szerző:
-W-

Ki merné azt mondani egy sámándob alakú pavilonra, hogy az, ami: undorító giccs? Ez a nemzeti romantika végállomása.

Óvatos megdöbbenés szivárog jobbról is, miután bemutatták a milánói expóra tervezett magyar pavilon terveit. „Mi ez a szar?”, kérdezik suttogva, meglepődve, nem ezt várnák a nemzeti együttműködés rendszerétől, ettől a sok kiváló és nagy formátumú embertől, akikért mind egy személyben felel a legkiválóbb és legnagyobb.

Segítek, uraim, megmondom, mi ez a szar. Ez az anyag tart titeket össze.

©

Hogyan keletkezik egy ilyen világraszólóan varázslatos ganédomb? Először is kell egy tehetségtelen, kontraszelektált alkotó. Tervezne ő pavilont (vagy vezetne színházat, komponálna rockoperát, rendezne történelmi filmet), de a normális utakon sosem érne el odáig. Jót, eredetit, világszínvonalút ő nem fog csinálni. Viszont ismeri a kottát.

Na és a kotta az, amiért az ilyen szörnyszülöttekért felelős a komplett jobboldal.

A jelölt ugyanis úgy dolgozik, hogy legyen a pályamű minél magyarabb, és akkor arra nem lehet nemet mondani. Pavilont tervezünk? Legyen mondjuk... egy kurva nagy sámándob? Azt kajálni fogják. Elbizonytalanodik, érzi, hogy sovány ez, de feltalálja magát: legyen HÁROM sámándob rögtön, az háromszor annyira magyar. Géphez ül, egymás mellé dobálja a három sámándobot. Ha elég nagyra csinálják, akkor jó lesz épületnek. Cicus talán nem egy teáskannában lakott a Futrinka utcában? Miért is nincs még a világon zongora alakú zeneakadémia?

Eddig jó. Illetve hát elég undorítóan néz ki, leginkább valami zöld mirigyre hasonlít. Oda kéne írni rá, hogy SÁMÁNDOB. Vagy nem, inkább nyálazzunk rá még valami magyart. Butykost. Bajuszt. Mangalicát! Odarajzolja a bejárat fölé a disznót, fintorog, nem elég komoly. Akkor legyen rovásírás? Nem, életfa! Nagyot ugrik a gurulós székben, ez mindent visz. Életfa baszki, hogy ez eddig nem jutott eszébe!

De hova? Kattintgat, megnézi, mi lenne, ha az egész sámándob-kupacot telitextúrázná életfával. Nem jó, túl modern, és nem elég hangsúlyos. Na, akkor hányjunk fel egy bazinagy életfát a legnagyobb felületre.

Kész is volnánk. Sámándob pipa, életfa pipa... tényleg, egy hatméteres pipát még lehetne az ablakba, az olyan jó konzervatív dolog. Na majd legközelebb. És látja, hogy amit csinált, az ocsmány, gyurmafilmbe való rossz vicc, azt is sejti, hogy az expón ennél gusztustalanabb épület a budikkal együtt se lesz – de nem ez a lényeg, hanem az itthoni zsűri. Az pedig mit mondhat egy olyan pályamunkára, amelyben sámándob van meg életfa? Hogy nem jó? Ki merne kiállni, és azt mondani, hogy neki a magyar sámándob nem elég jó?! Most, a szabadságharc kellős közepén? Amikor a nemzet megmaradása a tét?

Na ugye, hogy jó lesz ez, lehet beküldeni. Érez valami kellemetlen nyomást gyomortájékon, szégyenszerű, komplexusféle. Valami kétség, hogy nem így kellene összehányni ezt, talán nem is neki, kéne hozzá kreativitás, ötlet, meg olyan izé... ízlés, és dolgozni rajta becsülettel, messze elkerülni az ilyen orbitális bunkóságokat, mint életfa meg silónyi sámándob. Hogy biztos vannak mások – a rohadékok! –, akik tudnának elegánsak lenni, és hogy ha ezekkel kellene komolyan megmérkőznie annak, amit most firkált, akkor neki nem menne.

Ment másként.