A kiállítás bemutatja, mitől más Vancouver, mint a többi világváros, hiszen az Egyesült Államoktól egész Ázsiáig az építészek másról sem beszélnek, mint arról, hogyan kell „vancouveresíteni” a városi területeket.
Kanada Csendes-óceáni oldalának legnagyobb városa, Vancouver építészeti struktúrája az elmúlt 50 évben vált példa értékűvé. Felhőkarcolóival az egyik legmodernebb és leglakhatóbb világváros jelentős népessége ellenére. De a modernitása ellenére a koncepció, amitől a város annyira sikeres, olyan régi és történelmi, mint maga a városok ötlete: az emberek szeretnek a munkahelyük közelében lakni, a lakóhelyük környékén vásárolni és szórakozni.
A vancouverizmus épp az övezetes városi élet ellentéte. Végy tömérdek embert, költöztesd őket össze, hogy a kiszolgálásukra és kényelmükre építő üzletek, munkahelyek köréjük csábuljanak, végy befektetőket, akik cserébe az egekbe törő extrém helykihasználásért kompromisszumra és pénzügyi áldozatra is hajlandóak a későbbi lakástulajdonosok életminőségének javítása érdekében. A kompromisszum ez esetben a felhőkarcolók körül parkokat, sportpályákat, sétálóutcákat, iskolákat, könyvtárakat, bicikliutakat, élelmiszerboltokat, butikokat, éttermeket és kocsmákat jelenti.
Vancouver emellett festői fekvése, a hegyek és az óceán közelsége miatt még egy dologra odafigyel, és ez a kilátás. Fontosnak tartják, hogy ezt a város legtöbb polgára élvezhesse. Az épületek ezért sokkal alacsonyabbak az öböl és a tenger közelében és egyre magasabbak, ahogy a belváros fele haladunk. Az időjárás következményeit sem hagyják figyelmen kívül: mivel a tél igen kemény, sivár és nedves, az épületek az utaktól beljebb épültek, hogy a gyalogló városlakókat a lehető legtöbb természetes fény érhesse még a legsötétebb hónapokban is.
A siker kulcsa a lakások és a kereskedelmi épületek összevegyítése is. Még a belvárosi felhőkarcolókban is lakásokat találunk a legfelsőbb emeleteken, és ahogy a víz felé haladva az épületek egyre alacsonyabbak, úgy korlátozódnak a kereskedelmi tevékenységeket bekebelező épületek a főutcákra. Vancouverben ugyanis, Londonhoz hasonlóan, minden negyednek van egy városközpontszerű főutcája a bevásárláshoz.
A Vancouver-szerű városi struktúra haszna gazdasági szociális és környezetvédelmi szempontból is jelentős. Egy felhőkarcoló nem csak azért olcsóbb egy társasháznál, mert több a hasznosítható terület, hanem mert a közművek, mint a csatorna, a víz és a szemétszállítás könnyebben megoldható, az utak és a tömegközlekedés rendszere jobban szervezhető. A nagy embertömegek ellenére sem kellenek városszabdaló és szennyező autópályák, mint San Franciscóban vagy Seattle-ben. Nem kell annyi híd sem, mint mondjuk Manhattanben, hiszen többen használnak tömegközlekedést, gyalogolnak vagy bicikliznek a munkahelyükre. Ilyen módon nagy meglepetésre a családok is jobban kedvelik a belvárosi életet, mint a külvárosit. Annyi a gyerek Vancouver belvárosában, hogy az iskolák nehezen tartanak lépést a megnövekedett létszámmal.
Hongkong és Szingapúr már ismeri ezt a jelenséget, mindkét város csatlakozott a vancouverista mozgalomhoz. De kevésbé zöldek, mint a kanadai metropolisz. Ami már csak azért is létfontosságú, mert a város népszerűsége miatt az apartmanok mérete egyre zsugorodik.
Vancouver struktúrájának sikerére viszont az amerikai városok között meglepő módon egyedül San Diego figyelt fel. A többi amerikai városhoz hasonlóan San Diego belvárosa is a lyukhoz hasonlított a fánkban. A központi területet a szegények lakták, éjszaka elhagyatott és veszélyes volt. Ma már ez másképp van, hiszen a város nem csak átvette a vancouveri stílust, hanem a város építészeit is átcsábította.
Dubaj ugyancsak ezt tette, ám sokkal intenzívebb ütemben. Annyi pénzzel, amennyi csak az olajmágnásoknak lehet az arab sivatagban, persze sokkal könnyebb dolga van a városvezetésnek: még Vancouver legkedveltebb negyedét, a False Creeket is szinte teljesen lemásoltak a dubai építészek.
Az egyetlen probléma a vancouverizmussal éppen a közkedveltsége. A lakások ára annyira felment, hogy a pályakezdő fiatalok már nem engedhetnek meg maguknak egy kisebb apartmant sem, és így a külvárosba szorulnak. A hajléktalanok száma ugyancsak megnőtt, mert a magasabb presztízsű épületek kiszorítják az olcsó hoteleket, ahol az alacsony jövedelmű munkások eddig laktak. De ezeket a problémákat az alapítók előre prognosztizálták, és a tervezők annyira biztosak voltak a sikerben, hogy a belvárosban apartmanokat építeni kívánó konzorciumokat szociális házak építésére kötelezték. Ha ez a lehetőség megoldja majd a problémát, akkor remélhetőleg a többi világváros ugyanúgy követi ebben is Vancouvert, mint a közvetlen hasznot hozó elképzelésekben.
Krisztina O’Brien / London
