyének megítélése miatt fontos ezekről részletesebben szót ejteni.

A cikk állítása szerint a tudósok között nincs konszenzus a klímaváltozással kapcsolatban. A valóság ezzel szemben azt mutatja, hogy

a hitelesnek tekinthető és a tudományos világban jegyzett, ún. kettős lektoráláson átesett cikkek szerzőinek 97 százaléka nemcsak a klímaváltozás tényében ért egyet, hanem avval is, hogy ennek elsődleges kiváltó oka az emberi tevékenység.

A NASA klímaváltozással kapcsolatos adatokat ellenőrző oldala idézi John Cook és társai cikkét, amely szerint aközött a közel 12 000 mértékadó cikk közül, amely a klímaváltozással foglalkozott, mintegy harmada kutatta a kiváltó okokat. Ezek 97,2 százaléka az emberi tevékenységet jelölte meg a klímaváltozás elsődleges kiváltó okának, márpedig ez az arány biztonsággal tekinthető konszenzusnak. Hasonló megállapítást tett több alkalommal az IPCC, az ENSZ több ezer tudós munkáját összefogó Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete is. Ezt kétségbe vonni tehát megalapozottan nem lehet.

Az interjúalany állításával szemben meggyőződésem, hogy igenis létezik ökológiai krízis, és ennek minden nap tanúi vagyunk. Az ökológiai krízis fogalma az ökoszisztémában bekövetkezett válságot határozza meg, nem pedig annak kiváltó okára utal. Ugyanúgy, ahogy egy gazdasági válságot okozhatnak hibás politikai döntések vagy ipari katasztrófák (mint például nemrég a bejrúti kikötői robbanás esetében), úgy ezt az ökológiai krízis helyzetet alapvetően a felelőtlen emberi tevékenység okozta. Az ipari forradalom elindulása óta exponenciálisan megnövekvő környezeti terhelés a globális felmelegedés elsődleges kiváltó oka, nem véletlenül nevezik azt sokszor antropogén, vagyis emberi tevékenység által kiváltott globális felmelegedésnek.

Szintén vitatható Pintér Dániel Gergőnek az az állítása, miszerint „óriási hiba egyéni szinten értelmezni és a fogyasztók önmegtartóztatására buzdító narratívában tálalni ezt, ahelyett, hogy a megoldásokra és a mélyreható gazdasági-technológiai átalakítások megértésére koncentrálnánk”. Meglátásom szerint ezek egymást egyáltalán nem kizáró, hanem egymást feltételező és támogató megközelítések. A kritikus folyamatok megfordításában és a károk mérséklésében minden szereplőnek komoly felelőssége van. A kormányoknak és politikai döntéshozóknak a klímabarát szabályozó rendszer és a fosszilis energiahordozók visszaszorításában van szerepe. A vállalatok dolga olyan felelős működési és viselkedési rendszer kialakítása, ahol a környezet iránti felelősség ugyanolyan fontos, mint az üzleti és a társadalmi felelősségük. Az önkormányzatoknak és civil szervezetnek a klímabarát helyi megoldások támogatására kell koncentrálnia, míg az egyes embereknek a saját életükre, fogyasztásukra, közlekedésükre, táplálkozásukra és öltözködésükre vonatkozó felelős magatartást lenne fontos kialakítania.

Senki nem ellensége persze a saját pénztárcájának és mindenki szeretné tisztán látni, hogy miért éri meg változtatnia.

Az ilyen jellegű változás rövid távon sokszor lemondással és kényelmetlenséggel jár, ugyanakkor számos tekintetben az élet prioritásainak végiggondolásával új lehetőségek felfedezését is hozhatja. A saját szükségletre szóló élelmiszer megtermelése, a közösségi kertek létrehozása, a hulladék égetésének megszüntetése vagy a kerékpáros közlekedés felvállalása ugyanannak a klímavédelmi kirakósnak a részei, mint szabályozási oldalról az egyszer használatos műanyag termékek gyártásának betiltása, a gyártott termék reciklálásának kötelezettsége, vagy a klímasemleges vállalati működés kialakítása. A klímavészhelyzet elhárításában egyéneknek és szervezeteknek egyaránt óriási a szerepe, így tehát a változtatásra ösztönző kommunikáció valós része a megoldásnak.

Az interjúalany szerint a klímaváltozás esetében a megelőzésre kell koncentrálni, ez azonban mára már messze nem elég. A szakirodalom és a közgondolkodás két megközelítést különböztet meg: a megelőzést és az enyhítést: ezek egymás nélkül nem hatásosak. A szén-dioxid-kibocsátás kérdése jó példa arra, hogy pusztán a megelőzés távolról sem elegendő.

Ha holnaptól minimálisra vagy akár nullára csökkenne a Földön az ipari tevékenységből, állattartásból, közlekedésből, energiatermelésből fakadóan kibocsátott szén-dioxid mennyisége, a légkör CO2 tartalma (ami amúgy is csak egyike a globális felmelegedéshez hozzájáruló gázoknak), továbbra is emelkedne.

A szén-dioxidnak a légkörből történő kivonására, megtartására, tárolására és hasznosítására irányuló erőfeszítések jellemzően az enyhítés példái. A bekövetkezett károkat tehát minimalizálni kell, ebben pedig eredményt csak a megelőzés és az enyhítés egyszerre történő alkalmazásával tudunk elérni.

Érdekes felvetés a pánikkeltés kérdése: szükség van-e pánikkeltésre. A cikk szerint nincs, pedig ebben meglehetősen megosztott a társadalom, amire a mostani vírusválság a legjobb példa. A legtöbben elfogadták, hogy le kell mondaniuk megszokott életformájukról, és ebben a pániknak (vagy legalábbis félelemnek) és a korlátozásnak egyaránt jelentős szerepe volt. Való igaz, hosszú távon a pánikkeltés nem eredményes, könnyen vezet pánikfáradtsághoz és apátiához. A világ számos országában kibontakozott korlátozásellenes tüntetések részben ennek a számlájára is írhatóak: az emberek egy részének egyszerűen elege lett a korlátozásokból és elkezdte kétségbe vonni ezek hatásosságát.

Amiben egyetértek a cikkel, az a szegmentálás kérdése. A hatásos klímakommunikáció érdekében be kell látni, hogy végtelenül összetett társadalomban élünk, ahol sokan sokféleképpen élik meg a klímaváltozás kérdését. A vidéken élőket a világ számos országában az elsivatagosodás, a gazdálkodási lehetőségek beszűkülése, vagy a szélsőséges időjárás okozta kiszámíthatatlanság kényszerít változtatásra és menekülnek sokan közülük nagyvárosokba vagy próbálnak máshol szerencsét. A városban élőket a nagyvárosi mikroklíma, a hőszigetek létrejötte és a légszennyezés készteti próbára, a szülők sokszor gyerekeik légzőszervi megbetegedései miatt aggódnak. Eltérőek az egyéni helyzetek, így nem létezhetnek mindenkihez egyformán szóló üzenetek. Szegmentálásra, sőt mikroszegmentálásra van szükség. Egy Hanoiban és Budapesten készített tavalyi kutatásunk szerint a fiatalok klímatudatosságuk szempontjából alapvetően 4 csoportba sorolhatóak: az érdektelenek, az érdeklődők de információ hiányban szenvedők, a tájékozottak, de konkrét cselekvést még nem felvállalók, valamint az elkötelezetten klímaharcos fiatalok csoportjába. Már ebből az egyszerű négyes szegmentálásból is látszik, hogy mindegyik csoport tagjainak más a mozgatórugója, így egymástól eltérő üzenetekkel és eszközökkel lehet őket megszólítani. Mindenkinek más a hiteles tájékozódási pont, és ebben a vietnami és a magyar fiatalok között is jelentős különbség mutatkozott. Míg a hanoi fiatalok többsége hallgat az államra és az idősekre, addig a Pesten és az agglomerációban élő fiatalok körében a közismert személyek és a barátok véleménye a fontos. Bizton állítható, hogy szinte ahány ország és kultúra, annyiféle megközelítés szükséges. Eközben az is igaz, hogy Greta Thunberg, a Fridays for Future vagy az Extinction Rebellion képesnek bizonyult áttörni az országhatárokat és kulturális különbségeket, és felsejlik egy globálisan felelős, tenni akaró és másoktól is cselekvést elváró fiatalság képe. A két folyamat nincs egymással ellentmondásban: a helyi megoldásokhoz helyi kommunikáció szükséges, miközben létezhetnek nemzetközileg, sőt globálisan is elismert példák, kezdeményezések és szervezetek.

Mindez óhatatlanul átvezet a társadalmi bizalom kérdésére. Számos kutatás és mindannyiunk mindennapos tapasztalata is igazolja, évek óta esik szinte minden közszereplővel szemben a bizalom szintje. Bár országonként eltérő mértékben, de rendre csökken a kormányokhoz, a médiához, a vállalatvezetőkhöz, a civilszervezetekhez de még a tudósokhoz fűződő bizalom mértéke is. Az Edelman globális PR-ügynökséglánc által évente készített bizalomindex kutatásának a koronavírusról szóló „különkiadása” szerint a járvánnyal kapcsolatban az emberek elsősorban az egészségügyi szakembereknek, saját orvosaiknak és az egészségügyi szervezetek képviselőinek hisznek, míg legkevésbé hitelesnek az újságíróktól, a médiából és a politikusoktól származó információit tekintik. A szaktudás és a korrekt tájékoztatás mindennél fontosabbnak bizonyulhat a növekvő bizalmi válság visszafordítására. A szaktudás felértékelődése fontos lecke a klímavédelem számára is:

hiteles szakembereknek kell megalapozott szakmai információval tájékoztatnia és érvelnie, és ha az emberek érzik a változtatás szükségét, hallgatni fognak rájuk.

Mind a finanszírozó kormányok és szervezetek, mind pedig a közvélemény részéről jogos az elvárás, hogy a tudomány és az érintett szakmák képviselői közérthető módon kommunikálva tájékoztassanak és érveljenek, ne pedig félreinformáljanak a klímaváltozás ügyében, ezzel is segítve az embereket mindennapi döntéshozatalukban.

A szerző, Dr. Sarlós Gábor klímakommunikáció kutató, a University of Roehampton egyetemi oktatója.