szerző:
hvg.hu

Volt már olyan, hogy a kormánynak látható, erőt mutató ellenállással kellett szembenéznie, de eddig mindig kezelte a válságocskát. A tanárlázadás vezetőinek ultimátuma azonban megint csak új helyzetet teremt. Pukli Istvánék forgatókönyve akár működhet is, a kormány stratégiai gépezete pedig megakadhat. Mit tettek eddig, és mit nem tehetnek most?

Az Orbán-kormány nem szokott hozzá ahhoz, hogy ultimátumokat kapjon. Tulajdonképpen még ahhoz sem, hogy kemény ellenállásba ütközzön valamely terve véghezvitelénél. Így azután ebből a szempontból is rendkívülinek mondható, hogy a tanárlázadás vezéralakjai kedden nemcsak ismét megszerveztek egy sok tízezres tüntetést, hanem még az életképesnek tűnő folytatás forgatókönyvét is vázolták.

©

Ráadásul tették mindezt úgy, hogy látszólag éppen a kormány térfelén a labda, nekik kellene kezdeni valamit, hogy elkerüljenek egy akár a keddi tüntetésnél, akár a korábbi, szintén országos méretűvé nőtt, úgynevezett kockás inges szülő-tanár-diák összefogásnál is látványosabb akciót. Márpedig a kormánynak alapvető érdeke lenne, hogy a lakosság azon része, amely ezekben az akciókban nem vesz részt, de nem is ortodox Fidesz-hívő, szóval, hogy egy igen jelentős réteg ne kezdje azt hinni: Orbánékat tulajdonképpen le is lehet győzni.

A Pukli István által adott ultimátum, illetve a beígért folytatás ugyanis akár működhet is. Kormányt aligha döntenek vele, de olyan gyomrost vihetnek be, amely maradandó károkat is okozhat, illetve a már említett „rendíthetetlenség” máza töredezni kezdhet. Mindez több okból is:

  • a téma, amelyre a tiltakozássorozat épül – jelesül az oktatás – az egyik legérzékenyebb terület, jóformán az egész országot érinti valamilyen szinten. És bár a kedden tüntetők jelentős része alighanem azért ment a Kossuth térre, mert úgy általában bajuk van a kormánnyal, ám Pukliék nem tértek le az alapvonulatról, ezzel pedig nem engedtek teret a hatalomnak, hogy egy általánosabb és így nehezebben megfogható kormányellenes akciót feltördeljen, illetve a szokásos szlogenekkel (sorosgyörgyözés, nemzetrontás stb.) aktivizálja ellene a táborát.
  • a kitalált forgatókönyv folyamatosan táplálja a feszültséget, ráadásul belátható határidőket szab meg, így fenntartható az érdeklődés. Első körben nyolc napja lenne Áder Jánosnak és Orbán Viktornak bocsánatot kérni „az elmúlt hat évben megalázzottaktól”, utána pedig ismét csak hét napot kell várni, míg kiderül, lesz-e ebből valóban egyórás sztrájk. Ennyit mindenki kibír, főleg, hogy az ügy alighanem folyamatosan téma lesz a közéletben.
  • a követelések, illetve a fenyegetések nem irreálisak. Illetve részben mégis: az ugyanis kizárható, hogy akár Orbán, akár Áder bocsánatot kérjen, és Balog Zoltán meg Palkovics László nélkül is nehezen képzelhető el egyeztetés. A fenyegetés azonban könnyen megvalósítható: nem általános és hosszú sztrájkot hirdettek, hanem mindössze egyórásat, viszont látványosat, olyat, amelyben tanárok (és az eddigi tapasztalatok alapján diákok, szülők, szimpatizánsok) állnak majd március 30-án egy órát az iskolák előtt. Ezt lehet fotózni, osztani a Facebookon, ez vezető hír lesz lapokban, tévékben, erről mindenki értesül. Utána viszont mindenki visszatér az iskolába, a kudarcba forduló folytatás tehát lényegében kizárva.
  • mégis megmarad a folytatás ígérete: az, amiről Pukli azt mondta, utána már jön a két-, háromórás akció.
  • ráadásul jelezte azt is, hogy ez nem egyszerű sztrájk lesz, mert a kormány alkotta rendszerben ez nem lehet más, mint polgári engedetlenség – aminek megint csak van egy romantikus, rokonszenvet kiváltani képes kicsengése.

A kormány egyébként mostanáig csupán néhányszor került legalább részben hasonló helyzetbe – amikor nemcsak érzékelhető, de már jelentősnek mondható ellenállást kellett kezelnie. És eddig sikerült is.

A Milla

A fülkeforradalom után alig fél évvel jött létre az első komolyabb ellenzéki szerveződés a magát a Nemzeti Együttműködés Rendszereként definiáló kétharmados Fidesz-többséggel szemben. Ez volt a 2010 végén egy Facebook-csoportból létrejövő Egymillióan a magyar sajtószabadságért, becenevén a Milla.

Ekkor már túl voltunk az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásán, a magánnyugdíjpénzek állami lenyúlásán, az erről szóló törvénymódosítást pedig az a Schmitt Pál írta alá, akiről fél évvel korábban még senki nem merte komolyan elképzelni, hogy államfő lesz.

©

Érdekes módon nem a zsebbe vágó nyugdíjügy hívta életre az első tömegtüntetéseket, hanem egy szimbolikus téma, a sajtószabadság. A soros uniós elnökségre készülő magyar kormánynak sikerült olyan, a sajtószabadságot korlátozó médiatörvény-tervezetet leraknia az asztalra, amellyel mindenkit magára haragított az unióban.

Az ezzel szemben 2011 elejétől szerveződő Milla tízezres tüntetéseiben látta meg a reményt a baloldali és liberális értelmiség, a mozgalomból olyan figurák váltak ismertté, mint a Facebook-oldalt bejegyző volt TASZ-os Juhász Péter vagy a Nem tetszik a rendszer című dalt éneklő Karsay Dorottya, és a Milla rendezvényein kezdett komolyabb politizálásba Dopeman is.

A Milla egyfelől egyesületté, másfelől menő ellenzéki branddé vált, de így is hiába várt tőlük bárki átütő erőt. 2012-ben Bajnai Gordonék Haza és Haladás Alapítványával, valamint a Magyar Szolidaritás Mozgalommal hoztak létre választási szövetséget, ez lett az Együtt 2014, viszont ezután az önálló Milla-mozgalom lassan kimúlt. Juhász Péter már az Együtt budapest–belvárosi képviselője, a Facebook-oldala pedig még mindig él: egymillió még nem, de 183 ezer feliratkozója már van.

Tandíj, keretszám, röghöz kötés

2011 decemberében fogadta el a parlament a felsőoktatási törvényt. Ez ellen már az – érintettek kizárásával zajló – előkészítése idején is tiltakoztak a hallgatók, akik a készülő törvény ellen szerveztek éjszakai vitafórumot nyáron a Corvinuson. Itt tűnt fel egy új hallgatói tömörülés, a Hallgatói Hálózat (Ha-Ha), amely tagjaiban és módszereiben is elkülönült a tehetetlen érdekképviseleti szervnek tűnő HÖOK-tól.

A HaHa kiáltványa szerint a szervezet tagjai, „diákok és oktatók a legkülönbözőbb egyetemekről és főiskolákról” azért fogtak össze, „hogy tiltakozzanak a kormány antidemokratikus, szakmai és hallgatói szervezetek véleményét figyelmen kívül hagyó, kizárólag a fiskális szempontokra épülő politikája ellen. Céljuk a valódi részvétel megteremtése, mert a minket érintő kérdésekben nem dönthetnek a fejünk fölött”.

A tiltakozások 2012 decemberében erősödtek meg, miután novemberben robbant a hír, hogy a kormány drasztikusan csökkentené az államilag támogatott képzés keretszámait, sőt egyes szakokon lenullázná azokat. A hallgatók utcai demonstrációkat tartottak szerte az országban, hidat zártak le a fővárosban, több egyetemen foglaltak le előadókat.

A tiltakozások négy fontos pontja a röghöz kötés (hallgatói szerződés, amelyben vállalják, hogy annyi időt dolgoznak a diploma után itthon, ahány évig tanultak) eltörlése, a durva tandíjak mérséklése (ezt a szót a 2008-as „szociális” népszavazás után természetesen nem mondta ki egy kormánytag sem, sőt néha kifejezetten komikusan kerülték el a nyilatkozataikban), az államilag támogatott keretszámok visszaállítása és az egyetemi autonómia megőrzése volt.

A hallgatók tiltakozó akciói – úgy tűnt – részleges meghátrálásra kényszerítették a kormányt. Orbán Viktor, miután „spontán találkozott” néhány egyetemistával egy romkocsmában, „hirtelen megértette” a panaszokat. Az év végén a kormány taktikai visszavonulást hajtott végre: megszavaztatta a parlamenttel a felvételi keretszámok és a részösztöndíjas (fél-tandíjas) képzési forma eltörlését. Meghatároztak minimális felvételi ponthatárokat­ a jogász, közgazdász, kommunikáció szakosok stb. ­számára is, ahol eredetileg csak tandíjjal lehetett volna tanulni. 2013 februárjában elvette Hoffmann Rózsától a felsőoktatást, és az egyetemi szférából jövő „nagypapás” Klinghammer Istvánt nevezte ki utódjának.

©

Az új államtitkár Felsőoktatási Kerekasztalt hívott össze, amelybe a HÖOK (mint a diákság hivatalos szervezete) képviselőit is meghívta. A kormány még pénzt is szánt az indulatok csendesítésére, Balog Zoltán miniszter márciusban bejelentette, hogy 11 milliárd forintos keretösszeggel a felsőoktatási struktúraváltást segítő alapot hoznak létre. Klinghammernek gyorsan sikerült lecsendesítette az indulatokat.

Elhúzódó tárgyalások következtek, amelyek idején a forrongó diákok legalább nem az utcán demonstráltak. A Hallgatói Hálózat gyakorlatilag eltűnt, a kormánnyal szembeni kritikus oktatói nyilatkozatok száma is megcsappant. Klinghammer elkészített egy új felsőoktatási stratégiát is, amit aztán – az Orbánnal jó kapcsolatokat ápoló iparkamarai elnök egyedüli vétója miatt – nem is tárgyalt a kormány. 2014 nyarán Klinghammer is távozott (róla azóta csak most hallottunk: ő a „kockás inges divat” atyja), helyére – már sokkal konszolidáltabb körülmények közé – Palkovics László került.

A hallgatói demonstrációk arra mindenképpen jók voltak, hogy megmutatták, az Orbán-kormányt is meghátrálásra lehet bírni. Még akkor is, ha ezek csak ál-meghátrálások, az ígérgetések, elhúzódó tárgyalások csak a kedélyeket hűtötték le, lényegi változás nem történt. Az egyetemi autonómiát a kancellárokkal a tervezettekhez képest is sokkal durvábban megnyírták. A keretszámokat továbbra is szabályozzák, csak most a kormány mondja meg, melyik egyetem milyen szakot indíthat, hány fővel. Érvényben maradt a hallgatói szerződés és a tandíjrendszer is. (Akárhogy is hívjuk a „pénzt fizetek a tanulmányomért” konstrukciót.)

A netadó

2014. október 21-én jelentette be az Orbán-kormány, hogy bevezeti az internetadót. Az első tervek szerint gigabájtonként 150 forint terhelte volna az adatforgalmat, sok ezer forintos kiadást jelentve a felhasználóknak. A Nemzetgazdasági Minisztérium 20-25 milliárdot tervezett beszedni ebből, bár az adó mértékét hamar maximálták havi 700 forintban, majd fogadkoztak, hogy nem engedik áthárítani a fogyasztókra. De ekkorra már az égig csapott a felháborodás, és a Facebookon szerveződni kezdett az internetadó elleni tüntetés. Az első demonstrációra október 26-án került sor, ekkor tízezernél többen vonultak utcára, este pedig aktivisták egy csoportja behatolt a Fidesz Lendvay utcai székházába. Október 28-án még nagyobb tüntetés következett: mintegy negyvenezren – egyes külföldi hírügynökségek szerint százezren – vonultak végig Budapesten, mobiljuk fényével világítva.

©

Az erődemonstráció hatott: Orbán Viktor három nappal később bejelentette, hogy nem vezetik be a netadót. A kormány egyben megbízta Deutsch Tamás fideszes EP-képviselőt az úgynevezett internet-konzultáció levezénylésére. A kérdőíves adatgyűjtés elvileg azt kutatta volna, hogy milyen intézkedésekkel lehetne jobbá tenni az internetezést, valójában azonban az indulatok és a figyelem becsatornázására szolgált. Az internet-konzultáció ennek megfelelően érdektelenségbe fulladt, netadó nem lett, a tüntetések – például a tanárlázadás – megszervezésének viszont továbbra is legfontosabb terepe a Facebook.

És most mi lesz?

A kérdés most nyilvánvalóan az, hogy mit lép a kormány a keddi ultimátumra. Aligha véletlen, hogy egyelőre érdemi reakció nem hangzott el, még a máskor mindenre azonnal és rendszerint flegmán válaszoló Fidesz-frakció sem jelentkezett közleménnyel. Nyilvánvalóan stratégiai megbeszélések zajlanak arról, hogy melyik – például habonyi – taktika lenne megfelelő:

  • a bocsánatkérés nyilvánvalóan kizárva, ezzel teljes eddigi politikájukat tagadnák meg.
  • Balog Zoltán és/vagy Palkovics László menesztése is nehezen képzelhető el most, bár ennek még mindig nagyobb lenne a valószínűsége, mint az előző pontnak. Esetleg egyikük (vagy mindkettőjük) lemondása szóba jöhetne, de nem tudni, ez mennyire hűtené le a kedélyeket. Mindenesetre Pukliék követelésének második része, az tudniillik, hogy e két kormánytag nélkül menjenek tovább az egyeztetések, teljesülne.
  • tehetnek újabb gesztusokat oktatásügyben, de ezzel semmit sem oldanának meg.
  • jöhetne esetleg egy békemenetszerű ellenakció, de ezzel csak saját táborukat nyugtatgathatnák, ami most nem feltétlenül működőképes, elvégre onnan is sokan lehetnek, akik elégedetlenek az oktatás helyzetével.
  • bedobhatnak új témákat (lásd a rezsicsökkentés-bombát éppen akkor, amikor az Alkotmánybíróság a választói regisztrációt meszelte el), de ennek eredménye is kétséges akkor, amikor alig két hete jelentették be a kvótanépszavazást.
  • lehet folytatni a migránsozást, terrorveszéllyel riogatást, ahhoz azonban, hogy ez hasson, egészen rendkívüli történésre (tragédiára) is szükségük lenne.
  • végül az érvényben lévő válsághelyzetre hivatkozva be lehet tiltani bármilyen megmozdulást, de az már tényleg diktatórikus eszköz lenne.
Érdekesnek találta cikkünket? Értékelje!
Köszönjük!
Cikk megosztása
Címkék