szerző:
Radnóti Zoltán

A szerző, a Mazsihisz rabbitestületének elnöke magyarként, zsidóként, rabbiként, tanárként, apaként és emberként elemzi a kvótanépszavazást és kampányát. Vélemény.

Nem fogok részt venni az októberi népszavazáson, mert úgy látom, hogy az csak társasjáték, ahol én vagyok a bábu. A bábu, aki megdöbbenve figyeli, hogy a remélt győzelem vágya hogyan hozza elő az emberi félelem legmélyén létező agresszív túlélési ösztönt, és a szakemberek hogyan használják ezt a félelmet. A „másik oldal” meg maró gúnnyal alázza ezt a görcsös akarást. Az emberek forintonként adják oda nekik a pénzüket, hogy a szökőárszerű kampány kék hullámait a saját testükkel tartsák fel, amely szökőárt szintén az emberek finanszírozzák. A harmadik oldal meg... harmadik oldal nincs. Én pedig csupán magyarként, zsidóként, rabbiként, tanárként, apaként próbálok a helyzetre válaszolni.

Mit mond a zsidó? Hiszek. Hiszek Istenben és az isteni lélekkel megáldott emberben, aki érzi, mi az eredendő jó. Hiszek a talmudi tanításban, hogy Isten a hatodik napon nem zárta le a világ teremtését, hanem átadta az embernek az eszközt és a tehetséget, hogy a világot a saját képmására formálja. Teltek az évszázadok, és a világ megkapta az alkotmányát. Tíz parancsolatban. Öt szólt Istenről és öt az emberről. Aztán megszületett Joszef és Mirjám gyermeke: Jesuá, majd Abdullah és Amina gyermeke: Mohamed. Mindkét ember isteni ajándék lett a nemzeteknek. Partnerei egymásnak, nem ellenségei. Mindkét ember megerősítette a világ alkotmányát, legyen az Testamentum vagy Korán. Mindkettejük legfőbb szándéka az volt, hogy a világról eltörölje a bálványokat, és olyan erkölcsi alapelvekre tanítsák követőiket, amelyek végkifejlete a tökéletes és Istenhez napról napra közelebb kerülő világ. Isten az emberek közötti kommunikációra helyezte a hangsúlyt. Ez lett a világ megmaradásának kulcsa. Ám sokszor azt látjuk, az ember nem képes élni vele. Nem képes befejezni a teremtést. Az egyházak feladata az embereknek megtanítani, hogy mindenki tud teremteni.

Itt állok és visszhangzanak a fejemben a kérdések és a kétség. Zsidóként tudom-e, akarom-e partnernek tekinteni azokat, akik hátulról nyakba szúrják zsidónak látszó embertársaikat, akik Toulouse-ban, Párizsban, Koppenhágában vagy bárhol merényleteket követtek el. Magyarként és zsidóként keresem a választ, hogy milyen hatása lenne a hazai zsidóság helyzetére, ha az ország kisebb (nagyobb) tömegben befogadna muszlim menekülteket. És tudom, lehetetlen tökéletesen válaszolni.

Mit mond a rabbi? Ha tanácsot kérnek tőlem, azt mondom: bízzunk az emberben és az isteni lélekben. Ám bármiféle vélemény vagy ellenvélemény világba kiáltása előtt meg kell ismerni a másikat, hiszen egyetlen bibliai vers sem ér annyit, mint maga a kommunikáció. Mielőtt odaállnánk bármely tábor mellé, ki kell alakítani a kapcsolatot a menekültekkel. El kellene néhány órát tölteni a társaságukban.

Mit mond a magyar állampolgár? Reálisnak kell lenni. Pontosan tudni, hogy itt nincs „új népvándorlás”. Nincsenek itt a terrorista gyülevész hadak, a lányainkat megerőszakoló bűnöző tömegek, városnyi potenciális gyilkos, vagy öngyilkos merénylők tucatjai. Kezeljük tényként, hogy ezek az emberek menekülnek. Egy részük a valós háborús életveszély miatt. Mások gazdasági megfontolásból, mert hónapok óta nem tudnak enni adni a családjuknak. Brüsszeltől és Budapesttől függetlenül hiszem és állítom, mindenkinek joga van ahhoz, hogy emberként bánjunk vele. Európában – a holokauszt után – váljon evidenciává, hogy ha valaki menekülni szeretne, azt engedjük menekülni, majd tisztességes eljárás során derüljön ki, valóban jogosult-e a menekültstátusra.

Mit mond az édesapa? Mit mondjak a gyermekeimnek, ha megkérdezik, miért támogatok minket, zsidókat bántó embereket? A válaszom csak egy lehet: mert hiszek az emberi lélek magasztosságában. A gyermekeimet realitásra, alázatra és igazságérzetre nevelem, hogy szorongás és félelem nélkül tudjanak élni. Majd elmesélem nekik – és az én felelősségem, hogy meg is értsék –, a menekültek ugyanolyan emberek, mint mi, és Magyarország egyike azon helyeknek, ahol ezek a menekülő és bujkáló emberek nyugalomra lelhetnek. Ahol reggelenként úgy ébrednek fel, hogy már nem üldözik őket.

És mit mond az ember? Természetesen én is félek. A menekültáradatban bizonyára vannak szélsőségesek, akik beépülnek a szerencsétlenek közé. Sőt az is biztos, hogy még a másodgenerációs menekültek számára is probléma lehet a beilleszkedés. Ám azt is tudom, hogy félve nem lehet élni, annak ellenére, hogy a rettegést a „zsidó génjeimbe” programozta az elmúlt két évezred. Pontosan ezért és akkor kell embernek maradni, amikor sokan az embereket állatnak gondolják, és ráccsal kerítik el őket az „európaiaktól”. Tudom, a menekülttömeg nem homogén massza, hanem individuumok alkotta embercsoport, és mi is bármikor lehetünk ugyanolyanok, mint ők. A XXI. században már nem elpusztítjuk a nálunk gyengébbet, hanem segítjük. Mert csak így hihetjük, hogy ha mi bajban leszünk, rajtunk is segít majd valaki.

Ezt hívja a héber nyelv heszednek, azaz tevőleges szeretetnek. A zsidó hagyomány szellemében az isteni szeretetet nem elsősorban Isten felé kell viszonoznunk, hanem embertársaink felé. Így lett a zsidó gondolkodás egyik alapelve a következő: Isten azért szeret minket, hogy jót tehessünk embertársainkkal.