Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
A hatvanas évek elején Vas István költő azt mondta fiatal pályatársainak: „Aztán tudjátok, ugye, hogy ez a marha Béla az egyetlen zseni köztetek?” Abody Béla tragikus élete Vajda Miklós tanúsága szerint.
„Nem érdemli meg, de adj neki örök nyugodalmat, Uram” – ezzel az akkorddal zárja az egykori barát, Vajda Miklós Abody Béláról szóló, a Holmiban közölt requiemjét. Kíméletlen befejezés. Az emlékező nem dicsér, temet.
Vajda és Abody együtt voltak gyerekek, nyolc évig osztálytársak, együtt nőttek fel, mindketten a bölcsészkarra jártak, együtt ismerkedtek meg a rendszer és a létező irodalompolitika természetével, a kiadói–irodalmi világba közösen léptek be, és kirúgásuk is nagyjából egyszerre történt. Véd- és dacszövetségük nagyjából 15 évig tartott, újabb 15 év az eltávolodásé és ismét 15 az elhidegülésé. Abody még nem volt hatvan, amikor 1990-ban meghalt. Vajda húsz évet várt azzal, hogy kiírja magából egykor imádott és csodált, majd leírt barátjának nyomasztó emlékét.
Boldog gyerekkoruk volt – a Horthy-kurzus, háború, nyilasok, ostrom, összeomlás, a koalíciós időszak zűrzavara, a kommunisták hatalomátvétele ellenére. A zivataros magyar történelem adta kamaszkoruk kulisszáit. Budai polgárgyerekekként a Ciszterci Gimnáziumba jártak 1941 és 1949 között. Ha jól számolom, legalább négy rendszert és két idegen megszállást éltek meg ezalatt. Sűrű idők, de Vajda emlékezése mégis legszívesebben itt időz, vaskos diáktréfák („paranoid manifesztációk”), zabolátlan tudásvágy és a szexuális érdeklődés feltámadása a témái e szikrázó részeknek.
A diákkort Vajda Miklós minden színessége ellenére sem ábrázolja nosztalgikusan, bizonyos értelemben persze aranykornak tekinti, de nem a körülmények miatt, hanem éppen azok ellenére, elbeszélésben folyamatosan jelen van az ellenséges környezet és az emlékezés diák hőseinek éles kontrasztja. Mint annyiszor, a felnőttkor későbbi nehézségei és csalódásai is erősítik a kamaszkor fényeit. Ám már Abody sihederkorú figurájánál is megjelennek azok a vonások, amelyek később foglyul ejtik és elvezetnek teljes leépüléséhez. De tartsunk sort.
A gimnáziumi osztály kamaszuniverzumának középpontjában egy kétméteres, szőke, kövér gólem áll, Abody/Anderlik Béla. Körülötte a többi fő alak, Vajda és Tomasz, valamint a mellékalakok, köztük Györgyi Géza és Latinovits Zoltán. „Lázadó értelmiségi kamaszok.” A diák Abody mindent megtesz, hogy felkeltse környezete figyelmét, és már gyerekként képes arra, hogy a kudarcot mint mutatványt prezentálja, és előnytelen testi adottságait a magára javára fordítsa, már amennyiben a feltűnést mindig és mindenhol előnynek tartjuk. Abody annak tartotta, és élete végéig ez foglalkoztatta leginkább. Pózait, kitárulkozását, lefegyverző öniróniáját, szégyentelenségét, szellemes, erőltetett, alpári poénjait a lebírhatatlan feltűnési viszketegség szorította ki belőle. S ami viszket, azt kényszeresen vakarni kell. Ő pedig véresre vakarta magát.
„Egyszerűen képtelen volt a rendszeres, kitartó, hosszadalmas munkára, amely csak távoli és bizonytalan dicsőséget ígér.” Vagy később: „Írni, publikálni, jelen lenni – az a szándék érződik belőle.” Aztán: „Egy bővérű bohém hatalmas étvágyával habzsolta könnyű sikert, és bemutatta, hogyan válik egy nagy tehetség saját maga áldozatává.”
Vajda Miklós Abody-története nem attól érdekes, hogy elmeséli, miért nem futott be jelentősebb ívet az „egy elfuserált zseni” pályája, s milyen szerepet kapott ebben a rendszer-, milyet a jellemhiba. Ezzel a kérdéssel már mások is foglalkoztak a közelmúltban, így Ungváry Tamás gonoszkodó-incselkedő és László Ferenc tárgyilagos írásában. (Ők jóval elnézőbbek Vajdánál.) És noha az emlékezést olvasva olykor hangosan röhögünk, még csak nem is a szemtanúként és vérbő humorú levélrészletekkel hitelesített Abody-gegek vagy az Abody-duma felidézése miatt érdemes Vajda Miklóst olvasni. Többet kapunk.
Kinyomtatom
Elküldöm
