szerző:
Mezei Márk
Tetszett a cikk?

Zoltai Gusztáv ezúttal elszámította magát.

Zoltai Gusztáv a Mazsihisz nemrégiben távozott ügyvezetője – legyen bármekkora mestere is a kremlinizmusnak, a személyes kapcsolatok ügyes sakkjátszmáinak – úgy tűnik életében először (végzetesen) elszámította magát. Elmérte helyzetét, a zsidó közösség kormányhoz való viszonyát, közösségének „közhangulatát“. Vakon bízott személyes karizmájában, az általa mozgatott szívességi hálózat erejében. Abban, hogy hűbérúri alapon kialakított és működtetett kapcsolatai túlélik formális pozíciójából való menesztését, és továbbra is mozgatni tudja azokat a szálakat, amelyek közel negyed évszázadig, kormányváltásokat és hitközségi elnököket túlélve hatalomban tartották. Abban, hogy a mindenki „Gusztijához“ fűződő szeretet, tisztelet felülírja a kormányzattal való ellenérzést.

Péntek délután azonban kiderült: tévedett. Saját legszűkebb környezete, a hitbizományként kezelt körzete is fellázadt a kormánytanácsadói sportállásba menekülő egykori vezetője ellen és 8:1 arányban, elsöprő arányú győzelemmel küldték el a Dohány utcai tempolkörzet elnöki  posztjáról. Ezzel nem csak Zoltai, de a Zoltai-érához kapcsolódó hatalmi játszmák, a korrupció, a kéz-kezet mos korszak is – ilyen arányú – veszteséget szenvedett.

Ez pedig nem kis dolog. Precedens értékű, hogy az elmúlt hónapokban sokszor megtaposott kisebbségi önérzet, a Szabadság téri szoborral, a Sorsok Házával, Szakály Sándor igazgatói kinevezésével vérig sértett közösség nem hagyja, hogy egykori vezetője szembefordulva közöségének akaratával (és persze egykori saját elveinek), a másik oldal képviselőjeként állhasson bosszút menesztésért.

Zoltai kormányzati felkarolói – ahogy a második világháborúban a nemzetszocialista vezetők is – pontosan tisztában voltak azzal, hogy a középkor óta hatékonyan működtetett zsidó önigazgatás mindenkori legfontosabb motorja a belső autónómia ereje, a zsidó vezetés hatalma és tekintélye. Márpedig Zoltai ilyen nagyhatalmú úr (volt), és nála ma sem tud senki többet a Mazsihisz belső működéséről, arról, hogy ki és hányszor tévedt – az ő tudtával vagy anélkül – a hitközségi szlengbe csak „málnásnak“ nevezett szürke zónába (amiről többet nyilván majd a temetői visszaélések, a Nyári Zsidó Fesztivál gazdálkodása és egy vitatott liftberuházás miatt indított eljárás során fogunk majd megtudni).

Ennek megfelelően Zoltait ma a zsidó közösség jelentős része megveti és árulónak tartja. Megítélése a személyes előnyökért a zsidóság deportálását elvtelenül segítő Zsidó Tanács (Judenrat) vezetőihez vált hasonlatossá. Azokéhoz a gyenge jellemű zsidó vezetőkéhez, akik önös érdekeiket előbbre tartották, mint közösségük boldogulását, túlélését. Csalódottságukban sokan érzik úgy, hogy Zoltai Gusztáv a ma Stern Samuja, Pető Ernője. Annak a típusú zsidó vezetőnek a megszemélyesítője, amelynek kapcsán annak idején a megszálló német hadsereg vezetői is úgy gondolták, hogy soha „nem találkoztak még olyan gerinctelen és aljas zsidósággal, mint a magyarországiak (…) olyanokkal, akik „gyáva, férfiatlan magatartást tanúsítottak“, akik „szervilitásukkal túlszárnyalták az össze kelet-európai zsidó tanács viselkedését“.

Zoltai azáltal, hogy a zsidó szervezetekkel folytatott tárgyalásokon kormányzati tanácsadóként az asztal túloldán, Lázár János és L.Simon László között foglalt helyet, mostantól már nem tehet mást, mint közössége akaratával szembemotorozva képviseli annak a botrányos emlékműnek az ügyét (is), amelyről alig néhány hónapja még azt nyilatkozta, hogy „amit építenek estig, azt az állampolgári engedetlenség jeleként, ha kell, lebontom reggelig, még ha börtönbe is csuknak érte – holokauszt-túlélőként legfeljebb 70 év után ismét bezárnak.“

Zoltai mostantól nem a Szabadság téri emlékművet, hanem az évtizedek alatt róla kialakult képet bontja. Méghozzá egy meglehetősen brutális légkalapáccsal.
HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!