szerző:
hvg.hu
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Minden fájdalma és szégyene ellenére megtörte hosszú hallgatását egy nő, akinek életét nagyon fiatalon változtatta meg örökre egy Marton Lászlóval való találkozás. Nem tudta tovább nézni, ahogy a rendező tagad és visszatámad. A hvg.hu-nak azt mondta, hogy alábbi történetét épp úgy megvédené a bíróság előtt, mint Sárosdi Lillát egy lehetséges perben. Alább az ő szavai következnek egyetlen szó változtatása nélkül.

Napok óta gondolkozom, tépelődöm, gyötrődöm, hogy előálljak-e a saját történetemmel. Migrénem van, semmi nem csillapítja a fájdalmat és sötét gondolatok kísértenek. Nem álltam volna ki a nyilvánosság elé, ha Marton László bocsánatot kér Sárosdi Lillától és a többi, nem nevesített nőtől. De nem ez történt. Ellenkezőleg. A kialakult méltatlan és borzalmas helyzet sokunkat lépéskényszerbe hozott. Így engem is.

A történetem.

Egyetemista koromban, a kilencvenes évek elején, adódott egy lehetőségem, hogy gyakornokként dolgozzam egy készülő vígszínházi produkcióban. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, színházban szerettem volna folytatni a pályafutásomat, így ez egy remek első lépcsőfoknak tűnt. Mielőtt azonban elkezdhettem volna ezt a munkát, be kellett mennem a színház igazgatójához bemutatkozni. Meleg júniusi délután volt a felvételi beszélgetésem napján. Nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön. Sokat jelentett volna, ha megkapom ezt a lehetőséget. Lelkemre kötötték, ne késsek. De szerencsétlenségemre kimaradt a metró. Ugyan szegény diák voltam, de az utolsó pár száz méterre taxiba ültem. De így is késtem néhány percet. Lihegve érkeztem, az izzadtság átszűrődött a lenvászon ruhámon. Talán ez ütött rést a páncélomon, talán ettől váltam sebezhetővé. Féltem is, hogy ezzel mindent elrontottam. Bocsánatot kértem. Az igazgató úr kedves volt, nem tűnt mérgesnek. Fagylaltra hívott a szemközti cukrászdába, amit hálásan elfogadtam. Nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Átmentünk, fagyiztunk, beszélgettünk. Az eddigi színházi tapasztalataimról kérdezett, meg a családomról. Meséltem. Nagy kedvvel. Nagyon szeretek mesélni. Főleg magamról. Aztán visszamentünk, át a titkárságon, ahol ott dolgozott ez egyik színházi titkár, be az irodájába. Innen homályosabbak az emlékeim. Ezt majd egy perben biztosan fel lehet használni ellenem. Több mint húsz éve volt, és az elfojtás kívülállóvá tett a saját történetemben. Mert ezt csak úgy lehet túlélni, üzenem mindenkinek, férfinak és nőnek egyaránt, akikkel ez nem történt meg, vagy akik nem az áldozati oldalon voltak, hogy az ember elkezdi kívülről nézni önmagát, mintha nem vele történne meg, ami történik. Azt a világos vászonruhát nem vettem fel soha többet, de még évtizedekig ott lógott a szekrényemben felakasztva. Költöztem vele városról városra. Memento mori. Valami rövid beszélgetés még lehetett, némi bók, elpirulás. Én már mennék, ez volt a fejemben. Hogy lehet itt szépen elköszönni, ez már valahogy nem a színházról szól, ez már másról. Láttam a vöröshajú lányt, magamat, a falnak nyomva, beszorítva. A menekülési út elzárva. A lelkem elhagyta a testemet. Aztán már csak arra emlékszem, hogy látom, amint ellököm a férfit, aki egészen közel, kellemetlenül közel van hozzám, testemnek feszül a teste, feltépem az ajtót, és kirohanok. Zrínyi Ilona. Futok. Át a titkárságon, köszönés nélkül, ki az utcára. Futok a körúton, és nem tudok sírni. Félelmet érzek, bénultságot, legszívesebben a kocsik közé rohannék. De miért is? Hiszen semmi nem történt. Senki nem dugott be semmit sehova. Sem nyelvet, sem hímtagot. De valami mégis történt. Velem. Az én viszonyom változott meg a világhoz, a bizalmam tűnt el azon a júniusi délutánon, a férfiakban, magamban. Ebbe a kis résbe, a védtelenségem résébe betüremkedett a félelem, az önutálat, a férfiak gyűlölete, és önmagam hibáztatása.

Marton László a Vígszínházban
©

A történtek után visszamentem az albérletembe és felhívtam az édesanyám. Próbáltam tárgyilagosan elmesélni ezt a találkozást. Anya azt kérdezte tőlem: „Biztos, hogy ezt jól csináltad? Mi rossz van abban, hogy tetszel neki. Szép kislány vagy. Szerintem nem kellett volna ellöknöd. Nem kellene inkább visszamenned és bocsánatot kérned?“ Meghökkentem. „Bocsánatot kérni? Miért? Én mit vétettem szerinted, anya?“ Anyámnak erre is volt válasza: „Megsértetted. Ha így viselkedsz, akkor talán soha nem fogsz bekerülni a Vígszínházba. Sőt, semmilyen színházba.“ Ültem a rózsaszín matracomon az albérletemben és úgy éreztem, szétszakít a fájdalom, a düh, az elkeseredettség. Ordítani szerettem volna, és végre ordítottam is, az anyámmal, a telefonban. „Ha ez az ára, akkor én inkább nem akarok bekerülni oda. Eddig én mindent a tehetségemmel értem el, az eszemmel, és ha ezt itt nem lehet, inkább elmegyek külföldre. Máshol ez nem így van. Skandináviában például. Úgy rossz ez az ország, ahogy van, ha itt így mennek a dolgok. Kinn ilyen nem fordult velem elő. Pedig ott is elmentem sétálni, meg kávézni a professzoraimmal. De azok nem tapiztak. Azokkal Nietzschéről meg verstanról lehetett beszélgetni.“ Ezzel lecsaptam a kagylót. És természetesen meg voltam győződve, hogy édesanyámnak igaza lesz, és nem fogok bekerülni a színházba. De nem így történt.

Az én esetemben valójában nem lett az incidensnek semmi látványos következménye. A produkcióban annak ellenére, hogy nem feküdtem le a szereposztó díványra, részt vehettem, mivel azt egy másik rendező rendezte. Marton László többet nem közeledett felém, és nem tett ajánlatot. Emlékszem arra a szeptemberi napra, amikor legközelebb találkoztunk. Egy időben érkeztünk az épület elé reggel. Ezúttal sajnos nem késtem el. Gondolkodtam azon, hogy azt mondom, klausztrofóbiám van, de aztán úgy döntöttem, nem tudok itt létezni, dolgozni, ha nem tudok felmenni vele a harmadik emeletig a liftben. Végül is mi történhet? Ha még egyszer egy ujjal is hozzám ér, sikítani fogok, és botrányt csinálok. Érzékeny ember. Művész. Nyilván megértette, hogy ezt nem lehet. Velem nem. Én csak egy pillanatig voltam gyenge és sebezhető. De az eltelt időben felvérteztem magam. Megkérdezte, hogy telt a nyaram. „Remekül“ – válaszoltam. „Sokat dolgoztunk a darabon, Tanár úr.“ „Hallottam hírét. Isten hozott a Vígszínházban, Kicsim!“ – mondta, és felértünk a harmadik emeletre. Tudtam, hogy ez akkor így már rendben lesz. A nyári esetet eltemettem a tudatom legmélyebb bugyraiba, nem beszéltem róla senkinek, még a legközelebbi barátaimnak sem. Bezártam magam egy páncélba az elkövetkezendő évekre. Sokszor voltam magányos, elkeseredett, néha nagyon sötét gondolataim is voltak, de ezt próbáltam nem mutatni. A munkába temetkeztem. Aztán elmentem külföldre és új életet kezdtem. A Tanár úrral, ha hébe-hóba összefutottam, kedélyesen elcsevegtünk. Nyilván ő már nem emlékszik semmire.

Nem a bosszú vezérel. Azért mondom el, mert szeretném, ha valami megváltozna. Jó lenne, ha a lányok és fiúk, a nők és férfiak, akiket molesztálnak, bántalmaznak, akik abúzus áldozatai lesznek, akiket méltóságukban megsértenek, ki mernének állni magukért, és segítséget kapnának. Társadalmi paradigmaváltást szeretnék ebben az ügyben. És mindezt anélkül, hogy ki kelljen herélni hozzá minden férfit.

A nevemet azért nem akarom vállalni, mert védeni szeretném édesanyámat és anyai barátnőmet, akiket, ha egy ilyen kritikus helyzetben az akkori és mostani reakcióikkal meg is nehezítették a dolgomat, és nem tudtak igazán segíteni, nagyon szeretek, és nem akarom, hogy emiatt bármi bajuk, bántódásuk essen, vagy ebből akármiféle hátrányuk származzon.

Még mindig azt kívánom, hogy a Tanár úr tudna mégis csak bocsánatot kérni. Elegánsan, őszintén, nemcsak tőlem. Mindenkitől. Nem szeretném, ha meghurcolnák. De azt sem szeretném, ha ő hurcolna meg ártatlan nőket, akik már eddig is éppen eleget szenvedtek. Az egyik felem, az alkotó, a művész, nagyon tiszteli az ő egyik felét, az alkotót, a művészt. De a másik felem, a nő, megveti az ő másik felét: a férfiállatot.

hvg.hu Itthon

Bajban a Vígszínház: nyakukon lenne egy Marton rendezés premierje

Az olvasópróbákat már megtartották a Vígszínház december közepére tervezett Ibsen: A vadkacsa című előadásához. Az erről készült képek centrumában a rendező Marton László. Ez az első feladata, amelyet a társulatnak meg kell oldania a rendező lemondása óta.

hvg.hu Itthon

Sárosdi azért nevezte meg Martont, mert felbukkantak más áldozatok

A vele történteket először a zaklató megnevezése nélkül felvállaló színésznő azért azonosította végül Marton Lászlót, mert jelentkeztek nála a rendező más áldozatai is – mondta el a Hír Tv Egyenesen című műsorában Schilling Árpád rendező, a zaklatási botrányt elindító színésznő férje. Az is közrejátszott, hogy véletlenül kétszer is összetalálkozott Martonnal, és ez nagyon felzaklatta. "Nyílna meg alattad a Föld" - Sárosdi férje csak ennyit mondana a zaklatással meggyanúsított rendezőnek, akinek szerinte le kellene mondania minden pozíciójáról és el kellene vonulnia.