Aggódva nézem a magyar közoktatás alakulását. És aggódva nézem az oktatás alakulásáért aggódók lépéseit. Egymást olthatja ki a sok jóhiszemű, de nem átgondolt tiltakozási akció. Ja, és könyörgök: hagyjuk ki a gyerekeket!

Bár a köznevelési törvényt 2011 végén fogadták el, és abban, illetve az arra épülő a következő években kihirdetett kormányrendeletekben minden benne volt, amire ma rácsodálkozunk, korábban nem volt túl nagy tiltakozás se a pedagógusok, se a szülők részéről a tanszabadságot, az autonóm iskolákat megnyirbáló, az értelmetlen központosítást erőltető, a tanulókra és a tanárokra is újabb esztelen terhet pakoló jogszabályok ellen.

Voltak néhányan (elsősorban az azóta eltűnt Hálózat a Tanszabadságért mozgalom képviselői), akik kimentek már akkor, több mint négy éve, a november-decemberi hideg Kossuth térre tiltakozni, napi Fogadóórát tartani az érdeklődőknek, hogy miért nem lesz ez jó. De alig akadt érdeklődő, aki figyelt volna rájuk. Volt egy tantestület, amely tiltakozó petíciót adott át a kormánynak, a képviselőknek. Alakult a témában néhány Facebook-csoport. Később volt néhány pedagógusdemonstráció is, de ezekre se túl sokan mentek el. Az ellenzéki pártok is hallatták volna hangjukat, ha figyelt volna rájuk valaki.

Tehát, tulajdonképpen simán átmentek azok a közoktatást alapvetően átalakító jogszabályok, amelyek mára értek el az iskolák mindennapi működését, és bénították meg azt.

Tavaly év végén ezért is volt újdonság a miskolci gimnázium nyílt levele és az azt követő Tanítanék mozgalom felfejlődése. A „tanárlázadás” kinyitotta a szelepeket, hirtelen ömleni kezdtek a panaszok, és gyorsan elért egy kritikus tömeget a támogatók száma. Mindez a kormányt is meglepte. Próbált „bukott baloldalazni”, meg a mozgalom vezetői ellen karaktergyilkolászni – hasztalan. A támogatók nagy száma és egyre nagyobb hangja, illetve a február 3-i miskolci demonstráció félreérthetetlen üzenet volt. Ezt vette a kormány is.

A következő nagy megmozdulás, a budapesti „öt perc csendes” tüntetés idején már nem ugyanúgy hívták a köznevelésért felelős államtitkárt. Az új ember régi trükkökkel és technikával próbálja leszerelni a tiltakozómozgalmat: hosszú áltárgyalásokat kezdeményez, saját szervezeteivel kerekasztalt szervez, és álcsodálkozik, hogy oda a közoktatásban valóban érintett és nem kormánytól függő szervezetek nem mennek el. Ja, és ígérget, továbbá végrehajt egy gyalogáldozatot.

A kormányfő, a Fidesz vezetői és a hozzájuk hű média továbbra is próbálkozik a karaktergyilkosságokkal, és újra a jól bevált „elmútnyócévezésbe” kezd, miszerint a szocialisták válságba sodorták az oktatást, ők meg jól megmentették azt. (Mint megírtuk, ez nettó hazugság még azzal együtt is, hogy 2010-ben valóban rossz, de nem ennyire válságos állapotban volt a magyar iskola.)

Az iskola ma rosszabbul működik, mint nyolc éve. Ezt még a kormány hívei is látják, hiszen mindenkinek van gyereke/unokája/rokona vagy legalább a szomszédban van gyerek, netán pedagógus. Nehéz elfedni mindezt propagandával. És ezt a kormány is tudja.

Marad tehát a tanárok és szülők civil tiltakozása. És itt kezdődnek a bajok. Addig még rendben van, hogy kockás inget húznak tanárok, szülők, diákok (ez utóbbi, mondjuk, már nem biztos): ez egy exfunkci hülye mondatára adott releváns, szellemes válasz.

Az viszont már valószínűleg kevésbé hatékony, hogy szinte naponta jelenik meg egy lista, amelyben követeléseiket pontokba szedik különböző szervezetek. Az sem szerencsés, hogy miközben az egyik pedagógus-szakszervezet sztrájkbizottsága tárgyal a kormánnyal, a másik is felállít egy külön sztrájkbizottságot. Így készülnek egy (vagy két?) esetleges sztrájkra. Megalakult a Civil Közoktatási Platform, amely elvileg összefogná a tiltakozókat, de van már szülői szervezet, amely támadja a CKP-t, hogy nem hajlandó befogadni az ő javaslatait.

A szülők amúgy is próbálják magukat aktivizálni, véleményüket kifejezni az iskoláról. Ez elvileg nagyon helyes és időszerű. (Gondoljunk csak bele, van több mint egymillió diák a közoktatásban, az kétmillió szülő. Majdnem annyi ember, mint amennyi 2014-ben a Fideszre szavazott.)

Ám a tiltakozások – bár nyilván jó szándékkal vannak kikövezve – nem mindig szerencsések. A legutóbbi „maradjon otthon a gyerek” kezdeményezés kifejezetten átgondolatlan ötlet volt. Pont arra volt jó, hogy a Némethszilárd-ok olyanokat mondhassanak, hogy „a gyereket használják fel” a tiltakozók politikai céljaikra, meg hogy nem jelentették be a szülők a távolmaradást, ezért pocsékba ment a sok menzakaja. És különben is kinek volt ez jó? Amelyik gyerek bement, annak azért nem, mert miért szív, mikor a többiek otthon maradhattak. Aki otthon maradt, az meg kimaradhatott valamiből, amit akkor tanultak a társai. A tanárok is értetlenül állhattak a félig üres osztályokban: tanítsanak, ne tanítsanak? Mi a jó megoldás? Jó esetben a szülők otthon elmagyarázták, hogy mi ez az egész tiltakozás, de vajon mit ért ebből az egészből egy gyerek (főleg a kicsik)?

Egy szimpatikus, és jogos panaszait (pl. hogy a jogszabályok következtében a helyettesítést úgy kell megoldania, hogy egy időben kellene két, nem is egy emeleten lévő teremben lennie) el is magyarázó tanárnő bejelentette, hogy nem hajlandó osztályozni a továbbiakban. „Ha ilyen a rendszer, akkor hagyjuk a szakmát.” Biztos, hogy ez a jó megoldás? És a tiltakozása nem épp a végzős gimnazisták számára okoz hátrányt?

Most péntekre egy újabb kezdeményezés szerveződik. Ennek a tartalma az lenne, hogy „minél többen mondjuk el rendhagyó órán, folyosón, kiránduláson, ahol csak lehet a gyermekeknek – koruknak megfelelő szinten –, hogy miért küzd sok ezer pedagógus, és miért fontos ez”. Megint csak: érdemes a diákokat így, iskolaidőben bevonni a tiltakozásba? A gyerekeket persze meg kellene tanítani a demokrácia működésére, a vitatkozás képességére, egymás véleményének tiszteletben tartására, a propaganda és az álinformációk szűrésére. Segítsük őket a DÖK-napok lebonyolításában, vagy az iskolai élet demokratikus működésének kikényszerítésében! Tanítsuk meg az interneten rájuk zúduló információk szűrésére! De ne azt próbáljuk megrendhagyóórázni velük, hogy miért ez vagy az párt felelős a magyar iskolarendszer állapotáért. Ezt a véleményt ugyanis nem erőltethetjük rájuk.

Úgy általában: hagyjuk ki a gyerekeket mindebből. Ezt az egészet mi, felnőttek szúrtuk el. Nem kicsit, nagyon. Amikor azokat szavaztuk meg, akik lezüllesztették az iskolát, meg azokat, akik még rúgtak egy nagyot a haldoklóba. Amikor nem szóltunk egy szót sem, miközben már fenték a kést.

Március 15-én Budapesten újra nagy pedagógusdemonstrációt tartanak. Egyelőre úgy tűnik, a lassan szétforgácsolódó tiltakozó-csapat itt együtt menetel majd a közös célért. Talán itt van még esély, hogy valahogy egyben tartsák, összefogják az utóbbi idők legfontosabb tiltakozási hullámának szereplőit.

Cikk megosztása
Címkék