Könnyen lehetett volna érzelgős giccsparádét vagy akár brutális szenvedésmozit csinálni A szoba című könyvből, de szerencsére jó kezekbe került a projekt, így a szezon egyik legjobb filmje lett az igaz történetre csak nagyon alapjaiban épülő sztoriból. Egy pár négyzetméteres sufniban hét éve fogvatartott 24 éves anyuka a végső összeomlás előtt elhatározza, hogy az ötödiket betöltő, a szobát az egész világnak gondoló kisfiával együtt megszökik – az eredmény: két lenyűgöző színészi alakítás.

Talán még mindenki emlékszik a 2008-ban kipattant Fritzl-ügyre: az amstetteni rémként elhíresült osztrák férfi 24 éven keresztül tartotta fogva saját lányát egy pincében, a lány pedig ez idő alatt hét gyermeket szült erőszakos apjának. Ezt a szörnyű esetet szerencsére azóta sem jutott eszébe senkinek megfilmesíteni, és bár az ír-kanadai írónőnek, Emma Donoghue-nak is ez szolgált alapul A szoba című regény, majd az abból készül forgatókönyv megírásához, azokban konkrétan nem idézi meg a horrorisztikus osztrák történetet.

Olyannyira nem, hogy a könyv konkrétan a születésétől fogva egy sufniban berendezett szobában, az elrabolt édesanyjával élő ötéves kisfiú bájos, naiv szemszögéből lett megírva (hátborzongató kontrasztot adva a kegyetlen alapfelállásnak), de a négy Oscar-díjra jelölt film is előbb nevezhető megható családi szeretet-sztorinak vagy poszt-traumatikus tanulmánynak, mint a nézők megbotránkoztatására görcsösen hajtó thrillernek.

Jacob Tremblay és Brie Larson
©

Emma Donoghue 2010-ben (Magyarországon először 2011-ben) kiadott könyve gyereknyelvezetével meglepően humorosan és könnyeden tálalta a véresen komoly sztorit, és többek közt ezért is volt kérdéses, hogyan lehet majd ugyanolyan hatással filmre vinni. A folytonos narráció elcsépelt húzás lett volna, de már maga a gyerekközpontúság is magában hordozta a giccs lehetőségét, abban pedig csak reménykedni lehetett, hogy nem helyeződik túl nagy hangsúly az egyes történések realisztikus ábrázolásra – és nem csap át a projekt egy, A visszatérőhöz hasonló szenvedéspornóba.

Szerencsére sikerült megszerezni a rendezői székbe az egyébként is egyre jelentősebbé váló ír filmezés (A szoba mellett a szintén ír készítésű Brooklyn is a legjobb filmes Oscar-jelöltek közt van) egyik legérdekesebb alakját, Lenny Abrahamsont. Az ötvenéves rendező legutóbb a Michael Fassbendert egy óriási papírmasé-maszk mögé kényszerítő, váratlanul vicces Frankkel nyűgözött le minket, de érzékenységét a Mit tettél, Richard? és a Garázs című filmjeiben is bizonyította korábban. Nem véletlenül jelölték A szobáért végre Oscarra (kiütve a versenyből ezzel többek közt Steven Spielberget, Ridley Scottot és Quentin Tarantinót) – bár képeiben nem mutat semmi eget rengetően újat, mesterien kalauzolja végig a nézőt az egészen változatos cselekményen.

Merthogy itt tulajdonképpen két film van egybepakolva: az első órát a szobában, a másodikat – nem nagy titok – a szabadulás után, a nagyvilágban töltjük.

Brie Larson és Jacob Tremblay
©

Egyből a dolgok közepében találja magát a néző, amikor Jack (Jacob Tremblay) azzal ébreszti Anyut (Brie Larson) a nagyjából 4x4 méteres Szobában, hogy ma van az ötödik szülinapja. Fokozatosan szembesülünk azzal, milyen az élet ezen az elmondhatatlanul zsúfolt helyen: az egyik falon egy kisasztalnyi konyhai kellék és egy fürdőkád, a másikon egy vécé, egy csap és egy tévé, a harmadikon egy ágy és egy szekrény, a negyediken pedig az a kóddal nyíló ajtó, ami már hét éve elzárja a fiatal anyukát a külvilágtól.

Az egyébként Joy névre hallgató 24 éves nőt (aki ezzel az Agymanók Derűje és a Joy Jennifer Lawrence által alakított címszereplője mellett a harmadik ilyen nevű főszereplő egy idei Oscar-jelölt filmben) ugyanis 17 éves korában csalta csapdába egy férfi, aki azóta fogva tartja a jól hangszigetelt kerti fészerében. A csak Old Nick, vagyis Patás néven emlegetett férfi – akinek a fogvatartottakhoz való szorosabb kötelékét csak ki kell matekozni – alapvető élelmiszerekkel és a „vasárnapimeglepi” névre hallgató szívességekkel látja el a nőt és a fiút, éjszakánként pedig rendre meglátogatja a nőt, amíg Jack a szekrénybe fabrikált kis alvóhelyiségében próbál addig számolni, amíg el nem alszik.

Bele sem tudunk gondolni, mennyi idejébe és energiájába telhetett a nőnek, amíg felépített egy alternatív valóságot gyermeke számára – Jack ugyanis abban a hitben él, hogy a Szoba az egész világ, a tévében látottak, a könyvekben olvasottak és az Anyutól hallottak pedig mind-mind kitalált vagy más bolygókon történt dolgok. Aztán Joynak egyszer csak bekattan, hogy ez nem sokáig mehet így tovább, az ötödik születésnap pedig pont az a fordulópont, amikor már talán meg tudja értetni fiával, mi is a valóság.

Brie Larson és Jacob Tremblay
©

A film legmegérintőbb pillanatai azok, amikor a mesevilágában kellemesen éldegélő – és ezért a helyzet borzalmait egyáltalán fel nem fogó – fiú először hitetlenkedve, majd a gyermeki kíváncsiságtól hajtva egyre érdeklődőbben kezd szembesülni az igazsággal. De mind közül a film felénél elérkező kulcsjelenet az, amiért joggal tartották sokáig Oscar-esélyesnek a jelenleg 9, de a film forgatásakor még mindössze hétéves Tremblayt – ember legyen a talpán, aki száraz szemekkel kibírja, ahogy a fiú először pillantja meg a végtelen égboltot, miközben szól a This Will Destroy You grandiózus poszt-rockja.

És hát Brie Larson sem véletlenül nyert Golden Globe-ot a játékáért, és fut neki elsőszámú esélyesként az Oscarnak – már a 2013-as Short Term 12-ért (Átmeneti állomás) díjesőben kellett volna részesülnie, de az idegösszeroppanás szélén álló, majd a traumát követő stressz miatt ingadozó anyuka szerepében tényleg úgy brillírozik, hogy ezúttal tényleg elmaradhatatlan volt a rengeteg elismerés. A film második, egyenetlenebb felében feltűnő színészek sem hagyják cserben a két főszereplőt: Joan Allen mindenkiért aggódó nagymamaként, William H. Macy a tragédiát feldolgozni nem képes ex-családfőként, a pótpapát játszó kanadai Tom McCamus pedig a legszimpatikusabb karakterként (Kanada, 2015, ugye) egészíti ki a csapatot.

Méltatlanul kevés szó esik A szoba kapcsán, Danny Cohen operatőrről. Az angol szakember Tom Hooper állandó társaként hozzászokhatott a szuperközeli arcképekhez, és ezt most is nagyon kifejezően használja: a szoba irreálisan kis méretét, és a saját világának királyaként élő Jack elméjét egyszerre emelik ki a fiú arcát nagyon közelről mutató felvételek, ennek köszönhetően pedig tökéletesen átjön képekben az a gyerekközpontúság, ami a könyvben szavakban, belső monológok formájában jelent meg.

Cohen érdemei egyébként jól követhetőek az elmúlt években. Bár őt magát csak egyszer jelölték Oscarra, A király beszédéért, eddig már nyolc színészt segített Oscar-jelöléshez a színészbarát közelijeivel: Colin Firth, Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter (A király beszéde), Hugh Jackman és Anne Hathaway (A nyomorultak), Eddie Redmayne és Alicia Vikander (A dán lány), valamint most Brie Larson közül Firth és Hathaway át is vehetett egy-egy szobrot a játékáért.

És ha van igazság, akkor Brie Larson is ugyanezt teszi majd a február 28-i gálán.