Hont András
Hont András

A magyar politika tíz éve képtelen kivergődni a lélekölő, ugyanakkor tartalmatlan szembenállásból. A főszereplők tegnap újabb éveket kértek az életünkből, hogy folytathassák a pusztán tagadásra építő, sehová nem vezető harcukat.

Ismét sikerült méltó megemlékezést tartani Budapesten. A tegnapi események mintha egy kusza cselekményű, széteső karaktereket fölvonultató, szürreális dráma jelenetei volnának. A színpadokon önelégült szónokok, míg hallgatóságuk tagjairól nem tudható, hogy pontosan mit akarnak, csak azt, hogy roppant idegesek.

A Kossuth téren a miniszterelnök Európa elszovjetizálódásáról beszél, meg arról, hogy „mi, magyarok a kommunizmust és a szovjet megszállást is túléltük”, föltűnően kerüli az „orosz” népnevet, holott 27 évvel ezelőtt, Nagy Imre és társai újratemetésén még orosz megszállásról értekezett, és a „szent kommunista tabukat” az „orosz birodalom feltétlen szolgálatával” azonosította. Ma őt szokás az orosz birodalom feltétlen szolgálatával vádolni, és a szóhasználat, illetve ami a szóhasználatból hiányzik, ennek zavart beismerése. Csakhogy a „szovjet” kifejezéssel sem kerülte meg a problémát, ugyanis hazánk sorsát nem máshoz, mint egy volt KGB-tiszt törekvéseihez kötötte hozzá, amely tény nem zavarja abban, hogy öblös kommunistázással keljen ki az ellene tüntetőkkel szemben. Mindez persze egyenes folytatása annak, hogy néhány órával korábban október 23-a alkalmából előléptették a forradalmat eltipró idegen hatalom (igen, a szovjet) által az országra kényszerített rezsim titkosszolgálatának századosát. S hogy a groteszk előadás további fordulatokban se szűkölködjön, a kormányfő belekezd a menekülttémába, azaz hogy „nekünk kell lezárnunk a határt, hogy megakadályozzuk a délről érkező népvándorlást", mindezt egy olyan forradalom évfordulóján, amelynek leverését követően menekültek tízezreit zúdította Magyarország Európára, s közülük sem mindenki a megtorlás elől szökött, hanem sokan pusztán a jobb élet reményében vágtak neki az útnak. Ám az ellentmondások sora nem zavarja a publikumot. A fideszes törzsközönség – amelyik éveken át ki sem mozdult az utcára síp, dob és nádi hegedű nélkül – azon van fölháborodva, hogy egyesek odáig merészkednek a tiszteletlenségben, hogy füttykoncerttel háborgatják az ünnepet, ezért a hívek a polgári jó modorra válogatott trágárságokkal és finom ütlegekkel kénytelenek fölhívni a figyelmet.

©

Mindeközben a Blaha Lujza téren, az ellenzék demonstrációján a megakadt lemezjátszó az „Összefogás”-kezdetű slágert ismételgeti. A fölszólalók jóformán semmi mást nem érintenek, csak a választáson való indulásuk különböző lehetséges módozatait, legföljebb azzal egészítve ki, hogy kritikusaik most már igazán csöndben maradhatnának.

Tényleg méltó megemlékezés volt. Csak éppen nem a hatvan, hanem a tíz évvel ezelőtti történéseké, amit egy felelőtlen ellenzék és egy eszét vesztett kormány vitt színre. És ma? Ma gyakorlatilag ugyanott tartunk. A főszereplők ugyanazok. A frusztráció ugyanaz. Az előttünk tornyosuló megoldatlan gondok szinte ugyanazok. A feladat ugyanaz: megérteni a zavargásokba, rendőri brutalitásba, mindenoldali elkurvulásba torkoló folyamatokat.

Nos, nem csoda, hogy nem tudunk szabadulni 2006 őszétől, hiszen komolyan elgondolkodni sem voltunk hajlandóak, hogy az a helyzet mitől állt elő. A politikai oldalak kizárólag a másik felelősségével foglalkoznak, saját hibáikkal, vétkeikkel, be nem váltott ígéreteikkel nem tudnak, és nem akarnak szembenézni, pedig az emberi közösségek azáltal mennek előre, hogy képesek tapasztalatokat levonni és földolgozni. Induljunk tehát tíz évvel ezelőttről.

*

„Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon” – ezekkel a szavakkal ért véget az 1989/90-ben született politikai berendezkedés. Ugyanekkor a Kossuth téri húgyszagban, gyíkkal bélelt plüsstehenek és gondosan szervezett Fidesz-tüntetések tövében formálódni kezdett az új.

Jellemző körülmények – mindkét esetre. A rendszerváltást követő másfél évtized – noha történt számtalan jó dolog is, amelyekre ma nem illik emlékezni – valóban az elszalasztott lehetőségek időszakaként vonulhatna be a történelemkönyvekbe, ha az Orbán-beszédektől jutna még ott hely ilyen apróságoknak. Egy viszonylag kedvező helyzetből induló ország végül tanácstalanságba, csöndes mélabúba, hangos kurvaanyázásba és nem utolsósorban teljes gazdasági kiszolgáltatottságba jutott. Polgárai többnyire ott álltak fölismerhető, követhető közösségi célok nélkül, és az sem volt soha nyilvánvaló, hogy az egyéni előrejutás érdekében mit is kéne tenniük, mármint az alakoskodást és az ügyeskedést leszámítva. Ahogy manapság ember legyen a másik talpán, aki kiismeri magát abban a bazári tébolyban, amelyben alig követhető, hogy éppen ki számít barátnak és ki ellenségnek. Amelyben mindenféle erényekre és az Egyigaz Kultúrára hivatkozással, a nihilizmus és a konzumterror elleni küzdelem jegyében a NER nem titkolt hedonizmusát, a fidelitasos partylife-ot, az Andy Vajna-féle bulvártévéket, százhuszad rangú popslágereket és egyéb kulturális kacatokat igyekezni letuszkolni az egykedvű közönség torkán. Ám a téboly irányítóinak büszkén vállalt nacionalizmusát nem zavarja, hogy a nemzetközi porondon közismert magyarfalókkal puszilkodnak, ahogy antikommunizmusukat sem bántja a megannyi kebelre ölelt komcsi csinovnyik és az egész állambiztonsági bagázs – de nincs ebben semmi meglepő, az őrületet már magában hordta a nemezsapkás-izompólós, romantikus-cinikus, Wittner Máriá-s és Pozsgay Imré-s, 2006-os Kossuth téri eklektika.

A néhai liberális, demokratikus jogállam képtelen volt ellátni egyik legfontosabb funkcióját, azt, hogy a különféle elképzeléseknek, érdekeknek nyílt, méltányos versenyt teremtsen. Már szégyellem ismételni: a versengő csoportok szervezőelve nem közös eszme, azonos élethelyzet volt, hanem mindenféle sérelem, a kívülállókkal szembeni gyanakvás. A célok képlékenyek. A bal és a jobb: fölvett pózok. A múlt: díszlet. Még az sem tudható, hogy az egymást követő rendszerek miként kapcsolódnak egymáshoz, mit vállalnak, és mit tagadnak meg az előzőből, ki minek az örököse, milyen állam-, kormányformát preferál… Várjunk csak.

Ugorjunk egy kicsit vissza az időben.

*

Ha 2006 derekán, még a sajnálatos őszi események előtt valakit megkérdeznek, hogy mi számít majd az év kiemelkedő közéleti eseményének, valószínűleg habozás nélkül a Gyurcsány–Orbán-tévévitát említette volna. A hivatalban lévő miniszterelnök kiütötte (szakszóval: lelárifárizta) a stúdióban a négy évvel korábbi és – ami akkor még nem volt tudható – négy évvel későbbi kormányfőt; azonban nem csupán a teljesítmények közti különbség volt szembetűnő, hanem az is, hogy a két férfi mintha két különböző korból érkezett volna. Gyurcsánynak ugyanis volt közvetlen benyomása a magyar újkapitalizmus mindennapjairól; miniszterelnöksége (illetve sportminisztersége) előtti években is alig ismerték, nyugodtan mehetett boltba, társaságba anélkül, hogy környezetét feszélyezte volna egy közszereplő jelenléte. Ellenben Orbán Viktort 1989 júniusa egy csapásra országosan ismerté tette, s onnantól legföljebb közvetett információi lehettek a hétköznapi életről. Ez a különbség ki is jött a vitában. Figyeljünk jól: a Kommunista Ifjúsági Szövetség egykori országos korifeusa, a Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Szocialista Munkáspárt jogutódjának listavezetője, egy múltból öröklött kapcsolatait messzemenőkig használó kádercsalád patronáltja készült betörni új időknek új dalaival, míg a hajdani rendszerváltó fiatal szövege elcsépelt nótaként hatott. Kiváló posztmodern szituáció, a folytatás nemkülönben.

„Ha nem ismerem az országot, hát, nem ismerem, de majd olyan lesz, amilyennek én ismerem” – gondolhatta Orbán. Innentől egyáltalán nem az volt a lényeges, hogy miként lehet kiigazodni és érvényesülni az új világban; a Fidesz elnöke egy korfüggetlen nemzeti karakterről, annak igényeiről kezdett értekezni, és beszél mind a mai napig „sajátos magyar észjárásról”, arról, hogy a magyarok „természetüknél fogva” ilyenek vagy olyanok, a különféle politikai-gazdasági szisztémákat meg csak úgy rájuk kényszerítik. És így fordulhatott elő, hogy az, aki az aktív politikusok közül szinte egyedüliként mondhatja el, hogy alakítója volt a rendszerváltás folyamatának, és a létrejövő rendszerre mindvégig – ellenzékben is – komoly hatást gyakorolt, elkezdett úgy viselkedni, mintha korábban arra sem járt volna.

A főszereplők hajtűkanyarokkal tűzdelt pályáját valóban lehetetlen egyetlen elbeszélésbe foglalni, itt csak egymással alig érintkező narratívák létezhetnek. S hogy mindez miért nem tűnt föl? Mert nem volt mivel összevetni. Nemhogy konszenzus nem volt a rendszerváltást illetően, nemhogy közös élményt nem adott, de még csak egy többé-kevésbé érvényes sztorival sem rendelkezett, amelyhez viszonyulni lehet.

*

Mindenki más történetet dédelgetett a rendszerváltás értelmét illetően. Voltak, akik a régi garnitúrával kívántak leszámolni. Kevesek és komolytalanok. Mert nem látták, hogy nem a radikális változásokat elsinkófáló elitekkel, hanem a megalkuvásokról hallgató magyar néppel állnak érdekellentétben. Viszont az, hogy a két korszak között nem volt eléggé éles cezúra, hogy a szocializmus idején meggyötörteknek nem szolgáltatott az új rend egyértelmű katarzist, a mai napig alapját képezi az ellopott rendszerváltásról szőtt mítoszoknak, és annak az igénynek, hogy egy új, egy igazi rendszerváltást kell végrehajtani.

Mások a kibeszéletlen trianoni trauma és több évtizednyi hivatalos internacionalista rizsa után valamiféle nemzeti újjászületésben reménykedtek. Ezt fejezte ki a kilencvenes kormányprogram ma már röhejesnek ható címe: Nemzeti Megújhodás Programja. Fiatalabb olvasók kedvéért: a cím már akkor is pont ennyire röhejesnek hatott, és azóta is és egyfolytában egy anakronisztikus nyelvezet tapad a „nemzeti sorskérdések” taglalásához, míg ezek lényegét a múltban, a regékben, esetleg a sportsikerekben vélik fölfedezni az erre fogékonyak. Holott kevés izgalmasabb feladat létezik, mint egy kultúra helyének megtalálása globalizált viszonyok közt, nyitott határok mellett.

Akadtak azután olyanok, akik tényleg több szabadságot szerettek volna. Szabad mozgást, az információk és vélemények szabad áramlását, a kreativitás és vállalkozókedv előtti akadályok lebontását. Ha adódott lehetőség és szerencse, még ők jártak a legjobban – utálja is mindenki a liberálisokat. Pedig a vidéki kiskereskedőnek vagy pedagógusnak éppen ugyanúgy a több szabadság lett volna az érdeke, csak már nem volt, aki ezt hitelesen elmondja nekik, lévén a rendszerváltás nagy liberális pártjának folyamatosan rettegő értelmisége azzal a tiszteletteljes kéréssel fordult kedvenc pártjához, hogy védje meg őt a magyar néptől azzal, hogy behúzódik az etatista-korporativista utódpárt szélárnyékába. Így azért nehéz.

És természetesen a többség csupán jobb létet akart, és a többség többségének ebbéli várakozásában csalódnia kellett.

*

2006 őszén ez a sokféleség ömlött ki az utcára. Mit lehet mondani ennyire széttartó elképzelésekre, ennyire különböző vágyakra? Azt, hogy Gyurcsány. Ebbe azután kedvére beleláthatta mindenki saját elképzeléseit, hihette, hogy a gonosszal való leszámolást követően az általa vágyott kor köszönt be, s hogy ne ismételten keserű csalódás legyen a vége annak az a titka, hogy a leszámolás soha nem következik be. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem mondhat le Gyurcsány Ferencről, legföljebb – ha aktuálisan nem lehet rettegni tőle – mögé rajzol egy még hatalmasabb ellenséget, amelynek honi kijárója a volt miniszterelnök.

A trükköt nagyban megkönnyíti, hogy Gyurcsány sem volt soha más, mint ellen-Orbán. Fölemelkedését annak köszönhette, hogy büszkén beleállt abba a szerepbe, amelytől baloldali elődjei szemérmesen visszahúzódtak. Hetykén vállalta mindazokat a jellemzőket, amellyel a magyar jobboldal a baloldal figuráit leírta. Mi az, hogy! Nagyon is! – ha még emlékszünk. Gyurcsány színrelépése tökéletesen ugyanazt az élményt jelentette az ilyen vagy olyan okokból a baloldalra szorultaknak, mint Orbán 2006-os tevékenysége a másik térfélen: a bűnbaknak kikiáltott ellenféllel szemben egy karizmatikus vezető mögött fölsorakozni. Mert hiszen a milliárdos privatizátorok és a lakótelepek társadalma, Kádár hívei és az egykori ellenzékiek között szintén nem teremthető politikai cselekvésre váltható nézetazonosság.

©

A fentiek miatt napjaink politikai berendezkedésének a szüntelen háború ad stabilitást. Amíg van harc, addig tarthatóak valamennyire egyben a táborok. A háborúskodás meg identitást teremt; minden komment, tüntetésen lekevert pofon azt az érzést adja, hogy tartozom valahová, van karakterem, személyiségem. Ha nem lenne háborúnk, nem lenne semmink.

Azonban ezeket az ütközeteket nem csupán egymással szemben vívják a felek, hanem a végzettel, a fátummal is. Nem a főhatalomért folyik szokványos küzdelem, hanem történelmi fordulat végrehajtása érdekében konstans rendkívüli állapot van érvényben – ahogy arra tegnap mindkét helyen elhangzott utalás. Ugyanis mindegyik vezér birtokol valami olyasfajta igazságot, amelyet a széles néptömegek még nem értenek, még nem részesültek benne, de egyszer ráébrednek ennek az igazságnak az érvényességére, és akkor végérvényesen eldőlnek a dolgok – legalábbis ezt üzenik a saját fanatikusainknak.

Figyeljünk csak! Gyurcsány tavaly napvilágot látott programtervezetében a következőt írta: „dacára az Orbán-kormány 2010–2014 közötti ámokfutásának, a választók jelentős megtartotta őket a hatalomban”. Vagy más megfogalmazásban (amit tegnap is megismételt): „úgy gondolták, hogy a hatékony önkény jobb kormányzást és életet hoz, mint a botladozó demokrácia”. Ezzel szemben a valóság az, hogy a választók jelentős többsége nem tartotta meg Orbánékat a hatalomban. Csupán a szavazók relatív többsége, a teljes szavazónépesség valamivel több mint 26%-a. A Fidesz négy év alatt – trükkök százait bevetve is – elvesztett hatszázezer szavazót, és – Gyurcsány ne tudná? – kevesebb szavazatot kapott, mint 2006-ban, amikor elég egyértelműen kapott ki a választáson. Magyarán, győzelme csak a saját magának és saját magára alkotott szisztémának köszönhető, illetve az ellenzéknek, amelyik legitimálta ezt a szisztémát. Gyurcsány nyilván azért füllenti ezt, mert így tudja megkerülni saját felelősségét. Nem ők kúrták el (vállvetve a többi képességes ellenzéki „erővel”), nem ők nyújtottak támaszt a NER-nek, hanem a nép vonzódik leküzdhetetlenül egy erőszakos hatalomhoz.

No, de létezik itt még egy érdekes jelenség. Ki hirdeti ugyanezt a megfejtést? Ki véli még úgy, hogy „a választók jelentős többsége jó egy évvel ezelőtt megtartotta a hatalomban”? Ki beszél ennek alapján úgy általában a „magyarok” nevében? Pontosan: Orbán Viktor. Esetében nincs szükség a miértet fejtegetni, csak rögzítsük: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc közt a közelmúltat érintő valóságértelmezés, pontosabban manipulálás tekintetében teljes érdekazonosság áll fönn.

Másban is. Azt is rettenetesen unom már ismételgetni, hogy mennyire hasonló a séma, amelyre ezek az urak rámintázzák saját ellenzék-kormány-ellenzék ritmusban követett viselkedésüket. Verbális keménykedés, annak ígérete, hogy nem csupán az ősellenséggel számolnak le, de a vele azonosított rendszerrel is, ám rendszerbuktatást illetően nagyon is rendszerkonform megoldásokkal rukkolnak elő, hogy azután kormányon a lehetőségek engedte hatalmi taktikázásba kezdjenek. Így volt ez már az őszödi zavargások idején és azt követően is, mikor Orbán végletekig radikalizálta a lelkeket, de cselekedeteiben igyekezett a korlátokon belül maradni (hogy ennek eszközéül szolgáló népszavazási kezdeményezéséből végül közjogi katasztrófa és máig ható tudati krach keveredett, nem az ő érdeme, hanem az akkori alkotmánybíróság bűne), majd a fülkeforradalom után leginkább a korlátok szűkítésével foglalta el magát.

Semmi mást nem tesz a jelenlegi ellenzék sem. Szavakban a végletekig hergeli közönségét, a legsötétebb diktatúraként írja le a jelenlegi rendszert, ám amint a megoldásra kerülne sor, úgy viselkedik, mintha a legkonszolidáltabb demokráciában élnénk: választást kell nyerni, oszt’ jónapot. A helyzet rendkívüliségét legföljebb azzal érzékeltetik, hogy nagyobb egységet várnak el olyanoktól, akinek semmilyen egységbe beállni nem feladatuk. Gyurcsány egyenesen megfenyegette azokat, akik felelősségét firtatják („aki elmúltnyolcévezik, aki gyurcsányozik, az Orbánnal van”), és ezt csak részben mentette az elmúltnyolcévező Karácsony Gergely, de rögzítsük: ő legalább nem ment el szó nélkül a tíz évvel ezelőtti rendőri erőszak mellett. Bokros Lajos viszont gyurcsányi útra lépett, amikor fölszólította a sajtót, hogy ne fanyalogjon, ami egy olyan alkalomkor, amelynek egyik apropóját a sajtószabadság melletti kiállás szolgáltatta, különösen ízléses megnyilvánulás.

Az meg még ízlésesebb, hogy ezek az államférfiak mindezt egy „demokrata” címkét viselő társulat nevében harsogták. Ám hogy demokrataságuk és úgy általában őszinteségük mennyire szemfényvesztés, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a nagy választási számolgatásban egyetlen momentumra nem tértek ki a szónokok, mégpedig aktuálisan a legnagyobb ellenzéki pártra a Jobbikra. Vonáék ugyanis belezavarnak a vagy-vagy fölállásba, a kisebbik rossz elméletébe. Ezért inkább figyelmen kívül hagyják ezt a tényezőt a nagy egység követelés közepette, ahogy Orbán is figyelmen kívül hagyta, amikor ő követelt egységet ellenzékben, csak ő nem a demokrácia, hanem a nemzet és a nagybetűs Igazság nevében, hogy azután Louis Vuitton táska, helikopter és kisvasút legyen belőle. Az előjelek alapján semmi okunk föltételezni, hogy ebből más sülne ki. Mindegy, hogy melyik oldalon száll be valaki a harcba, azzal mindkét felet erősíti.

Ez a játék értelemszerűen nem szól sem a demokráciáról, sem a nemzetről, csak címszereplők exhibicionizmusáról és hatalomvágyáról. Annyiban kár értük, hogy egyikük sem így indult, mindkettő hasznára is lehetett volna az országnak, mivel nem tehetségtelen emberek. A kritikátlanság, az állandó kényszer alatti cselekvés azonban ide vezet. És ezúttal nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ezt valaki más csinálta, hogy idegen hatalmak okozzák gondjainkat. Ezt mi műveltük, senki más. Elsősorban a szolgalelkű, fantáziátlan, ugyanakkor nagyképű és pozícióhajhász értelmiség, illetve az állammal kezdetektől szimbiózisban leledző üzleti szféra.

Ahogy a maga után szédítő űrt hagyó Esterházy Péter írta: „a probléma az, hogy ugyan elmentek az oroszok, de itt maradtunk mi”. Hát, így. Csak időközben az oroszok is visszajöttek.