Nyugodjék békében Csurka István, nem ő volt a legrosszabb.

Azon veszem észre magam, hogy bánkódom. Sajnálom, hogy meghalt. Ez nem képmutatás, még csak nem is merő érzelmesség: van rá okom. Nem most veszem észre először. A szélsőjobboldal képviselői közül ő egyedül tartozott a magyar értelmiséghez. Ahhoz a magyar értelmiséghez, amelynek a pusztulása – a szerep tarthatatlansága miatt és ellenére – annyira elkeserítő.

Csurka ennek az értelmiségnek jellegzetes figurája volt, nyugodtan helyet foglalhatott volna A Mester és Margarita írószövetségi mellékalakjai között. Szűkös nyelvi készlete ellenére is elég jó novellista, a „jól megcsinált” (félkommersz) színdarab megbecsült és sikeres kismestere, nem igazán könnyed és gyors, de megbízhatóan mulatságos és érzékeny tárcaíró, meglehetősen jó szemű megfigyelője a fölszíni változásoknak az 1960/70-es években.

A szokásos pálya: egy kis ötvenhat, egy kis rendszerutálat, enyhe (és kevéssé tartós) balos fordulat hatvannyolc körül (mint oly sokaknál), előlegek, magas honorok, összeköttetések, protekció, egy-két rendszerhű, de nem túl ízléstelen nyilatkozat, alkotóház, bemutatók, pia, póker, ulti, dácsa, életműsorozat. Állítólag csajok is, de mint minden igazi kelet-európai mácsót, Csurkát is csak a férfiak érdekelték igazán, föl nem pillantott volna, ha gyönyörű nő jött be az ajtón. De hát a legtöbb kelet-európai nőcsábászt nem érdeklik a nők, csak a skalp meg a szex.

Csurka a magyar irodalomban olyan jól kipróbált Maupassant-, Csehov- és Molnár Ferenc-féle novellatípus művelője volt (legnagyobb rövidelbeszélés-írónk, aki szerintem Móricz Zsigmond, nem ide tartozik). Mindegyik novellájában van moralizáló társadalombírálat, hangjuk – rezzenetlenül – a kiábrándultságé.

Nagyítás-fotógalériánk Csurka István politikai pályájáról - kattintson a képre!

Túry Gergely

Amint már céloztam rá egyszer, ez a kiábrándultság (amely a szakirodalom szerint az ötvenhat miatti keserűségből fakadt; lehet) rokona volt a szocialista „dezillúziós” irodalomnak, a „Tűztánc” antológia csalódott kommunistáiénak, aztán meg Karinthy Ferenc, Ladányi, Moldova, Kertész Ákos ekkori alkotói korszakának. (Emlékszik még valaki Somogyi Tóth Sándorra? Vagy a funkcionárius elfancsalodás dokumentumaira, a Holt-tengeri tekercsekre és a Részeg esőre?) Az afölötti búbánatnak, hogy „a létező szocializmus” nem vetett véget az önzésnek, az anyagiasságnak, az egyenlőtlenségnek, az unalmas, kilátástalan, prózai, triviális életnek. Amelyben nincsenek magasabb eszmények – kommunizmus vagy hazafiság – , csak a szünet nélküli kínlódás a megélhetésért és az „érvényesülésért”, ahogy ekkoriban nevezték. Itt a megsavanyodott, pontatlan nosztalgia keveredett a cinizmussal – ezt élvezték a „jól megcsinált” színművek lelkes nagykörúti nézői. Sarkadi Imre, aki az egész al-műfaj megteremtője volt, nem volt cinikus, ezért is támadt mítosza. A megkeseresett népi, nékoszos kommunista vonásai bizonyára elhomályosulnak majd a Dörner-féle Új Színház fölújításaiban.

Amikor Csurka darabjait még játszották, senki nem tartotta őt „nagy drámaírónak”, ő maga se. Azóta nagy drámaíró, amióta a „de”-szindróma érvényesül. („Nézetei elfogadhatatlanok, de nagy drámaíró” – mondja a napilapos gyorspubli meg Tarlós. Ugyanennek volt a haszonélvezője Makovecz. „Nagy építész, de nézetei elfogadhatatlanok.” Hát igen, még ez sem kizárt.)

Jó, de nem kiemelkedő képességeivel ügyesen gazdálkodott, kihozott magából mindent, amit lehetett. De mint minden profi, ráunt a technikai természetű kielégülésekre. Kései írásaiban is ott van a rutin, de ezek nem szakmunkák. Ezek már a szívéből jönnek. Világnézetileg és érzelmileg akkor lelt önmagára, amikor elkezdett az – ó, istenem – magyar sorskérdésekkel foglalkozni, az ismert dilettáns módon. Dilettáns, de autentikus és őszinte az ő nemzeti publicisztikája. Az első, erdélyi tárgyú nemzeti drámája – annyi élesre köszörült körúti színmű, annyi Madách színházi diadal után – szinte meghatóan balogsüti. Naiv és egy kicsit nevetséges. Ám az mégis nagy dolog, hogy valaki annyi kommersz kétértelműség, célozgatás és „áthallás” után naivságra és ügyetlenségre képes. Mutatja, hogy itt igazi érzések támadtak.

Csurkát a demokratikus ellenzék tette tönkre. (Nem ő az egyetlen.) Amikor megízlelte az ellenállás oly csábító pátoszát, nem volt megállás. Először Konrád és Szelényi híres könyve ihlette meg, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a ráció bűnös, hogy a kultúra végképp elzüllött – Konrád és Szelényi nem egészen ezt mondta ugyan –, hogy megújulásra, új megváltásra van szükség, amelyet a földosztásos és az ötvenhatos szocializmus nem lehetett képes megadni.

A könnyen kínálkozó nemzeti kiút – kigázolás – összeegyeztethető volt a demokratikus ellenzék emberi jogi praxisával és retorikájával az utódállami magyar kisebbségek sanyarú sorsának taglalásában, a velük való együttérzésben, a tiltakozásokban, amelyeket úgy-ahogy eltűrt (ha nem is mindig) a kései Kádár-rezsim, hiszen nem róla volt szó. (S amikor a nemzetiségi elnyomás problémáját nyíltan összekötötték a rendszer jellegzetességeivel, mint Csoóri a Duray-előszavában, akkor ki is tört a botrány.)

Csurkát persze továbbra is kísértette a múltja. Ebben a múltban tanulta meg a politikai technikáit, amelyek az Aczél György-i logika alapján a személyes kapcsolatokon nyugodtak. Így lehetett – Csurkától nem függetlenül – az első magyarországi ellenzéki szervezet, a Magyar Demokrata Fórum első elnöke a Magyar Népköztársaság Művelődési Minisztériumának osztályvezetője, a Hazafias Népfront főtitkárának, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának (azaz az állítólagos ellenfél második számú vezetőjének) a bizalmasa. (A „másik oldalon”, az urbánus antinacionalisták „oldalán” az Új Márciusi Front – Nyers, Vitányi, Vásárhelyi – hasonló kísérlete viszont hálistennek nem sikerült.)

Csurka soha nem volt népi író. Műveiben nyoma sincs a magyar parasztságnak, amely a régi magyar progresszió – Adytól és Jászitól Szabó Dezsőig és Veres Péterig, Szabó Zoltántól Donáth Ferencig és Nagy Imréig – legfontosabb gondja és témája volt. Kései, szélsőjobboldali publicisztikája Milotayra és Lendvai-Lehnerre („Nomádra”) emlékeztet, nem Féjára és Kodolányira. Rajnissra, nem Oláh Györgyre. (Itt elnézést kérek az internetes olvasótól, akinek minderről fogalma sincs. Ugorja csak át nyugodtan.)

Ámde volt abban következetesség és tartás, hogy szembefordult Antall Józseffel és az úri jobboldallal (aki és amely azért Milotaynak tetszett volna). Csurka Istvánt – egyesegyedül a magyarországi jobboldalon – egészen a legutóbbi időkig érdekelte és foglalkoztatta a magyar nép, őszintén aggódott a lecsúszás és a hanyatlás miatt, látta a magyar plebejus tragédiáját a kudarcos rendszerváltás zűrzavarában. Ezért a mai napig becsülöm Csurkát. Akkor is megszólaltatta a magyar vidék, a magyar kispolgárság – jogos, indokolt és okadatolt – szorongását, amikor úgyszólván senki más. Nevezetes írása, a Keserű hátország (amelyről Fehér Ferenc, nyugodjék, írt szép tanulmányt) akkor is ennek a tragédiának a legelső nagy dokumentuma, ha – társadalomtudományi eszközök híján – az elemzés pontatlan.

Fasiszta volt Csurka?

Igen is, meg nem is. Fasiszta volt, amennyiben ösztönös ellenszenvet érzett minden gyöngeséggel, szubjektivitással, kétellyel – s emiatt aztán mindenfajta pluralizmussal – szemben. Mozgósított volna mindent, ami magyar. Mit tekintett magyarnak? Kezdetben mindent, amit a plebejus, kispolgári ressentiment annak tekint. Amit az amerikai vulgáris szociológia „morális pániknak” nevez. Magyar az, amiben nincsenek benne a lázadók. A nők. A melegek. A bohémek. A töprengők. A kétkedők.

Az, amit Csurka – hogy megnevezzük legnagyobb, legmélyebb szenvedélyének tárgyát – „zsidónak” tekint, Otto Weininger és legnagyobb tisztelője, Adolf Hitler óta egyértelmű kulturális képlet, ahogyan Horkheimer és Adorno klasszikusan megfogalmazta: „Mindegy, milyenek a zsidók önmagukban. Képük mint a legyőzött képe tele van olyan vonásokkal, amelyeknek halálos ellenségük kell hogy legyen a totalitáriussá vált uralom: a hatalom nélküli boldogság, a munka nélküli bér, a határkő nélküli haza, a mítosz nélküli vallás vonásaival.”

E tekintetben, semmi kétség, Csurka náci volt meg fasiszta. (Olykor meg egészen egyszerűen csak nacionalista, néha egyenesen nemzeti demokrata.) De nem úgy volt náci, mint a Jobbik, amelyhez csakugyan semmi köze. A Jobbik indítékai között nem szerepel a magyar nép. Csurka a magyar népet a zsidónak tekintett belső szabadsággal szemben definiálta, a Jobbikat nem érdekli a magyar nép, csak a diadal: a csonkítás, a verés, az elhallgattatás.

A Jobbik a szeretetlenség, a tradíciótlanság, a részvétlenség pártja. Csurkát vonzotta a nemzeti egység, a magyar erő fantazmája: ezért állt utolsó gesztusaival Orbán Viktor pártjára, mert – a maga módján – Magyarország sikerét akarta, ami a Jobbiknak teljesen közömbös. Az apokalipszis lovasai (tudjuk a Doktor Faustusból) hidegek. A Jobbik jéghideg. Csurka István gonosz szíve azonban forró volt. Szláv asszimilánsként imádta a magyart. A Jobbik – s a Jobbik egész nemzedéke – nem szeret semmit. Csurka része a magyar történelemnek, a Jobbik kívül áll rajta, strukturális globálfasiszta.

S mivel magunk is részei vagyunk a magyar történelemnek, Csurka nekünk nem közömbös. Meggyászoljuk, mert gyászoljuk magunkat. Csurka sokat ártott a magyar népnek, mert a magyar nép sorsán gondolkodott. Úgy, ahogy tudott. Magyarország bizony Csurka országa is. Legyen neki könnyű a sír.