Berger Dalma: Mindenképpen periodikusról. Attól, hogy a mai modern ember nem veszi észre a ciklikusságot, az még ugyanúgy jelen van. Még mindig azt gondolom, mint két évvel ezelőtt: ugyanazon fajta dekadenciának látom jeleit, mint amely a második világháborút megelőzte. Az emberek ugyanúgy reagálnak a világra, ugyanolyan fogyasztási szokásaik vannak, ugyanazok az energiák vibrálnak bennük.

Sándor Dániel: Régebben gyakran levonultunk egy kisházba dalokat írni és volt egy alkalom, mikor azzal inspiráltuk magunkat, hogy híreket olvastunk fel: híreket aznapról, a nagyvilágból. Elég nyomasztó dolog született belőle. Pedig nem kifejezett célunk a zenénkkel nyomasztani az embereket, egyszerűen arról van szó, hogy sok esetben ez az egyetlen természetes reakció mindarra, amely körbe vesz minket.

B.D.: Nem hiszem, hogy ránk lehetne fogni, hogy valaha is piacra dolgoztunk volna. Az, hogy pontosan kiket célzunk vagy akarunk megcélozni ezzel az egésszel, inkább csak a dalok megszületése után okoz fejfájást.

S.D.: Ott, abban a környezetben, azok között az emberek között, azokban a terekben akartunk élni, ahol a kedvenc előadóink is alkottak. Ez persze így elég patetikusan hangzik, de ha ott vagy, tényleg képes leszel megélni azt atmoszférát.

S.D.: Azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyek alapjaiban határozzák meg a zenénket, gyakorlatilag ez az ország alkotta. Magyarországon könnyű szomorú dalokat írni, melyekre azonban senki sem kíváncsi: az embereknek rengeteg bajuk van, instant, könnyen emészthető szórakozásra vágynak, nem hajlandóak figyelni senkire és semmire, ami kellemetlen kérdéseket vethet fel.

Másfelől állandóan ott motoszkál az emberben, amit országhatáron belül sokan hajlamosak elhinni, hogy ennél nincs feljebb, mindent elértél, amit el lehetett. Pedig valójában csak eljutsz egy olyan küszöbig, amelyen lokális keretek közt már képtelenség átlépni. Van, akinek ez elég és van, akinek nem.

B.D.: Nem hiszem, hogy elértük volna. Ha csak arra gondolok, hogy a Fehér Isten miatt csak a sajtókampány első napjaiban mennyien találtak meg minket a filmnek köszönhetően, megdöbbentő – megfelelő szócső híján –, milyen százalékban sikerült csak megszólítanunk a közönségünket.

Nagyon sok zenekarnak létezik a közönsége, csak sokszor nem tudnak egymásról. De ez a világon mindenhol így van, az underground egy zárt réteg, amelyben nincsenek meg azok a csatornák, fórumok, melyek segítségével tömegesével fedezhetnéd fel a százból vagy ezerből azt a pár embert, akinek márpedig tetszik, amit csinálsz. A fogyasztói szemlélet miatt még ha akarnál, akkor sem tudnál versenyezni egy olyan mezőnyben, ahol rádióra tervezett, profi kommunikációs és marketingstábbal működő formációk dübörögnek. Ezért ha véletlenül születik is valami olyan anyagod, ami reflektál a trendekre, nem tudsz kitörni az undergroundból.

Máig rengeteg olyan magyar előadó van, akiket egy megfelelő menedzsmenttel tömegek hallgatnának. A vezető rádiók szerkesztői és a legtöbb hazai fesztiválszervező azonban már rég kihúzta magát az újra való nyitottság felelősége alól.

S.D.: Más országok esetében az úgymond fejlettebb zenei kultúra mindössze annyit takar, hogy jóval gyorsabban cserélődnek a zenei paletta résztvevői, így meg lehet csinálni egy fesztivált, amire mondjuk csak azokat a zenekarokat hívod el, akik idén és nem tíz, nem húsz éve tettek le valamit az asztalra. Az a közönség neveltetésből adódólag igényli a friss produkciókat, onnan nézve már csak ezért is nevetségesnek tűnik, hogy Magyarországon mindenki évtizedes dalokat szeretne hallgatni.

Kovács Gergely: Nemrég leutaztam a Balatonra és észrevettem egy Agárdi Popstrand-plakátot, ami konkrétan ugyanúgy nézett ki, mint húsz évvel ezelőtt, sőt még a fellépő zenekarok sem változtak. Ezzel most nem azt mondom, hogy az Edda helyett a Volkova Sistersnek kellene fellépnie az Agárdi Popstrandon, de hogy ennyi időre be lehet betonozni a közízlést, az már önmagában elgondolkodtató.

B.D.: Visszanézve, mi a saját kis egzisztenciális közegünkben egy borzasztóan ideális és nagyon szegregált életet éltünk, mondhatni kivételezett helyzetben voltunk. Hogy mindezek ellenére kimentünk, egyedül az én kihívás-keresésem miatt történt. Képtelen vagyok napirendre térni bármiféle saját produktum felett, amíg az nincs a megfelelő helyen, a megfelelő személyek által megmérettetve, elbírálva. Ennek a folyamatnak pedig Magyarországon valószerűtlenül gyorsan a végére érsz.

S.D.: Kint hamar rájön az ember, hogy micsoda munka, fegyelem és szervezettség van amögött, hogy London olyan művészeket tud kitermelni, amilyeneket. Erre rádöbbenni pedig különösen azért szomorú, mert a budapesti művészeti körök emberanyaga iszonyatosan erős, csak amíg itt a tehetségük miatt alanyi jogon járónak tartják a sikert, kint tesznek is azért, hogy érvényesülni tudjanak.

K.G.: Amikor Amerikában turnéztunk, nagyon vegyesen játszottunk a legszuperebb és legrosszabb helyeken, ami leginkább arra volt jó, hogy megtanultuk negyed óra alatt felpakolni a cuccot, megcsinálni a hangbeállást és eljátszani a két kedvenc számunkat. Most, hogy Angliában koncertezünk még nagyobb a fegyelem: ez már nagyon nem arról szól, hogy lemegyek a Kuplungba, összerakom a cuccomat, játszok valamit aztán anyám majd úgyis eljön értem.

B.D.: Szerintem olyan még nem volt, hogy egy magyar zenekar külföldre tegye át a székhelyét, és egy évre rá lobogtassa a nagy lemezszerződést, amivel jár a külön kocsi meg a pezsgő eperrel a Szigeten. De ez nem is erről szól.

B.D.: Egyáltalán nem tervezünk hazajönni. Csak most következik az az időszak, amiért magunk mögött hagytunk mindent: az új lemezünk keverési fázisban van, készülnek a videoklippeink és egyre markánsabban kezdünk megjelenni az angol klubéletben is. Bár az tény, hogy amikor pár hónap múlva bekopogunk az első kiadóhoz, akkor derül majd ki, volt-e értelme a helyrajzi változtatásnak.