szerző:
csunderlik

A második világháború két legsúlyosabb következménye Európa kettészakadása és az Eurovíziós Dalfesztivál létrejötte volt. A Dallal sikerült alulmúlni a kereskedelmi tévéket.

A Dal című sláger-közbeszerzésnek már a létezése is érthetetlen és védhetetlen, bár kétségkívül méltánylandó, hogy van egy verseny a NER-ben, amit nem Mészáros Lőrincre írtak ki. Ám ahelyett, hogy közfelkiáltással kiküldenénk Vásáry Andrét, hogy búvárruhában énekeljen diszkógregoriánt, nagyon komoly arccal versenyeztetnek önsorsrontó előadókat, hogy a „legjobbat” nevezhessék egy olyan zenés freakshow-ra, amely közelebb áll David Lynch Elefántemberéhez, mint a Beatleshez, és ahol egy jobb helyezés egy egész életre ráég az énekesre.

Hiszen köztudott, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjével minden évben hangyákat lehet irtani. Amikor elhangoznak ott olyan rettenetes mondatok, minthogy mene, mene, tekel, ufarszin, „jön Roger Cicero, a szving németországi helytartója”, a kultúrembereknek nem marad más, minthogy Thomas Mannként emigráljanak a tévé elől, mert nem kérdés, olyan produkció következik, amellyel Göring a lipcsei perben fenyíthette volna Dimitrovot.

©

Elismerem, szórakoztató tud lenni, amikor Románia olyan dalnokot nevez, aki nettó arra emlékeztet, amikor a South Park Kennyje Andrea Bocelli-számokkal csinál karriert a bukaresti operában, és bár nem vagyok a „magyar kultúrfölény” nagy teoretikusa, de a szomszédos országok versenyzőit látva olykor elégedetten hümmög, lehelgeti és törölgeti szemüvegét a bennem lakozó Klebelsberg Kunó.

Na de. A magyar versenyzők sosem elég jók, sosem elég szórakoztatóak, leginkább semmilyenek. Akárcsak A Dal, ami maga a középszer. Több élményhez jutunk, ha rászánunk egy emelt díjas sms-t, hogy megkapjuk csengőhangban Demjén Ferenc Honfoglalását.

A Dal annyiban hasonlít a mindenkori Magyar Televízióra, hogy első látásra csupa máshol megbukott, lecsúszott vagy félbemaradt versenyző nyüzsög itt. Persze egy korai Megasztár- vagy X-faktor-kiesés – ugyanis ez A Dal vízgyűjtőterülete – még nem jelent semmit, hiszen József Attila is megírta, hogy a nehezek süllyednek mélyre, továbbá vannak olyan törvényszékek, amelyek előtt dicsőség vádlottnak lenni, és így tovább. A külvárosi szexturkálókkal ellentétben itt nem feltétlenül aggályos a second hand jelleg, bár felvillanyozónak se nevezném, hogy Kállay-Saunders Andrást lassan már többször láttuk A Dalban, mint a Prodigyt a Szigeten.

©

A Frenreisz Károly–Zséda–Caramel–Both Miklós-zsűri sem az, amitől váratlan fordulatokat vagy életre szóló tanulságokat várhatunk. Frenreisz Károly ránézésre utoljára akkor okozott meglepetést, amikor kevert helyett körtét rendelt a Fészekben. Ráadásul a ránőtt napszemüvegével nem a jón és rosszon túllévő Lou Reed hatását kelti, hanem mintha két nap ezelőtt lett volna szemműtéte. Amennyire vidám ember, igazán felmutathatott volna egy metálvillát, amikor úgy értékelt: „Jó nagyon a dal!” Köszönjük, hogy nem kellett ezen annyit gondolkodni, mint a Moby Dicken.

Zséda ellenben választékosan tud ugyanolyan lenni, és a bírálatai alapján mintha a Monterey Popfesztiválon lennénk, és Janis Joplint hallottuk volna, nem Galambos Dorinát. „Ez egy álomprodukció”, „tiszta Amerika, amit a Berklee-n tanítanak”, „valami elképesztő hangszíned van”, „én nem is tudom, hogy hallottam-e ennyire különlegeset”, „minden együtt van az idén”, „van benne egy flow, egy sodrás, ami nagyon magasra repít”, „én egy pillanatra azt hittem, hogy ez valami extraprodukció, egyáltalán nem volt versenydal-érzésem”. Amikor egyetlen finoman kritikus mondat hagyta el a száját, jobban meglepett, mint amikor Zsazsa Tax fejéről lerepült a paróka Friderikusz mulatságos műsorában. Ki kéne próbálni, hogy Pap Rita és Bodnár Attila Csovi-csovi Jasperéről mi lehet Zséda véleménye.

Mivel Caramel túlságosan rendes ember ahhoz, hogy bárkit is megbántson, A Dal lényegét Both Miklós foglalta össze: „Semmi olyat nem tud mondani se a zene, se a szöveg, amit ne hallottam volna már.” Ő messze a legjobb zsűritag a tehetségkutatók jelenlegi mezőnyében, csak mert komolyan veszi a feladatát.

©

Vessük tekintetünket a műsorvezetőkre. Harsányi Levente kiégettsége a minden kérdésre tagadással felelő Rogán-interjúkat idézi, tehát nincs már messze attól, hogy kulturális attasévá tegye a NER. De néha azért felvillant, mint amikor úgy oltotta a színpadon meghalni akaró, szívbillentyűző ős-megasztárost, Mujahid Zoltánt: „Úgy éreztem, hiteles, ha a zongorát hívom segítségül.” „Hát sajnos az volt.”

Tatár Csilla csúcspillanata ellenben az volt, amikor megkérdezte: „Annaelza, te hogy vagy most?” Mire a gyors és nyers „én a Kása Juli vagyok” érkezett válaszként. Bár nem mondom, hogy nem Tatár Csillának volt igaza, mert a mutatványaik alapján tényleg nem érdemes megjegyezni ezeket az előadókat.

A Dal számai annyira unalmasak voltak, hogy közveszélyes rádióban játszani ezeket, mert elalszanak a sofőrök.

Egyetlen produkció azonban mégis felejthetetlen marad, mert kevés együttesnek sikerül, hogy az alakulása után nem sokkal már önmaga emlékzenekara legyen. A Peter Kovary & The Royal Rebels It’s A Riotja tényleg lázadás volt minden ellen, amit hagyományosan elvárunk a régi iskolás rockerségtől. Ez ugye nem arról ismerszik meg, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál selejtezőben beszél a „lázadásról”, hanem belevág egy whiskeys üveget a tévébe, amikor ezt a műsort adják.

©

Igaza van a Sztalker Írójának: úgy nem lehet írni, ha már előre a várható sikeren vagy a kudarcon gondolkodunk, ha az a cél, hogy egy dal legyen „Eurovízió-kompatibilis”. A Dalban elhangzott dalok nem feldolgozások voltak, de mégis mindegyik emlékeztetett valamire. Ezért nem tudtam mire vélni, amikor az egyik továbbjutó, Szabó Ádám azt mondta: „Megtaláltam a saját utam”.

Ezen az úton már annyian járnak Ádám, vigyázz, össze ne tapossanak.