szerző:
Techet Péter

Magyarország autista, úgyhogy bekajálja a politikai termékeket. Ezért járt így.

A magyar politikai életben legfeljebb azon lehet meglepődni, hogy vannak, akik még mindig meglepődnek. Jobb- és baloldalról is például sokan meglepődtek, amikor G. Fodor Gábor a Magyar Narancsnak nyilatkozva kimondta azt, amiről azt hihettük, mindenki tudja, csak eddig nem illett kimondani.

Hogy ugyanis a „polgári Magyarország” minden ízében, elemében egy „politikai termék”. Elvégre a Fantának se hisszük el, hogy minden kortyától buli az élet, és a lila tehenek létében is illik azért kétkedni. Miért hitték hát akkor egyesek el a „polgári Magyarországot”?

A „polgári Magyarország” jelszava egy csomagolás volt. Mint ma a szabadságharc. Az se szabadságharc persze – mert hát szabadságharcot nem az Európai Unió egyik jelentéktelen, aprócska politikusa (Daniel Cohn-Bendit) ellen szoktak vívni, hanem mondjuk Angela Merkellel szemben, ahogy azt a görög kormány teszi. A magyar kormány azonban a politikáját ügyesen becsomagolta a szabadságharcos, antiglobalista, antiimperialista selyempapírba, és mivel a „polgári párt” híveinek jelentős többsége nem ismeri a külföldet, az ottani folyamatokat – nem véletlenül nevezte Nenad Popović isztriai író „autistának” Magyarországot –, tényleg el lehet nekik adni, hogy itten most éppen, kérem szépen, szabadságharc zajlik. Ők meg menetelnek.

Hasonló termék volt a „polgári Magyarország” is. A Fidesz szavazói akkor elhitték, hogy a polgári Magyarország valami olyasmi, ahol a Dunán koronát úsztatnak, és vidéki kollégista gyerekeket miniszter úrnak szólítanak.

A Fidesz sohasem volt polgári párt – és nem csak a vezetősége, a tagsága és a hívei származása okán, de azért sem, mert a Fidesz sohasem akart ideológiai alapokon politizálni. Egy-egy szerepével azonosulhatott persze akár görcsösen, dogmatikusan – de a szerepek túl gyors változása nem a meggyőződés bizonyítéka. Éppen ezért nevetséges, amikor a balliberálisok manapság Orbán Viktort azzal vádolják, hogy elárulta volna egykori önmagát. A magyar balliberális értelmiségnek nincs oka nevetgélnie a jobboldalon, elvégre ők meg egykoron benyalták a Fidesz liberális csomagolását. Orbán ugyanis semmit nem árult el. Kedves magyar értelmiség, Önök tetszettek egyszerűen elhinni túl sok mindent!

A Fidesz egy valamiről szólt mindig is, és ezt G. Fodor Gábor nagyon pontosan szokta elemzéseiben kimutatni: a hatalomról. A hatalom akarásáról, az erő legitimitásáról. Hogy ezt liberális, polgári, szabadságharcos vagy coca-colás csomagolásban adják-e el, az csupán a politikai marketing része.

Amikor Mussolinit megkérdezték, mi pártja programja, azt mondta: „hatalomra kerülni”. És amikor hatalomra került, és kormányának programjára voltak kíváncsiak, azt mondta: „hatalmon maradni”. Mussolini a húszas évek elején pár hónap leforgása alatt képes volt akár szocialistából kapitalistává, antiklerikálisból klerikálissá válni – és a fasizmus lényegének megértésekor felesleges lenne e változások tartalmát vizsgálni. Elvégre a lényeg éppen az örök változás, forgás, tartalmatlanság. A fasizmus – Ernst Nolte szerint is – a tartalmi politika meghaladása; éppen ezért butaság akár a nácizmussal, akár a rasszizmussal, akár bármi más tartalommal összekötni a fasizmust. A fasizmus a vulgár-nietzschei voluntarizmus, a vulgár-schmittiánus decizionizmus. A politika eszerint nem arról szól, hogy miként döntünk, hanem arról, hogy döntsünk – bárhogy, de döntsünk.