A nagyvárosok és nyomortelepeik roppant népsűrűsége nemcsak a bűnözés, a járványok és a szenny koncentrációját jelenti – hanem a gazdasági fejlődés új lehetőségeit is megteremtheti – állítja néhány az urbanizációban nemcsak mumust látó ökológus.

Az úgynevezett fejlődő országokban évente hatvanmillió ember költözik a nagyvárosokba. A nagy népsűrűség arra kényszeríti a városlakókat, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokkal tudatosan gazdálkodjanak, minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjanak maguk után. Nemcsak a fejlett világ nagyvárosaira jellemző ez a trend – olvasható Stewart Brand ökológus How slums can save the planet (Hogyan menthetik meg a bolygót a nyomortelepek) című tanulmányában a Prospect brit  magazinban –, hanem a harmadik világ megavárosainak nyomornegyedeire is. New Yorkot, ahol a népsűrűség az Egyesült Államok-beli átlagnak a nyolcszázszorosa, ma a „legzöldebb” amerikai nagyvárosnak tartják. Ám meglepő eredményességgel folyik a reciklálás, a költségek leszorítása és a várostervezés az indiai Mumbaiban  (Bombayban ), ahol egyedül a Dharavi negyedben egy négyzetmérföldön (2,59 négyzetkilométer) egymillió ember szorul össze.

Ma a világon mintegy egymilliárd ember él olyan területeken, amelyeket hivatalosan nem birtokol (ezeket nevezik nyomornegyedeknek, slumoknak, faveláknak); 2025-re az ENSZ becslései szerint e lélekszám megduplázódik. Több ezer nagyvárosról van szó, és tévedés azt állítani, hogy a népesség növekvő koncentrációja okvetlenül káoszhoz vezet. Ellenkezőleg. Az úgynevezett „új urbanizmus”, amely a világon az elmúlt két-három évtizedben a várostervezés fő irányzata lett lett, kifejezetten előnyösnek tekinti a nagy népsűrűséget.

 

Riói favella
©

A gyorsan növekvő népességű városokkal kapcsolatos megítélés változását jól mutatja az ENSZ települési programja, a UN-Habitat 2003-as The Challenge of Slums (A nyomornegyedek kihívása) című jelentése, amely 37 nagyvárosi nyomortelep adatait dolgozta fel. Mégpedig nem csupán statisztikai adatok és elméletek összevetésével, hanem sok terepmunkával, a lakossággal készített interjúkkal. A könyv igazi meglepetéssel szolgált. Kimutatta, hogy a nagyvárosok árukat és szolgáltatásokat olyan olcsón képesek előállítani, hogy immár egyáltalán nem olyan félelmetes az elkerülhetetlen trend: egyre több ember költözik a nagyvárosokba.

A sűrűn lakott városok, amelyek a külső szemlélő számára elsőre borzasztóan kaotikusnak tűnnek, valójában nem annyira azok, és a nyomortelepek –  a nagy népsűrűség mellett kevés energiát és nyersanyagot használnak fel; a közlekedés Mumbaiban például elsősorban gyalog, biciklivel, riksán és kollektíven igénybe vett taxikon zajlik.

A sűrűn lakott negyedek lakói folyamatosan javítják az életkörülményeket, és a nyomornegyedek meglepően „zöldek”: a szemét és a göngyölegek újrahasznosítása például sokak számára életmóddá vált. Mumbai említett Dharavi negyedében például 400 recikláló működik, s mintegy harmincezren élnek rongyok összegyűjtéséből. A városrészben hat tonna szemetet válogatnak szét naponta. Ázsia és Latin-Amerika nagyvárosaiban valóságos iparág lett a kartondobozok újrahasznosítása – derül ki például Martin Medina The World’s Scavengers (A világ guberálói) című 2007-es könyvéből. S hogy a káosz fogalma mennyire relatív, jól mutatja, hogy a világ legkaotikusabb városának tartott nigériai Lagosban minden hónap utolsó szombatján környezetvédelmi napot tartanak – ilyenkor reggel héttől tízig senki sem vezet autót, hogy a város legalább havi három órára fellélegezhessen..

A városok népsűrűsége következtében ma a világ népességének a fele a földterületetek 2,8 százalékán él. A demográfusok előrejelzései szerint a fejlődő országok népességének 80 százaléka lesz a jövőben stabilan városlakó – ami a fejlett országok arányának felel meg. Ezzel számolva 2050-ben az emberiség 80 százaléka a területek 3 százalékán él majd. Gondoljunk csak bele – írja az ökológus szerző –, milyen hatékony infrastruktúrát követel mindez. Egy 2004-es ENSZ-jelentés szerint „a népesség és a vállalkozások koncentrációja a városokban roppant mértékben csökkenti a vezetékes víz, a csatornázás, az útépítés, az áramtermelés, a szemétgyűjtés, a közlekedés, az energiafelhasználás, az egészségügy és az oktatás költségeit.”

Brazíliában még az őserdők felégetésének az ellenszerét is sokan az urbanizációban látják. Mark London és Brian Kelly ökológusok The Last Forest (Az utolsó erdő) című könyvükben az amazóniai őserdő legnagyobb városa, Manaus gyakorlatát dicsérik. Az Amazonas-parti metropolisban állami pénzből támogatják azokat, akik az őserdőből beköltöznek a városba – így az esőerdők felégetése helyett mobiltelefonokat, illetve tévékészülékeket állítanak elő. A folyamat célja kettős: egyrészt a vidéki környezet megóvása, másrészt a városi pokol „zölddé” varázsolása.

A városok – írja Stewart Brand, a tanulmány szerzője – nagyon sokat tanulnak egymástól. A polgármesterek, Reykjavíktól San Franciscón át az indiai és latin-amerikai nagyvárosokig, hasonló problémákkal találkoznak, így szívesen tanulnak el egymástól jól bevált módszereket. A városi ökológia profi szakértőinek folyamatos képzésére mindenütt nagy szükség van. Enélkül nem tudnának mit kezdeni az olyan kifejezetten nagyvárosi kihívásokkal, mint a csótányok elszaporodása, a járványok vagy a szennyvíz.

 

Nyomornegyed Mumbaiban (azelőtt Bombay)
©

A nagyvárosi mezőgazdaság fejlődése elkerülhetetlennek látszik: Egy a Science tudományos havilapban 2008-ban megjelent tanulmány szerint a „helyi élelmiszer” mozgalom és a magasan fejlett technológia házasságából megszülethet az élelmiszerekből részben önellátó nagyváros, ahol a városok falain belül, ultrahatékony üvegházakban történne a mezőgazdasági termelés. Egy háztömbnyi városi farm ötvenezer embert láthatna el élelmiszerrel. Igény van arra is, hogy a nagyvárosok az üvegházhatáshoz minél kevésbé járuljanak hozzá, a tetőkre növényeket telepítsenek, s általában, a legsűrűbben lakott ázsiai, latin-amerikai és afrikai nagyvárosokban is széles körben alkalmazzák a ma még az élenjáró nyugati nagyvárosokban is ritka, ökológiailag önellátó, „zöld” házakat.

 Mindez ma még akár utópisztikus fejtegetésnek tűnhet – ám nem a nulláról kell indulni. A kolumbiai Medellín nyomornegyedeiben például ma is gyakori, hogy a háromemeletes házak tetején disznókat nevelnek és zöldségeket termesztenek. És nem is minden nyomornegyed egyformán nyomorúságos. Bangkok slumjaiban például a legtöbb háztartásban van színes televízió, majdnem mindegyikben hűtőgép, kétharmadukban CD-lejátszó, a háztartások felében vezetékes telefon és videó. Rio de Janeiro faveláiban nagyobb valószínűséggel találunk számítógépeket és mikrohullámú sütőket, mint a középosztály háztartásaiban.

Ez persze nem volna így, ha az áramot sokan nem lopnák hozzá, ami kétségtelenül nem üdvözlendő formája a gazdasági felemelkedésnek. Ám ahol a népsűrűség nagy, ott jobban koncentrálódik a bűnözés, a járványok és általában a rossz. .A 19. század elején London növekedését sem tervezték, és nyomornegyedek is voltak benne bőven. Ezzel együtt – s erre mutatnak rá mostanában az ökológusok – a fejlődésnek is jobbak a feltételei.  lehetőségei is  Csak megfelelő várospolitika kell hozzá.

Gerlóczy Ferenc