A múlt év nyarán az egyik külföldi tulajdonú üzletlánc városszéli áruházában kisebb vitába keveredtem az eladóval. Egy nagy párnát akartam venni, amely „pőrén”, mindenféle csomagolás nélkül volt a polcon. Kérésemre, hogy tegye be valamilyen zacskóba vagy dobozba, az eladó közölte, kb. 100 forintért tud szatyrot adni.

Kissé bizonytalankodva – hiszen ki lehet manapság biztos egy már régen olvasott törvény hatályos szövegében – említettem meg, hogy a fogyasztóvédelmi törvény szerint kötelességük lenne a terméket megfelelően becsomagolni.

Az eladó azonban magabiztosan helyretett: a szabályok tiltják, hogy ingyen műanyag zacskót adjanak. (Az fel sem ötlött benne, hogy a csomagolás nem feltétlenül műanyag.)

Ha az eladó udvarias, itt valószínűleg befejeződött volna a történet: kifizettem volna a párna árához képest elenyésző százast, ennyiért – védendő az ember energiáit – nem érdemes hadakozni. De az eladó kioktató, lekezelő, „kérjük a fentiek tudomásul vételét” stílusú volt. Így hagytam a párnát a fenébe, és helyette beírtam a vásárlók könyvébe.

Aztán persze otthon megnéztem a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (Fgytv.) hatályos rendelkezéseit, és megnyugodtam.  A 15.§/1/ bekezdése kimondja ugyanis, a terméket úgy kell csomagolni, hogy a csomagolás óvja meg a termék minőségét, könnyítse meg szállítását. A 16.§/1/ bekezdése alapján „a csomagolásra vonatkozó rendelkezések megtartására a gyártó köteles.”

Ugyanezen § /2/ bekezdése szerint pedig „ha a gyártó nem tesz eleget az /1/ bekezdésben említett kötelezettségének, a forgalmazó köteles azt pótolni”.

Októberben aztán megkaptam a boltvezető válaszát, amelyben közölte, hogy a „környezetvédelmi szabályok értelmében műanyag csomagolóanyag nem adható ingyen”.

Bízva abban, hogy a törvény néhány, viszonylag egyszerű rendelkezését helyesen értelmezem, írtam az  üzletlánc központjának.

A cég vevőszolgálati vezetője novemberben tájékoztatott, hogy a csomagolás a környezetvédelmi termékdíjról szóló szabályozás alapján „termékdíj-köteles termék”, és „e minősítés indoka a környezetszennyezés megelőzése, a takarékos gazdálkodásra irányuló tevékenységek ösztönzése, a fogyasztók környezettudatosságának kialakítása.” Majd a levél végén – nehogy még mindig csodálkozzak a helyi eladó stílusán – kérte „a fentiek szíves tudomásul vételét”.

Ha már elkezdtük, csináljuk végig; az eddigi levelezést elküldtem a területi fogyasztóvédelmi felügyelőségre. Kértem, mondják meg, van-e olyan jogszabály, ami felülírja az Fgytv. rendelkezéseit, és ha igen, akkor kezdeményezzék az Fgytv. módosítását; nem kell hiú reményekkel áltatni a fogyasztókat.

A hatóság a válaszában az általam is hivatkozott rendelkezéseket kiegészítette a kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 210/2009.(IX.29) Korm. rendelet 23.§/1/ bekezdésével, amely szerint a kereskedő köteles „a megvásárolt terméket jellegének megfelelő módon becsomagolni”.

Aztán megállapította, hogy „a párna csomagolására nézve nincs külön jogszabályi előírás”, és a forgalmazó cég azzal eleget tesz a kötelezettségének, hogy a termékek elviteléhez díjfizetés ellenében csomagolóanyagot biztosít.

Majd a hatóság vezetője is felkért tájékoztatásuk tudomásul vételére.

Természetesen tudomásul vettem – mi mást tehettem volna –  az álláspontját, de azért leírtam: szerintem azzal, hogy a forgalmazó pénzért szatyrot ad el, nem pótolja a gyártó mulasztását, hanem csak lehetővé teszi, hogy a fogyasztó pótolja azt.

Nem lehettem túl meggyőző, hiszen az országos fogyasztóvédelmi hatóság a már idén érkezett levelében röviden összefoglalta az eddig történteket, majd kísérletet sem tett arra, hogy jogi indokolást adjon, hanem közölte, igaza van az első fokú hatóságnak. És az országos szerv sokkal udvariasabb volt, hiszen a válasz „szíves elfogadását” kérte.

Párnacsata milliárdokkal

Ebben a pitiáner ügyben több probléma jelenik meg, és ezek közül a legkisebb, hogy nekem vagy más vevőnek becsomagolják-e a vásárolt terméket.

Ennél jóval nagyobb gond a közigazgatási szervek indokolásának, jogértelmezésének színvonala.

Komolyan gondolják a fogyasztóvédelmi hatóságok, hogy azért nem kell a párnát csomagolni, mert nincs olyan jogszabály, ami ezt szó szerint kimondaná? Nem hallottak még arról, hogy a jogszabály általános megfogalmazást ad, amely számtalan konkrét helyzetre vonatkozik? (Nincs természetesen leírva, hogy nem bökhetem ki a haragosom kocsijának a kerekét. De ha megteszem, a kár megfizetésére köteleznek azon általános előírás alapján, hogy „aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni”.)

Normális jogértelmezésnek tekintik, hogy a forgalmazó eleget tesz a csomagolási kötelezettségének azzal, ha a vásárlónak felajánlja a táska megvételének lehetőségét? Ezzel a logikával akár a vásárlók könyvének rendelkezésre bocsátását is pénz fizetéséhez köthetnék a boltok. (Vagy mit szólna a NAV, ha az adóbevallási kötelezettségem teljesítése helyett közölném velük, hogy némi juttatásért megadom a tavalyi bevételeimre vonatkozó információkat?)

Természetesen ésszerű és támogatandó lehet az a törekvés, hogy csökkentsük a nagyrészt szemétbe kerülő csomagolóanyagok mennyiségét, azonban e szándéknak nem nyakatekert és hamis jogértelmezéseken keresztül, hanem egyértelmű jogszabályi rendelkezésekben kellene megjelenni.

A legnagyobb gond pedig, ami ebben az ügyben tetten érhető, a törvény, a jog tekintélyének hiánya.

Ha ugyanis az állampolgár azt tapasztalja, hogy a neki kedvező jogszabályokat hatósági segítséggel nem tartják be, akkor bizony feljogosítva érezheti magát a számára hátrányos törvények kijátszására, megkerülésére. A cégek pedig joggal gondolhatják, ha az egyik jogsértést elnézi a hatóság, akkor a többivel is érdemes próbálkozni.

Biztosan több oka is van, miért alakult ki, és miért nem szűnik meg a jogszabályok megkerülésének széles körű gyakorlata Magyarországon. Hivatkozni szoktak e körben az évszázadokon keresztül tartó idegen uralomra, amikor a jogkövetés a behódolással lett volna egyenlő.

Nem hiszem, hogy 25 évvel a rendszerváltás után ez kielégítő magyarázat lenne, hiszen  – mint a példám is mutatja – nem mi vesszük át a normális polgári mentalitást, hanem az idejövő nyugati cég igazodik a „kurucos” viszonyainkhoz.

Én máshol keresném e jelenség alapvető okát.

A jogszabályok, a tételes jog – persze leegyszerűsítve – az állam eszköze arra, hogy a társadalom szereplőinek magatartását befolyásolja. (Befolyásolni természetesen csak a jövőt lehet, ezért értelmetlen a visszamenőleges hatályú jogszabály.)

A jogalkotás hasonló ahhoz, ahogy elvárásaival, követelményeivel a felcseperedő gyermekét igyekszik a szülő az általa helyesnek vélt irányba terelni. Ennek során azonban szülőként sok hibát követhetünk el.

Ha minden apróságba beleszólunk, ha semmi önállóságot, döntési szabadságot nem hagyunk a gyereknek, akkor „elinflálódnak” a szavaink, és az igazán fontos dolgokban sem lesz hatásuk. Ha elvárásaink, előírásaink kuszák, sűrűn változnak, követhetetlenek, esetleg egymással is szemben állnak, akkor nem is lehet és nem is érdemes igazodni hozzájuk.

Ha egy eddig megengedett, elfogadott magatartást egyszer csak előzetes bejelentés nélkül szankcionálunk, az minden más cselekvési szabadságot megkérdőjelez, bizonytalanná tesz. Ha kivételezünk, indokolatlan és méltánytalan megkülönböztetést teszünk a gyermekeink között, akkor a kedvezményezettet „elrontjuk”, a szigorúbban fogottat pedig valószínűleg elvadítjuk magunktól. Ha ezeket a hibákat gyakran elkövettük, nem csodálkozhatunk, hogy gyermekünk nem az elvárásainknak megfelelő magatartást tanúsít.

És bizony ezeket a hibákat a magyar jogalkotó gyakran elkövette és elköveti ma is, így nem meglepő, hogy a jog tekintélye, tisztelete nem erősödött látványosan a rendszerváltás óta. E hibáknak az egyik jellemző példája a Quaestor-károsultak kárrendezését biztosító, nemrégiben elfogadott 2015. évi XXXIX. törvény, amely a hatályos törvényi rendelkezéseket egy konkrét esetre nézve írja felül, egyes szereplőkre – utólag változtatva a szabályokon – jelentős többletterhet rak, míg másokat indokolatlanul privilegizál.

Emellett azonban ez a törvény más szempontból is erősen aggályos. Ahhoz, hogy ez az aggály érthető legyen, érdemes visszatérni a korábbi analógiához, de már ellenkező előjellel.

A szülő a családi viszonyokban – legalábbis amíg a gyermek kicsi – szuverén, korlátlan hatalommal bír, úgy, mint a középkori uralkodók, akik nem csak törvényt hoztak, de maguk állapíthatták meg, hogy ki sértette meg a törvényt, és annak mi legyen a szankciója.

Ezzel szemben elég régóta, néhol már több száz éve alapvető elv, hogy az állam egyetlen szerve sem lehet korlátlan hatalmú, hanem a hatalmi ágakat, így a törvényalkotói és bírói (törvénykezési) feladatokat el kell választani egymástól.

Ha az országgyűlés azt foglalta volna törvénybe, hogy a Quaestor-cégek képviseleti joggal rendelkező vezetői bűncselekményt követtek el a kötvények vásárlására irányuló szerződések megkötőivel szemben, és a bíróságok csak a büntetés mértékéről dönthetnének, akkor azt hiszem, mindenki számára egyértelmű lenne: a jogalkotó áttörte az őt a bírói hatalomtól elválasztó falat.

A Quaestor-károsultakról szóló törvény természetesen nem ezt mondta ki, de valami nagyon hasonlót, csak a polgári jogi viszonyokkal kapcsolatosan.

Azt ugyanis, hogy a Quaestor-cégekkel szerződést kötőket megilleti a kártalanítás, és így esetükben a bíróság nem vizsgálhatja, vajon a korábban elfogadott és minden más esetben ma is alkalmazandó törvények alapján jogosult-e kártalanításra a kötvényt vásárló személy. A kártalanításra való igény jogalapjáról szóló döntést – ami egyértelműen bírói feladat lenne – tehát a törvényalkotó hozta meg, és a bíróság – jogvita esetén – már csak a kártalanítás összegéről határozhat.

Így a Quaestor-károsultakról szóló törvény nem csak a társadalom szereplőinek befolyásolása, „nevelése” szempontjából indokolatlan, de a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvével sem áll összhangban.

Persze szinte hallom már a károsultak szemszögéből akár még érthető ellenérveket: fölösleges „jogoskodni”, hiszen „a szükség törvényt bont”, és különben is „a kivétel erősíti a szabályt”. Tudnunk kell azonban, hogy a feladatait jól ellátó, de saját korlátait is ismerő és betartó jogalkotó nélkül nincs működő jogállam.